30 éve, 1991 január 17-én vette kezdetét a Sivatagi Vihar hadművelet, melynek célja az volt, hogy Szaddám Huszeint rákényszerítse csapatainak kivonására Kuvaitból. Az ENSZ által megszavazott ultimátum határideje január 15-én lejárt, a következő éjjelen támadásba lendült a szövetséges légi haderő. Először csak a győzelemi jelentésekről szóltak a hírek, de kiderült, hogy már az első hullám során volt veszteség. Az amerikai haditengerészet F/A-18C gépe nem tért vissza a bevetésről. 

Évekkel később eljutottam iraki repterekre, ahol saját szememmel láthattam az légierő roncsait, és a háború pusztításának nyomait. Addigra az is kiderült, hogyan zajlottak az első légiharcok. A saját fotóimmal illusztrálva most megpróbálom összegezni az eseményeket a hozzáférhető információk alapján.  

Az R-40RD légiharc-rakéta kiképző változata, amelynek méret- és tömegadatai megegyeznek a harciéval.  Mindkettő 6,29 m hosszú, és 475 kg volt! A háttérben egy 6 méteres szabvány konténer látható. Amit egy ilyen rakéta eltalált....

Zuhair Davud századost az iraki légierő 84. századából január 16-án éjjel harckészültségi szolgálatba vezényelték az al-Kadisszija, más néven al-Aszad repülőtéren. Három másik társával együtt várta a bevetési parancsot. Tudták, hogy sokszoros túlerővel kell hamarosan szembeszállniuk. A MiG-25PD vadászgépeik indításra készen álltak, rakétákkal felfegyverezve. 

Éjfél elmúlt, január 17-én fél három körül megcsörrent a telefon. A légvédelmi központból az összes készültségi gépnek felszállásra adtak parancsot. Davud a gépéhez rohant, és rekordgyorsasággal a levegőbe emelkedett, mindössze 3 perccel a riasztást követően. Bejelentkezett a harcálláspontnak, egy nagyobb ellenséges kötelék elfogására utasították, a bázisától délre. Jobbra fordult, utánégetővel emelkedett 8000 méterig, 1,4 M sebességre gyorsított.  Bekapcsolta a lokátort, de az üzemi hőmérséklet elérésére még várni kellett. 90 km-re volt a köteléktől, amikor a besugárzásjelzője szerint befogták. Kitérő manővert kezdett kelet felé, a besugárzás megszűnt. A földről a kötelék mögé vezették, a lokátor már működött, 38 km-re egy célpontot látott a képernyőn. Befogta, megközelítette, és 29 km távolságból a jobb oldali szárnyon lévő sínről indította az R-40RD félaktív lokátor vezérlésű rakétát. Végig a célon maradt, így a rakéta érzékelte a visszaverődő jeleket, és nemsokára nagy tűzgolyót látott maga előtt. Az eltalált repülőgép égve zuhant a földig. 

MiG-25-ös roncsa a Tammuz repülőtéren. 

Tovább akarta folytatni a vadászatot, befogott egy 40 km-re lévő célt, de a földi irányítás megtiltotta az indítást, mert attól tartottak, hogy egy saját MiG-29-esről lehet szó. Habár Davud szerint ez lehetetlen volt, mert ahhoz túl lassan repült a kiszemelt gép. Vizuális azonosításra kapott utasítást, 8 km-re megközelítette, és felkészült egy infravörös R-40TD indításra. Azonban hiába kért újra engedélyt, megint csak nem kapta meg. Az irányító nem tudta, hol lehet a másik saját vadász, mert elvesztette vele a kapcsolatot, ezért nem mert engedélyt adni. Ehelyett utasították, hogy váljon ki a támadásból. Ahogy elhúzott a cél felett, még a kabin fényeit is látta.

Az iraki MiG-29-esek nem voltak sikeresek a háborúban. 

A navigációs rendszere nem működött megfelelően, ezért irányszöget kért a földről. Nem tudtak segíteni, mert elvesztették a lokátor-kapcsolatot, nem látták hol van. A rádiózás szintén akadozott, így a sötétben csak magára hagyatkozhatott. Nagy bajban volt, tájékozódási pontot nem látott odalent, csak légvédelmi rakétákat, és a tüzérség tevékenységére utaló torkolattüzeket pillantott meg időnként. A szerencse mégis mellészegődött, mert Haditha vasútállomás fényeit azonosítani tudta, az ismert pont alapján már a reptér felé fordult. Közben persze folyamatosan figyelte a besugárzásjelzőjét, mert tartott attól, hogy vadászgépek támadnak rá.

Bejelentkezett a reptér frekvenciájára, de nem válaszoltak neki. Bekapcsolta a helyzetfényeit, és a leszálló reflektort, jelezni akarta, hogy saját gép közelít. Odalent ezt megértették, mint később kiderült, várták vissza. A rádió is megszólalt, kiabálva figyelmezették, hogy ne a megszokott betonra, hanem a tartalékra szálljon le. A korrekciót elvégezve biztonságosan földet ért, a gurulás közben sok betontörmeléket és fémszilánkot látott. A repülőgéppel a zárt ajtajú bunkerhez ért, életnek semmi jele nem volt, nem látott embereket sehol. Előretolta a gázkarokat, a hajtóművek süvítését odabent meghallották, végre kinyitották az ajtót, ekkor gurulhatott biztonságba.

Az al-Kadisszija repülőtéren is ilyen bunkerek épültek a repülőgépek védelmére. 

Mint kiderült Tornado vadászbombázók betonromboló bombákkal és aknákkal szórták meg a repteret, amíg a levegőben volt. Az egyik pályán olyan károkat okoztak, ami biztos futótöréssel járt volna, ha oda száll le. MiG-25-össel leszállás során ilyen mutatványt végezni, 3 éles R-40-es rakétával, azt hiszem erre mondaná Rowan Atkinson a Fekete Viperában, hogy Operation Certain Death. A Tornadok támadása pont azután történt, hogy Davud felszállt, a következő készültségi gép gurulás közben megrongálódott, a pilóta megsérült. Több vadász emiatt már nem is szállt fel.

MiG-25-ös gázsebesség-fokozójának maradványa. 

A Saratoga repülőgép-hordozóról felszállt kötelék hajnali kettő után repülte át az szaúdi-iraki határt mintegy 8000 méteres magasságban, a Habbanija melletti Tammuz repteret kellett támadniuk. A gépek több kilométerrel egymás mögött, oldal és magassági elkülönítéssel követték egymást, hogy ne ütközzenek össze a sötétben.   

10 F/A-18-asnak volt a feladata, hogy a légvédelmet semlegesítsék, mögöttük 9 A-6E volt kijelölve a bázis bombázására. 3 EA-6B elektronikai zavaró követte őket, rajtuk kívül négy F-14A biztosította a vadászfedezetet. A formáción belül nem mindegyik gép rendelkezett a legkorszerűbb azonosító berendezéssel, az F-14-esek a köteléktől lemaradva, leghátul helyezkedtek el.

A VFA-83-as század parancsnoka, Anderson alezredes az F/A-18-asában ülve hamar észlelt egy ellenséges vadászt, szinte a felszállása után meglátta a radarképernyőn, és az elektronikai berendezéssel ellenségesként azonosította, az utánégető fényei alapján MiG-25-ösnek gondolta. Engedélyt kért a fegyverhasználatra az E-3-as légtérellenőrző gépen lévő harcállásponttól, de ott nem látták, miről beszél, még kívül esett a felderítési távolságon. Mivel az iraki lokátora akkor pont nem volt kisugárzásra kapcsolva, így az alapján sem érzékelhették. 

Anderson alezredes a radarjával viszont befogta, és azt észlelte, hogy irányt váltott, kitért előle. Követni akarta egy fordulóval, de a cél 80 km-re előtte repült el előtte nagy sebességgel. Ezt követően eltűnt a képernyőről, és mivel a vadász kikapcsolta az utánégetőt, ezért a vizuális kontaktus is megszűnt.

Két perc elteltével viszont már az E-3-as radarjával is detektálták a MiG-25-ösnek azonosított vadászt, és figyelmeztették a sajátjaikat. Besal alezredes A-6-osával az F/A-18-asok mögött repült, egyszer csak kigyulladt a besugárzásjelzője, majd észrevett két óriási tűzcsóvát, mely szinte szemből közeledett. Kifordult jobbra, abban reménykedett, azzal kivédi a támadást. Rémülten nézte, ahogy az iraki utánégetővel elszáguldott felette. Nem sokkal később ugyanez megismétlődött, csak hátulról, és kissé oldalt zúgott el a fejük felett. Ezt követően az iraki vadászt már nem látta többé.  

A kötelék elvégezte a feladatát, majd visszatértek a hajóra. Ott derült ki, hogy a Michael Scott Speicher őrnagy F/A-18-asával valami történt, hiába várták vissza.  A századból egy Hornet pilóta elmondta, hogy nagy villanást látott a bevetés közben. Sejtették, hogy akkor találtak el a társukat, de biztosat senki sem tudott.  

Az al-Kadisszija repülőtéren hajnalban a MiG-25-ös század pilótái összegyűltek megbeszélni a történteket. Arra jutottak, hogy az amerikai gépet sikerült lelőni, és a vezetője nem élhette túl az R-40RD 55 kg-os robbanótöltetének hatásait. Davud a bevetésről részletes jelentést írt, amelyhez csatolták a földi irányító beszámolóját, ezt pedig továbbították a légvédelmi parancsnokságra.

Azonban a háborús káoszban nem vizsgálták ki alaposan az eseményt. Hiába adta meg a roncs feltételezett helyét, azt nem keresték meg. Néhány nappal később egy lelőtt F-14-es radarkezelőjétől értesültek arról, hogy az amerikaiak valóban elvesztettek egy F/A-18-ast.

Azonban Davud még ekkor sem kapott semmilyen elismerést, nem jelentették be a győzelmet, így az iraki légierőben sem vált ismertté az esemény. Habár az országuk katasztrófális vereséget szenvedett, a propaganda mégsem használta ki a lehetőséget, hogy sikeres akcióval büszkélkedhessenek. Davud 1995-ben levelet írt az elnöknek, Szaddám Husszein elé vitte az ügyet, amiben részletezte az amerikai sajtóban megjelent információkat is. Csak ezután igazolták neki a győzelmet, és kapott kitüntetést. 

 Az Egyesült Államok börokratikus rendszerében is komoly zavarok voltak. A bevetés után az eltűnt Hornetet az iraki légvédelmi rakéták áldozatának könyvelték el, és a pilótát nagyon gyorsan halottnak nyilvánították. Pár év múlva jelentések futottak be a roncs helyéről. A Nemzetközi Vöröskereszt segítségével sikerült elérni, hogy civil kutatócsoport Irakba mehessen felkutatni a pilóta holttestét. A roncs vizsgálata után arra jutottak, hogy a Hornetet balról érte a találat, a fülke alatt robbant, a sárkányt 6 g túlterhelés érte, és 50 fokra kitérítette. A fegyverfelfüggesztő sínek, és a póttartályok leszakadtak. Speicher katapultált, de hiába kutattak a roncs körül, semmilyen földi maradványt nem találtak. Az ügy egyre inkább rejtélyesebbé vált, sok más információ miatt is. Ezeket most nem részletezem, egy könyvet lehetne írni az ügyről. A lényeg, hogy Speicher státuszát az újabb adatok alapján halottról eltűntre változtatták.

2003-ban a család abban reménykedett, hogy Irak megszállása után végre választ kaphatnak, mi is történt. 2009-ig kellett várni, mire megtörtént az áttörés, és jelentkezett egy beduin, aki elmondta, hogy még 1991-ben halott pilótát talált a sivatagban. Mivel ő temette el, így meg tudta mutatni a sírt, ahol emberi maradványokat találtak. A csontok vizsgálata után megállapították, valóban Michael Scott Speicher nyugodott a sivatagban.

Zuhair Davud 2003 után már nem repült többé, mivel a légierő megszűnt létezni. Egy idő után híre ment, hogy a veterán iraki pilóták közül sokat meggyilkoltak, a szóbeszéd szerint az iráni titkosszolgálat állt a háttérben. Úgy érezte, nincs biztonságban, elhagyta hazáját, külföldön talált menedéket.
Az al-Kadisszija, vagyis az al-Aszad bázis 2020 januárjában került be ismét a hírekbe. Irán rakétákkal támadta meg a repteret, válaszcsapásul. Az ehhez hasonló bunkerek ezúttal amerikai életeket óvtak meg.