Egész véletlenül ma a hajmáskéri vasútállomáson jártam, Abramset és Bradley láttam.
Mindebből az következik, hogy menetrendszerűen megérkezett Magyarországra az újabb amerikai katona alakulat, hogy pár hónapot töltsenek el nálunk. Az új rotáció nem okozott különösebb meglepetést, ismét egy páncélos-felderítő zászlóaljból egy századnyi Bradley harcjárműve, és egy szakasz M1A2 harckocsi is gördült be a vasúti kocsikon.
A lerakodás kivételesen oldalirányban történt.
A tengerentúlról érkezett technikai eszközök a Magyar Honvédség gyakorlóterén állomásoznak, hogy kezelőik közösen vegyenek részt kiképzésen a mi katonáinkkal. Minderre a NATO közös döntése alapján megrendezett Atlantic Resolve hadgyakorlat-sorozat keretében kerül sor.
A harckocsi vezetője nagyon lassan, az irányítóban szó szerint vakon bízva hajtotta végre az utasításokat.
Az érkezésük egyáltalán nem titkos, amit jól mutatott az, hogy a vasútállomásra meghívták a település polgármesterét. A kirakodás előtt az amerikai hadsereg civil ügyekkel foglalkozó csoportja tájékoztatta az ideiglenes tartózkodásuk céljáról.
Együttállás. Minden harckocsinak nevet adnak, ezt felfestik az ágyúcsőre. Az előtérben álló M1A2-esnek kivételesen nem valami ijesztőt találtak ki. Ráadásul mi viccelődhetünk vele, hogy ez bizony egy igazi Donna Tonna!
A század állományába tartozó M113-as oldalán is ott a mosoly.
Az M88-as is oldalt fordulva gördült le. Ez a módszer nem igazán kíméli a vasúti kocsikat, ha gyorsan végzik.
A magyar katonák eligazították az amerikai vendégeket a kirakodás előtt, és a felügyeletük alatt folyt a munka. Idehaza a magyar biztonsági rendszabályokat kell alkalmazni, és azokat maradéktalanul be kell tartani. A több tíz tonnás vasak között járkálni, és dolgozni nagyon veszélyes. A vasúti dolgozók szintén komoly munkát végeztek. Érdekes volt látni a közös erőfeszítést, és annak eredményét.
A felkavart por, a füst és az alacsonyan lévő nap együttes hatása.
Menetoszlopba besorolás.
Útban a gyakorlótérre.
A torony mögött látszik a gázturbinából felszálló hő.
Jön az Abrams és a Bradley, porzik az út utánuk.
Hello!
Csak lazán ott a toronyban!
A rakodás végére besötétedett. Utoljára maradtak a kerekes járművek, valamint a mozgó vezetési pont, az aknavető hordozó, és az egészségügyi kihordó lánctalpasok.
Ebben az évben eddig a helikopteres cikkek dominálnak a blogomon, és egy évforduló kapcsán folytatom a dicséretüket. Próbáltam egy rövid, alig 20 soros szösszenetben összefoglalni a sztorit, de írás közben rájöttem, hogy amit a mentésben résztvevők tettek, arról illik bővebb ismertetőt publikálni.
A történet pár héttel korábban kezdődött, 1999 januárjától február közepéig nagyon sok hó esett Ausztria nyugati felében. Tirol tartományban sok helyen leszakadtak az elektromos vezetékek, némely terület pedig megközelíthetetlenné vált, az utak járhatatlanok voltak. A hegyoldalakon a sok hó lavinaveszélyt idézett elő, így volt ez Galtür esetében is. Az 1584 méter magasan fekvő hegyi település ráadásul már február 6-a óta el volt vágva a külvilágtól. A 850 fős helyi lakosságon kívül mintegy 5000 turista tartózkodott ott, akik ekkor már nem érezték magukat kellemesen a gyönyörű, de izolált környezetben. Az ellátásukat megpróbálták helikopterekkel megoldani, de ezt az időjárás, és a rendelkezésre álló gépek mérete, teherbírása behatárolta. Egy magáncég felajánlotta, hogy a forgószárnyasaival evakuálja a bent rekedteket, természetesen jó pénzért. Ezzel a lehetőséggel nem sokan éltek.
Az AB212-eseket sok feladatra használják, például Magyarországon különleges műveleti gyakorlaton vettek részt.
Február 19-től mozgósították az osztrák hadsereg helikopteres alakulatait, hogy az elzárt területeken mentési, és más szállító feladatokat hajtsanak végre. A rossz időjárás nehezítette dolgukat, és előfordult, hogy a le és felszállásnál a felkavart hóban semmit sem láttak. A következő néhány napon az időjárási viszonyok még inkább lavinaveszélyes helyzetet idéztek elő.
Az Alouette III-as nagyon jól érzi magát a hegyekben, de tömeges evakuációra nem alkalmas. (Régen készítettem a képet, a minőségért elnézést kérek, de látszik, mire használható).
Az osztrák állam felkészült egy nagyobb evakuációs műveletre, hogy légi úton hozza ki az embereket. A hadsereg 16 AB 212, 2 AB 204-es és 7 Aloutte III-as helikoptert tudott a feladatra vezényelni. Igénybe akarták venni még a belügyminisztérium 6 helikopterét (AS 350, Bell 206), az autóklub 2 EC135-ösét, valamint magáncégek 9 különböző típusával szintén számoltak. A rossz időjárás miatt azonban alig 350 embert hoztak le összesen a néhány nap alatt.
Az osztrák helikopterpilóták jól ismerték a környéket. (Bundesheer)
Február 23-ára tovább romlottak körülmények, délutánra a repüléseket fel kellett függeszteni. 16 órakor pedig bekövetkezett az igazi katasztrófa, a Galtür melletti hegyoldalon felhalmozódott, és instabillá vált hatalmas hótömeg nagy sebességgel lezúdult a völgybe. A település legbelső, biztonságosnak tartott részét is elérte a lavina, ez teljesen meglepte az ott lévőket. Sok embert maga alá temetett a hó, az épületekben jelentős károk keletkeztek. Az elzárt helyen önerőből megkezdték a kutatást, sok embert ki tudtak ásni időben, de már ekkor tucatnyi halottról szóltak a jelentések. Sürgősen szükség lett volna külső segítségre, de a sötétség, és a mostoha időjárás miatt szóba sem jöhetett a légi úton történő mentés.
Az éjszaka folyamán a válságstáb számára nyilvánvalóvá vált, hogy az országuk összes helikopterével sem lesznek képesek megbirkózni az előttük álló kihívásokkal. Sem a gépek száma, sem a kapacitása nem volt elegendő. Az osztrákok emiatt úgy döntöttek, hogy nemzetközi segítséget kérnek. Az országba akkreditált katonai attasék éppen a hadsereg által szervezett közös síelésen vettek részt. Nemcsak a szomszédok, hanem minden közelebbi NATO tagállam diplomatájával ismertették a helyzetet. A telefonvonalak izzani kezdtek, még a Pentagonba is továbbították a kérelmet. Több helyről nagyon gyorsan visszajeleztek, és segítséget ajánlottak fel, az adott országokban beindult a mozgósítás.
Az osztrák hadsereg pilótái persze mindent el akartak követni, nem aludtak nyugodtan, többször felkeltek, de látták, hogy nem érdemes kísérteni a sorsot.
24-én hajnalban valamit javult a helyzet, de éppen csak jobb volt a repülési minimumnál. A szükséghelyzetben természetesen felszálltak, pedig a látótávolság alig 200 m volt helyenként, a pilóták nagyon figyeltek, hogy meglássák a szembejövő helikoptert. A helyismeretük feljogosította őket a repülésre, a különböző akadályok helyét fejből tudták, így például el tudták kerülni a sífelvonókat.
A gyerekek élvezték, nekik jó játéknak tűnt. (Budesheer)
Galtür és Ischgl településekre eljutottak, az ottani viszonyokat jól ismerők jelölték ki a megfelelő leszállóterületet, erről rádión tájékozatták a művelet irányítóit. A pilótáknak persze itt is nagyon óvatosnak kellett lenniük, hiszen 20 centi friss hó borította a területet, a futók néha elsüllyedtek. A leszállásoknál később sok helyen előfordult, hogy a rotorlapátok vége egy méterre volt a házaktól.
Néhány óra alatt 400 főnyi mentőcsapatot juttattak el a kritikus helyekre, kifele pedig sérülteket hoztak. Ekkora már lehetett tudni, hogy Galtürben 31-en vesztették életüket.
A gépek folyamatosan repültek, az osztrák pilóták közül volt, aki 10 órát töltött el a levegőben aznap. A fáradtságon kívül a jegesedés is veszélyforrás volt.
Délután négykor ismét sűrű havazás vette kezdetét, a repüléseket felfüggesztették. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy több helyen újabb lavinaomlás történt. A közeli Valzurban volt a legsúlyosabb eset, ott ugyanis embereket temetett maga alá. A rendőrség egyik pilótája Galtürből nem ért vissza a bázisra a hóvihar előtt, fennrekedt, de elvállalta, hogy az újabb katasztrófa helyére repül.
Kissé nehezen hihető, de ingázva 100-nál több embert szállított az alig 5 kilométerre lévő Valzurba. A kutatásban részt vettek nagy számának köszönhetően 4 embert még időben kiástak a hó alól. Azonban hét eltűntet már későn találtak meg, ennyivel nőtt a lavina áldozatainak száma.
A külföldi gépek aznap folyamatosan szálltak le Tirolba, szép kis nemzetközi flotta gyűlt össze. Németország hadseregétől 5 darab CH-53G, és 5 UH-1D, a határőrségüktől 2 AS332 Super Puma, az Egyesült Államok hadseregétől 10 UH-60L, Svájcból pedig 1 AS332 Super Puma helikopter érkezett. Franciaországból 3 AS332 Super Puma-t és 2 AS532 Cougart a következő napra vártak. Németország további gépeket is készenlétbe helyezett, hogy szükség esetén elindulhassanak.
* A helikopterek típusáról és más adatokról megjegyzés a poszt végén található!
A külföldiek többsége azonban a rossz idő miatt még nem tudott bekapcsolódni, Innsbruckban maradtak. A hegyekből érkező saját helikopterek a Landeckben lévő laktanyában szálltak le, de ez már nem volt elegendő a megnövekedett flottának. Emiatt a 12-es autópálya egy szakaszát lezárták Immstnél, és azt leszállóhelynek használták. Innét már közúton tudták elszállítani az evakuáltakat. A nemzetközi segítők gépeinek, személyzetének elhelyezését is gyorsan megoldották. Az érkező és induló leszállóhelyeken egyébként szintén tökéletes szervezés volt, gyorsan ki és beszálltak az emberek, a földön minimális időt töltöttek a helikopterek, hogy érkezhessen a következő.
Egy kis hó nem akadály, repülni kellett! (Bundesheer)
CH-53G és UH-60-as helikopterek az autópályán. (Budesheer)
Szerencsére 25-re az időjárás végre megjavult, így a mentőakció teljes kapacitással beindult. A több mint félszáz gép folyamatosan repült, aminek a koordinációja nagy odafigyelést igényelt, hiszen időnként alig fél perces időközzel követték egymást. A gépek útvonalánál arra is ügyeltek, hogy ne okozzanak újabb lavinát, emiatt nem emelkedtek feljebb az erdők szintjénél. Arra is nagyon kellett ügyelni, hogy ne zavarják egymást, ne ütközzenek össze a szűk völgyekben. A repülések időtartama viszont rövid volt, Landeck és Galtür között 20 km-es távolságot gyorsan megtették, az autópálya is csak pár perccel volt messzebb. Visszafele ugyanez volt a helyzet, pörgött a körhinta. Ezeken a napokon is több pilóta túlteljesítette azt a megengedett időt, amit elvileg a levegőben tölthetett volna.
Nagyüzem! Indulnak az UH-60-asok. (Budesheer)
CH-53G Galtürben (Budesheer)
A legtöbb embert a német CH-53G gépek vehették a fedélzetükre, de a 10 amerikai Blackhawk is nagy segítségnek bizonyult. Az UH-60-asok szintén németországi bázisokról érkeztek, a szárnyaikon póttartályokkal repültek. Oldalukon SFOR feliratot viseltek, mert korábban a boszniai békefenntartó műveleteket támogatták. Természetesen minden egyes helikopter nagy szolgálatot tett, a bajban mindenki odatette magát. A francia és svájci Super Puma, Cougar pilóták elég tapasztaltak voltak a hegyek közti repülésben.
Nem mindenhol volt ideális leszállóhely. (Bundesheer)
Csak ezen a napon, vagyis 25-én összesen 277 órát repültek, ennek során majdnem 6000 embert szállítottak. Ebből persze nem mindenki volt evakuált, mert odafele is vittek embereket. Újabb mentőcsapatokra volt szükség a lavina sújtotta helyeken. Szondákkal és kutyákkal keresték a még eltűnteket.
Sok más embert is bevittek Galtürbe, vagy más helyekre légi úton. A katasztrófa elhárító munkát irányítóknak érkeztek segítők. Pontos beosztást kellett készíteni a több ezer embert evakuálásának sorrendjére, és a végrehajtást is felügyelték. További orvosokra és ápolókat vittek, akik szükségkórházban látták el a sérülteket az evakuálásukig. Pszichológusok pedig a több hete csapdába esett emberekkel foglalkoztak, hogy megnyugtassák őket. Nekik is köszönhető volt, hogy az emberek kivárták, míg rájuk kerül sor.
Felállítottak egy 150 fős médiaközpontot, hogy híreket szolgáltassanak a mentőakció részleteiről a külvilágnak, ők mutatták be, milyen nagy erőfeszítéseket végzett a nemzetközi helikopterflotta. A gépek egyébként ezen a napon 115 tonna rakományt is szállítottak. Élelmiszert vittek a civileknek, és a mentőalakulatoknak, orvosi felszerelést, és a kutatáshoz szükséges eszközöket szintén bepakoltak a forgószárnyasokba.
A francia gyártmányú Super Puma és Cougar gépek, valamint svájci és német típustestvéreik is keményen dolgoztak. (Bundesheer)
Február 26-án már sütött a nap, az időjárás kedvezőre fordul, nem volt zavaró tényező. A civilek evakuálását február 27-ére befejezték, a külföldi kontingens ezt követően távozott. Az osztrák helikopterek viszont egészen március végéig dolgoztak a nagy téli katasztrófa elhárításán.
Sokféle statisztika elérhető a mentőakcióról, ezek általában hosszabb időszakra vonatkoznak, február 19-től március 22-ig. Én inkább azonban csak azt a három napot ragadnám ki, amelyen a külföldiek és az osztrákok együtt a legnagyobb fordulatszámon pörögtek.
Ebben az összeállításban 53 helikopterrel számolnak, melyek 858 órát repültek, ebből 40%-ot a 29 külföldi. 2907 feladatra került sor, a megoszlásból az derül ki, hogy 78% volt a hazaiak részaránya. A 17537 szállított személy 57%-át a külföldi gépek vették a fedélzetükre, vagyis azok egy fordulóval átlagosan jóval több embert vihettek el. A 237 tonna rakományból viszont csak 27% jutott ki a vendégeknek. Az osztrákok jóval több teherszállító feladatot repültek a lavinaveszélyes helyeken.
Az UH-60-asok képességei megtetszettek az osztrákoknak, ezért ezt a típust választották. A kép idehaza készült 2017-ben,
Az események után a figyelem fókuszába került Ausztria helikopteres képessége. Az ország semlegességével általában minden állampolgár egyetért, de akkor azért elgondolkodtak azon, hogy Európa egyik leggazdagabbjának számítanak, mégis a kontinensen a legkevesebbet költenek a védelemre. A helikoptereik mennyisége és kapacitása elégtelennek bizonyult, és idősebbek voltak, mint a rajtuk repülő pilóták. Mindezek miatt Ausztria 9 darab S-70 helikoptert rendelt, amelyek végül 2002-ben érkeztek meg.
A végére pedig beillesztek két videót is a mentőakcióról, zanzásítva mindarról, amit írtam. Néhány másodperces vágások a lavina által megrongált házakról, roncs autókról, szondákkal eltűnteket kereső katonákról, áldozatot cipelő emberekről. Mentéshez sorban álló emberekről, autópályán álló gépekről, és felszálló helikopterekről.
A videó végén az UH-60-asokról takarítják a havat, nem is keveset. A háttérben egy repülőgép is felszáll. Valószínűsítem, hogy ez 25-én készülhetett, és talán Innsbruck repterén. Vagyis először ide repültek át Németországból, majd innét mentek tovább az autópályára.
Az amerikai Blackhawk gépek közül 7 a 158. repülőezred 5. zászlóaljába, 3 pedig az 59. légimentő századba tartozott.
Forráskritika! Ez lebegjen mindig a szeme előtt annak, aki kutakodni kezd! A statisztikák nem mindenhol egyértelműek, ha a felsorolt gépek számát összeadjuk, akkor a matek nem igazán jön ki, eltérő számokat kapunk.
Szintén meglepő a francia helikopterek képeit nézegetni. A felsorolásban Super Puma és Cougar szerepel, de az egyik becsatolt képen is jól látszik, hogy a faroktartó alján nincs pótvezérsík. Ember legyen a talpán, aki a Puma család összes változatát azonnal felismeri. De elvileg a Super Puma, vagyis az AS332 változattól kezdve ez a jellegzetesség az egyik ismertetőjel. Találtam olyant is, amelyiken volt, de a többségen nincs.
A szállított személyek statisztikáinál is eltérő adatokat kapunk, de azért mégis próbáltam egy megbízhatónak tűnő összesítést idecitálni, nagyságrendileg megfelelő tájékoztatást nyújt a mentőakcióról.
Mindezen bizonytalanságok persze semmit sem vonnak le a mentőakcióban résztvevők teljesítményéből!
Azért írok most, hogy kompenzáljak egy kicsit. Sokan úgy gondolhatták, hogy a H225M bemutatása során leszóltalak. Ez egyáltalán nincs így! Hogy mondhatnék rólad bármi rosszat, hiszen ifjúi éveim alatt számos közös kalandban volt részünk, egész életemre kiható élményekkel tettél gazdagabbá. Volt köztük testileg és lelkileg megterhelő, de a csodás együttlétek során temérdek sikerélményben lehetett részem, termelődött az adrenalin, boldogság töltött el a feladatok végeztével.Ilyen külsővel kezdted a pályafutásod nálunk.
Azért is aktuális a rólad szóló poszt, mert pont ma 50 éve érkeztél meg először, hogy Magyarországot szolgáld. Te, a HELIKOPTER. Igen így, csupa nagybetűvel, mivel a szívemhez nőttél.
A neved hivatalosan Mi-8, de általában csak Minyónak szólítanak. Már gyerekként láttalak a tévében, újságokban, könyvekben olvastam rólad. Kamaszkoromra már azt is tudtam, hogy nem sokkal az érkezésed után derekasan kivetted a részed az árvízi védekezésből, több ezer embert menekítettél ki az elöntött területekről. Olyan helyekről, ahol már csak Te maradtál az egyetlen remény. Vízben álló házak tetejéről csörlőzted fel a kétségbeesett embereket, csecsemőket adogattak be az ajtódon, miközben függeszkedtél a levegőben. Kedves olvasó, ezt nem én találtam ki, nem akciófilmből loptam a sztorit. Ez megtörtént 1970-ben, Magyarországon, csak az utókor emlékezete, ugye…
Néha személyesen is láthattalak távolról a levegőben, egyszer pedig repülőnapon megnéztelek a földön. Mégsem a Te társaságodra vágytam akkoriban, a vadászgépek sokkal érdekesebbnek tűntek. Azért megjegyeztem magamnak, hogy mennyivel nagyobb vagy azoknál.
Aztán egyszer csak ott találtam magam a repülőtéren, és mentem feléd. Dolgozott a két hajtóműved, éreztem az égett kerozin szagát, forogtak a lapátjaid, jellegzetes hangod minden más zajt elnyomott. Sugárzott belőled az erő, megszeppenve néztem a tükörképemet a szélvédőd üvegén, fölém magasodtál, nagyon aprónak éreztem magam melletted. Aztán felmentem a lépcsődön, leültem. Tetted a dolgod, felvittél a magasba, az egyetlen biztos pont voltál nekem. A zúgó, sivító hangot, a vibrálást soha nem fogom elfelejteni. Néztem a padlólemezed mintáját, ültem a kemény üléseden, majd álltam ugrásra készen, sisakomat a mennyezetednek feszítve.
"Nyitva van a gépajtó, vár reám, megyek felé, pedig tele a gatyám!"
Ha kiléptem az ajtódon mindig próbáltam visszanézni. Ilyenkor alulról láttam a kék hasadat, amely kissé koszos volt ugyan, de ott díszelgett rajta a piros-fehér-zöld felségjel. Azokat a fényviszonyokat nem lehet reprodukálni a földön, odafönt élénk minden színárnyalatod, még felhős időben is kirajzolódnak a részleteid.
Sokat voltunk együtt, a kapcsolatunk egyre jobban elmélyült. Repültünk őszi hűvösben, tikkasztó nyári melegben, az éjszaka sötétjében pedig csak a lenti fények alapján sejtettem, merre is járunk.
Néha úgy alakult, hogy veled együtt tértem vissza a földre. Suhantunk alig pár méterrel a Tisza felett, és vittél több napos gyakorlatra, majd otthagytál a sötétben. És te voltál az, akire péntek délben fáradtan, mosdatlanul és éhesen vártam. Te eljöttél értem, és a laktanya mellett tettél ki, így még időben hazaindulhattam a hétvégi pihenőre. Ez volt talán a legnagyobb ajándékod nekem.
Te voltál az is, aki orkánt kavart egy berakodásnál. Rotorodat kissé megdöntötted, így a szele majd ledöntött a lábamról, hóval lett tele szemem, szám, orrom, miközben pilótád teli szájjal nevetett, hogyan vicceltetek meg engem.
Máig emlékszem néhány pirossal felfestett számra, a 10440, 10441, 10442-es példányaiddal sokat repültem.
Az életembe újra és újra visszatértél. Megismerkedtem a modernebb változatoddal, amelyet másként neveztek. Pedig a Mi-17-es is Mi-8MT volt a szülőhazádban, csak ott úgy gondolták, hogy átszámozva a buta külföldi megrendelőnek teljesen más konstrukcióként lehet eladni. Az erősebb hajtóművek valóban újak voltak, és még inkább tekintélyt parancsoló lett a hangod. A faroklégcsavar átkerült a baloldalra, a négy helyett a hat fegyvertartódról lehetett leginkább felismerni.
Jó magasra, négyezer méternél is feljebb vittél, gyönyörködhettem hazánk szépségeiben, élveztem az 50 kilométeres látótávolságot. A kör alakú ablakodat kinyitottam, a fagyos menetszél borzolta hajam. Jól érezted magad persze alacsonyan is, alig pár méterrel a föld felett száguldottunk. Az is megesett, hogy a lombkoronák fölé értek a rotorlapátok végei, a törzsed viszont a fák között volt. Hivatalos feladatokon kívül is sikerült néha összejönnünk, ilyenkor hiéna üzemmódban kihasználtam a lehetőségeid. Ha tehettem, repültem veled, még akkor is, ha tudtam, hogy rázol, és hangos vagy.
Habár legtöbbször óvatosan és talán kissé lomhán mozogtál, de azért megmutattad, tudsz Te fürge és fordulékony lenni. Gyorsultunk méterekkel a beton felett a felszállást követően, hogy egy hirtelen ugrással meredeken emelkedjünk. Tanúja voltam olyan műrepülésednek, amitől leesett az állam, azóta sem láttam olyant. A zuhanás, a felrántás, a durva bedöntésű fordulók letiltást érdemeltek volna, ha nem a dandárparancsnok követi el.
És akkor már beszéljünk a külsődről is, remélem nem sértődsz meg! Olyan oroszos, masszív, kissé bumfordi, de talán pont ezért strapabíró benyomást keltesz. Tervezőid a kecsességet, kifinomultságot meghagyták a hanyatló nyugat ópiumának. De Te így tetszel nekem, és ami még fontosabb, tökéletesen alkalmas vagy arra, amire használnak.
Több éves kapcsolatunknak egyszer csak vége szakadt, de azért gyakran láttalak még utána is. Figyelemmel kísértem sorsod, mi mindent csináltál. Továbbra is szállítottad a katonákat, ejtőernyősöket, fontos embereket, terepjárót vittél a rakteredben. Harcosok csúsztak le belőled, és fel is emelted őket a földről kötéllel. Kissé irigykedek, szívesen csinálnék még én is efféle mutatványokat. Évtizedekkel ezelőtt pont lemaradtam az ilyen mókáról, nem ereszkedhettem belőled.
Megmutattad a legharciasabb képességeidet is, indítottál rakétákat, és dobtál bombákat. Nem véletlenül vannak rajtad azok a tartók!
Kutató mentő készültséget adsz most is, amikor ezeket a sorokat írom. Riasztás esetén percek alatt felszállnál, ha valaki bajba kerülne.
És ha mentesz, akkor is néha mást ünnepelnek hősként, Rólad megfeledkeznek!
Megtanultál tüzet oltani.
Ha jött az ár, akkor persze megint téged fogtak be homokzsákcipelésre, még akkor is, ha csak hadműveletileg voltál üzemképes. Az ország sokat köszönhet neked, mégis kissé mellőzött maradtál. Fénykorodban félszáznál több volt belőled, de ez három évtized után erősen megfogyatkozott. Még az is előfordult, hogy alig egy-két példányod repülhetett összesen.
Keményen dolgoztál ismét. Az a surrogó hangod, a hideg futkározik a hátamon!
Aztán odafönt rájöttek, hogy égetően nagy szükség van a szolgálatodra, nem maradhatunk itt nélküled. Pótolták a hiányt, még modernizációra is befizettek néhányat belőled.
Radart kaptál az orrodba, képernyőket a műszerfaladra!
Néha még láthatlak, legtöbbször a hangod hallom meg először, amit egyből felismerek, nem lehet összekeverni semmivel. Mert Te vagy a HELIKOPTER, a Minyó! Nekem Te voltál az első katonai repülőeszköz, amivel megismerkedtem. Előjönnek a régi emlékek, nosztalgiázom. Pár éve ismét volt egy személyes találkozásunk. Csak kísérő voltam az ejtőernyősök mellett, de újra magasba szálltam veled. Civil festést viseltél, ez fura fintora a sorsnak, hiszen eredetileg is polgári helikopternek készültél, csak rájöttek a katonák, hogy sokoldalúságoddal tökéletesen megfelelsz nekik.
Ismét a felhők fölé emelkedtünk, és gyönyörködhettem a Balaton látványában.
Utolsó együttlétünk befejezése.
Jól tudjuk, hogy örökké nem szolgálhatod az országot. Immáron megnevezték az utódod, de érkezéséig még pár évet várni kell. Addig teszed a dolgod, repülsz, amennyit csak lehet. Emlékezteted azt a sok ezer sorkatonát, hivatásost, akik veled dolgoztak, hidegben, forróságban, keltek hajnalban, és néha tábori körülmények közt pihenhetek csak néhány órát. Több száz pilóta, fedélzeti technikus repült téged, és azon emberek számát meg sem lehet becsülni, akik valamilyen okból a rakteredben utazhattak. A fél évszázadnyi szolgálatod okán sokan kerültek veled kapcsolatba, megszerettek téged.
Most még furcsának tűnik, hogy egyszer majd nem leszel. De a történeted nem ér véget, sem most, sem 2023 után. Máshol legalábbis biztosan nem. Hiszen még mostanában is rendelnek vadonatúj példányokat belőled, még mindig gyártanak téged. Olybá tűnik, hogy 20-30 év múlva is repülni fogsz. Szép teljesítmény ez tőled, soha senki nem vitathatja el, hogy a repülés történetében a legnagyobbak közt van a helyed!
A végén rád pillantok, hiszen itt vagy a szobám falán.
Most pedig a saját anyanyelveden szólok hozzád, egy régi klasszikust módosítva:
