1. Az extra hosszú posztomat manipulatív módon kezdem. Ha a kedves olvasó nem akarja végigolvasni, akkor nem tudja meg, mit kell megtenni egy ugrásért.

 2. Ez a poszt nem jöhetett volna létre, ha nem írok alá egy nyilatkozatot, amely a következőket is tartalmazta: „Kijelentem, hogy a …… végrehajtásra kerülő ejtőernyős felkészítésen és ejtőernyős ugráson szabad akaratomból saját felelősségemre veszek részt. Tisztában vagyok vele, hogy az ejtőernyős ugrás fokozott veszéllyel járó tevékenységnek minősül, és ennek során sérülést, maradandó károsodást szenvedhetek, vagy életemet veszíthetem. „ 

Na de ugorjunk vissza az időben, hogyan is kezdődött. A volt mélységi felderítők között még tavaly híre ment, hogy 2021-ben a Hüse Károly emlékversenyen a régebben szolgáltaknak a Magyar Honvédség lehetőséget ad ejtőernyős ugrásra. Azonnal jelentkeztem!  

Persze ehhez igazolni kellett, hogy korábban ugrottam már a seregben, de szükséges volt az érvényes eje. orvosi, valamint extrémsport biztosítás megszerzése is. Pár hónap múlva a védettségi igazolvány szintén felkerült a listára. Bőven az előírt 90 kg-os testtömeg alatt voltam, de volt olyan bajtárs, aki 32 kg-ot fogyott 8 hónap alatt, hogy megfeleljen. A képviseletünket az MH felé Sihan Brezovai Sándor, hétdanos kyokushin mester vállalta, nagy munkába kezdett.  

Szerencsére hiábavaló volt az aggodalmam, hogy a járvány miatt lefújják az eseményt, mint 2020-ban. Június 30-án a 3:30-as ébresztő után reggel 6-kor ott álltam a 40 fő kiválasztott egyikeként Szolnokon, a repülőtér kapuja előtt. A kipihent társaságból kevés embert ismertem, hiszen eltérő időben töltöttük le sorkatonai szolgálatunkat, de találkoztam az egyik volt kiképzőmmel. Percek alatt kovácsolódott össze a csapat, névre szóló egyenpólóban léptünk be a kapun. Egy volt törzstisztünk vezetésével alakzatba rendeződve, lépést tartva, énekelve mentünk a SEKICS épülete felé. A Speciális Ejtőernyős Kiképző Csoport parancsnoka, Kollár Gábor őrnagy eligazítása következett. 

Hosszú és kimerítő nap várt ránk, fél nyolckor 3 csoportra osztva megkezdődött a felkészítésünk. Elméleti oktatáson megismertük az MC-6-os főernyőt, és a T-11R tartalékernyőt. A már kivont RS-4/4-hez sok tulajdonságában hasonlít az amerikai MC-6-os, a kupola felülete, a zsinórok és szeletek száma, az irányíthatóság csak kismértékben tér el, de más jellemzőkben már vannak különbségek. Kizárólag bekötött ugrás lehetséges, és a kupola nem egy felcsúszó belső zsákba kerül a hajtogatáskor. A nyitást egy kisebb konténerzsákban várja, amely a bekötőkötélhez kapcsolódik. Az MC-6-os egyébként nem egy átlagos deszanternyő, annál kicsivel több. Az amerikai különleges erőknek fejlesztették ki, a kormányréseknek köszönhetően nagyon jól irányítható, 5 másodperc alatt képes egy teljes forgásra. Az ötös szám más téren is jellemző a típusra. A merülési, valamint az előrehaladási sebessége a környező levegőhöz képest egyaránt 5 m/s. És ami nagyon fontos, 5 m/s a maximális szélsebesség, amikor még kiképzés során engedélyezett az ugrás. 

Az irányítás, és a földetérési hely kiszámításának elsajátítása különösen fontos volt, térkép alapján több lehetőségre is felkészültünk. Szintén átvettük a vészhelyzeteket, és persze a Szandaszőlős reptéren szóba jöhető akadályokat. A Tiszát, a Holt-Tiszát, a fákat, az épületeket, és a 4-es utat. A vészhelyzetekről oktatóvideókat néztünk, elmondták, mikor mit kell tenni ilyen esetekben. Megtudhattuk azt a két fő okot, ami hozzájárult, hogy 2011-ben tragédia történt Szandán. Az ejtőernyőzés igazi extrémsport, maga az élet. Sok örömet okoz, de bele is lehet halni. A hálóknak köszönhetően a szálátcsapódás nem jellemző az ernyőre. 

Írásban levizsgáztunk, majd gyakorlatban mutatták be MC-6-ost, a felépítését, és a működését. Ezt követően egy gyönyörű barátság vette kezdetét, többször felszereltünk, bekapcsoltuk a karabinereket, befűztük a hevedereket, meghúztuk azokat, és felcsatoltuk a mentőernyőt. Az MC-6-os kisebb, mint az RS, és kb. 2 kg-al kevesebbet nyom. Megmutatták az ernyő betárolását, hiszen azt nekünk kell majd elvégezni ugrás után.  A meg nem jelölt fotókat, akárcsak ezt, Kollár Csaba készítette. 

Fontos kiképzési momentum volt a leoldózár gyakorlati használata, ez egyben vizsgának is számított. Hevederbe becsatolva és felfüggesztve, vagyis valós körülményeket szimulálva kellett a leoldózárat működtetni, de előtte kikérdezték, milyen esetekben szükséges elvégezni. Teljes leoldás kell, ha fennakad az ember a helikopteren. Részlegesen, vagyis egy zárat kell nyitni, ha földön vonszol az ernyő, vagy ha háztetőre érkeznénk.  

Rövid szünet után a már addigra alaposan átizzadt ruhánkban kimentünk az ejtőernyős kertbe. Egy régi Mi-8-ason gyakoroltuk a gépben végrehajtandó tevékenységet: A beszállást, leülést, karabiner átadását, az átülést, felállást, és persze a kiugrást. A gép hátuljába beépítettek egy karámot, ez megakadályozza, hogy a gyanútlan delikvens véletlenül kiessen. Megtudhattuk, hogy az általunk régen megtanultaktól teljesen más módon történik a kiugrás a Mi-17-esből. Mivel a konténerzsák a bekötőkötélen marad, az fennakadhatna a helikopter különböző részein, ha az oldalsó ajtón át történne a gépelhagyás. Emiatt hátrafele kell ugrani az MC-6-ossal, ehhez a kagylóhéj ajtókat leszerelik. Ráadásul az előző ugró kötelének végén a zsák a régen megszokott 130 km/h sebesség esetén ott lobogna szinte a következő előtt, emiatt 160 km/h-val fog repülni a gép. Így biztosítható, hogy a bekötőkötelet a légáramlat vízszintes helyzetbe húzza ki. A gépelhagyás ezen a módon kissé furának ígérkezett, de legalább biztos voltam abban, hogy így kiférek majd az ajtón, hiszen mostanában úgyis túl nagy az arcom. Az előírt testhelyzet is más. Nincs keresztbe fogás, és összehúzott gombóc pozitúra. A mentőernyőt oldalt kell fogni, enyhén előredőlni, kilépni a gépből, és kissé behajlított, de összezárt lábakkal várni a nyílást. A súlypont úgy alakul, hogy ebben a „bicska” pozícióban stabilan zuhan az ember rövid ideig. A gépelhagyás menete amúgy viszonylag lassan történik, az ugrató utasításra meg kell várni, míg eltávolodik az előző ember a géptől, hiszen nagyon gyorsan történik a nyílás.

Még egy kis testedzést is terveztek nekünk, állványról ugráltunk a homokgödörbe előre, majd oldalra is. Így felelevenítettük az aranyszabályt: Páros zárt láb! Mindig! De tényleg mindig!

A csapat élvezte a kiképzést, pedig a kopasz fejünket, (na jó, 0,3-as hajviseletet beszéltünk meg) már erősen sütötte a nap, és az izzadtságfoltok is egyre nagyobbak lettek. A SEKICS katonáiról egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok. Természetesen a katonás szigor és fegyelem volt az alapja mindennek, de ez magától értetődött. És az is, hogy igazi ejtőernyősként nagy szakértelemmel, emberséggel, türelemmel, magabiztosan, lazán, ha úgy adódott humorosan oktattak bennünket. Jó volt velük együtt dolgozni.

Ebéd alatt végre kissé lehűlhettünk, felfrissülhettünk. Délután viszont tovább folyt a készülődés. Igazán személyessé akkor vált az egész, amikor névre szólóan kiadták a két ernyőt, a sisakot és a zsinórvágót. Ellenőriztem a két törzskönyvet, néztem a katona nevét, aki behajtotta azokat. A tárzsákba helyeztem mindent, és krétával felírtam a nevem. Jóleső borzongás járt át, megsimogattam a zsákot. Izgalom, öröm, csipetnyi aggódás kavargott bennem egyszerre. Lélekben felkészültem az ugrásomra. Ez bekötött rendszerű lesz, nappal, fegyver, felszerelés nélkül, egyszerű terepre, egy igazi katonai ugrás ennek szinte mindenben az ellentéte. De akkor is ejtőernyős ugrás lesz! 

A zsákokat bepakoltuk az ejtőernyős Uralba, mint a régen. Nem véletlenül emeltem ki ezt a munkát egy korábbi posztomban. Az eje. üzemhez szükséges ponyvákat, szélzsákot, célszalagokat és egyéb felszerelést is bemálháztuk. Kiosztották az egyenruhákat, még egyszer ellenőrizték a dokumentumokat, aláírtuk a szükséges nyilatkozatokat. Az ugrókönyvben dokumentáltuk a tanfolyam elvégzését, az ernyők típusvizsgáját, a leoldózár használatát. Itt már teljesen úgy érezhettük, hogy a rendszer részévé váltunk. Az ugrásvezető ellentmondást nem tűrő hangon figyelmeztetett mindenkit, hogy a gépben és a levegőben tilos a képrögzítő eszközök használata! Vérrel írták ezt a szabályt Szolnokon! Emiatt is mellékelek sok fotót másoktól ennél a posztnál. Részese voltam az eseménynek, nem pedig fotós.  Fotó: honvedelem.hu

Hat órakor pedig már alakzatban álltunk, megemlékeztünk Hüse Károly őrnagyról, aki a szeretett hivatásának gyakorlása közben, a 6263. ugrásánál halt hősi halált. A Magyar Néphadsereg MN3100 mélységi felderítő zászlóaljának tisztje akkor nemcsak idehaza, de világszinten is elismert versenyzőnek számított. Az ejtőernyőzésen kívül a közelharcot is magas színvonalon oktatta a felderítőknek. Igazi, megszállott sportember volt. 

A hőségben ott állhattunk az ország legjobb katonái mellett. A különleges műveletisek közelében nem moccanhattunk meg mi sem, hiába folyt a verejték a barettsapka alól. Az orromnak sem volt joga viszketni ilyen társaságban. Az ikonra való emlékezés alatt ejtőernyős büszkeség töltötte el a jelen és a múlt katonáit egyaránt. Utána pedig találkozhattunk volt alakulatunk legendájával, Sihan Furkó Kálmán ezredes szintén megjelent.

Másnap 6:45-kor már kint voltunk Szandaszőlősön, beöltözve. Sok otthonom volt az életben, Szolnokon több is volt, ez az egyik. Ugrottam itt nappal, éjjel, fegyverrel, felszereléssel. Volt bekötött, de legtöbbször nekem kellett nyitni az ernyőt. Repültem motoros géppel, részt vettem bemutatókon, faltam az ételt tábori körülmények közt, percekkel a felszállás előtt. Láttam sok eseményt, majdnem halálos kimenetelűt, de szerencsére megúszta mindenki. 

A terület már be volt rendezve, de az ernyőinket nekünk osztották ki, mi helyeztük el a tervezett gépbeszállásnak megfelelően a ponyvákra. Ez az én ejtőernyőm! Sok ilyen van, de ez az enyém!  

 És igennnnn!! A távolban megláttam a helikoptert. A Mi-17-es alacsonyan berepült, megtett egy kisebb kört! Méltóságteljesen leszállt, én meg vigyorogva néztem a csodás madarat. Értünk jött! Egyirányú jegyünk volt rá! Fotó: honvedelem.hu

8-kor lezajlott az ünnepélyes megnyitó, közben a zászló szinte vízszintesen lobogott. Előző napon nagy szelet jósoltak, sajnos ez bejött. Az ugrásvezető mondatai az eligazításon a szabályokról katonásan, és rigorózusan hatottak, minden szónak súlya volt.  A szél 5 m/s , emiatt az a döntés született, hogy az első gép mindenképp felszáll, és a célszalagdobás után döntenek a továbbiakról. Vagyis semmi sem volt biztos, de minden lehetséges lesz. Az első gépbe voltam beosztva, reménykedtem, hogy beteljesül, amiért idejöttem.  Zárt ruházatban, zubbonyban szerelünk fel, közben a helikopter indít. Többször is leellenőriznek mindent rajtunk, átnéznek újra és újra. A bekötőkötél karabinerét a mentőernyő alá helyezem.  

És végre megindulhatunk a Mi-17-es felé! Dübörög a gép, sivít a hajtómű, ontja ki magából az égett kerozinillatot, forog a rotor. Árad belőle az erő, velünk együtt már szállna a magasba.Megkerüljük, mert ugye a faroklégcsavar nagyon harap. Nézem a szélvédőn keresztül a pilóták rezignált arcát, az oldalsó ajtón szállunk be, és a második körnek kijáró padsorra ülök. A mostani ugratók is ugyanolyanok mint régen: mosolyognak, sugárzik belőlük a nyugodtság. Azt sugallják, hogy rendben lesz minden, hiszen másként nem lehet.

Először lassan emelkedünk el a fűről, de utána már gyorsabban növekszik a magasságunk, szűk körre állunk, érzem a manőverezést. Csodás a kilátás, folyamatosan nyomon követem merre járunk. Látom a repteret, a csillogó vízfelületeket, a hidat, a Holt-Tiszán az evezősöket, a stégeket, de a főúton a járműveket, a bevásárlóközpontokat, a fasorokat is figyelem. Na jó, leírom. Ezek mind gyilkos akadályok lehetnek. Mind megölhetnek, ha hülye vagyok, ha rosszul teszem a dolgom. Ha ezekre érek le, nem pedig a kijelölt csodás zöld mezőre. Az első kör ugróit nézem, nekik már be van kapcsolva a karabinerük a drótkötélbe. A magasságmérőm alapján már elértük a föld feletti 500 métert.

A nagy nézelődés közben észre sem veszem, mikor dobták ki a célszalagot, csak azt, hogy már jócskán a reptér szélénél repülünk, a széleltérítés miatt. Felállítják az első kör ugróit. Ezek szerint valóban ugrásveszély van! Az első embernek kiadják a parancsot, majd a következő 5 bajtárs is kilép hátrafele. Jobb is, hogy a második körbe kerültem, több időm van nézelődni, sokkal gyorsabban pörögnek az események, mint régen. A Mi-17-es erősebb hajtóműveivel, a kevés emberrel hamarabb emelkedett, a kör kisebb, valamint a sebességünk is nagyobb.

Átülünk a másik padsorra, már a mi karabinereinket akasztják a sodronyba. Nincs menekvés, itt ma tényleg ki kell ugrani. Vigyorog mindenki mindenkire, a két honvédtisztjelölt szintén. Szó szerint itt van az utánpótlás mögöttem, a feltörekvő generáció.

A karjelzésre felállunk, kényelmesen beállok kissé oldalt az előttem lévő mögé, előírásszerűen megfogom a T-11R oldalát, már sokadszorra gondolom át a tevékenység sorrendjét. És indul a mandula, az elsőnek intenek, aki kiugrik, majd követik a többiek. Ahogy most ezt gépelem, a hideg futkározik a hátamon, egyszerre nevetnék, sírnék, és kiabálnék, ahogy visszaemlékezem.

 Rajtam a sor, kis lépésekkel sasszézok a deszanttér végéhez, és erőteljesen jobblábbal dobbantok el hátrafele. A fejem előrehajtom, a lábaim összezárom, és várom azt, amit várni kell. A bekötőkötél megfeszül, kihúzza a lezárótüskét, és a konténerzsákot, abból elkezdenek lefűződni a zsinórok, majd az ernyő is kijön, a kupola elkezd feltöltődni. A valóságban ennél sokkal gyorsabban lejátszódott az egész, nem telt el 3 másodperc, amikor már éreztem a kellemes, megnyugtató rántást. A helikopter belsejéhez képest hirtelen nagy a csend, és világosabb a környezet. Gondolkodás nélkül nézek fel, ellenőrizni kell a kupolát. Az teljesen ép, de a zsinórok legalább kétszer be vannak csavarodva!!! Nem először történik velem ilyen, automatikusan felnyúlok, széthúzom a hevedereket, a lábammal ellenkező irányba lendítek, és már ki is forogtam. Megfogom az irányítózsinórok fogantyúit, felváltva meghúzom azokat, kissé megmozgatom a rendszert. A következő napirendi pont a saját helyzetem és a többi ernyős hollétének ellenőrzése. Az utóbbiakkal semmi gondom nem lehet, 100-200 méterre vannak a kollégák a levegőben.  Akkor itt már csak egyre kell koncentrálnom, a biztonságos födetérésre. Úgy látom, hogy a Szandától nyugatra lévő fás terület felett vagyok és a Tisza is elég közelinek tűnik. De ez csalóka, hiszen még magasan vagyok, és a szél a reptér közepe felé visz. Szerencsére a 4-es út a kamionokkal egyetemben jó messze van. Elkezdek játszani az ernyővel, forgolódok, teljesen ráállok a szélre, max. sebességgel utazok befele, majd egy teljes fordulatot teszek meg. Nézem a célkeresztet, azon túl se akarok repülni, jó lesz a környéke, inkább csak élvezkedek, gyönyörködöm a látványban. Semmilyen veszélyforrást nem látok, a többek is még mindig messzebb vannak. Így szép az élet, ég és föld között lógok, ismét zsinórbohóc vagyok. Ereszkedek lefele, széllel szembe fordulok, de így meg megállok, ezért még egyszer utazok. Hogy mennyi minden belefér ebbe az ugrásba, ha odafigyel az ember! Az egyik legnagyobb hiba most az lenne, ha a földnek hátszéllel adnám oda magam. Akkor a légmozgáshoz az eje. előrehaladása hozzáadódna. Ez a mostani esetben 5+5 lenne, a 10 m/s pedig 36 km/h. Szóval ennyivel letoppani nem tanácsos. 100 méteren ezért már tényleg ideje szembefordulni a mozgó levegővel. Ilyen kis magasságból jól megfigyelhető, hogy kell pár másodperc, míg megáll a sodródás. Ezért egészségtelen a föld közvetlen közelében forgolódni. Nekem viszont most pont jól jön ki minden, szinte alig látszik némi sebesség, de a fűcsomók növekednek, összezárom a futóműveimet, és kis huppanásal elesek. Azonnal felállok, oldalra kifutok, nehogy belekapjon a szél a kupolába, és vonszoljon, nem lenne jó kutyázni. Az ernyőm szétterülve fekszik a földön, én pedig ekkor eleresztek egy éles hangú visítást, és ugrálok néhányszor. 23 év után ismét ejtőernyős lettem! Nem hivatalosan a 114., dokumentáltan a 94. ugrásomat végrehajtottam! 

Csak ennyi ünneplést engedélyezek magamnak. Tűzoltócsomókkal a zsinórzatot összeszedem, majd a kupola anyagát is felszedem, szigorúan én megyek felé, nem húzom. A hajtogató katonák nem veszik kedveskedésnek, ha virágokat, növénygyűjteményt is kapnak mellékletnek. Leszerelek, az MC-6-ost behelyezem a tárzsákba, ügyelek arra, hogy kéménynyílásnál lévő szalagok legyenek legfelül. Így a hajtogató majd könnyebben rendezi ki a kupolát. A sisakot magamon hagyva elindulok a célkereszthez, másodiknak érek be, elég közel ereszkedtem le. Ehhez persze hozzájárult az, hogy negyediknek ugrottam, nagyjából középen. Sorra érkeznek a többiek, gratulálunk egymásnak, hangosan meséljük az élményeket. Kiderül, sokan csavarodtak be. Volt, aki hatszor, de mindenki megoldotta ezt a helyzetet. Harchelyzetben, vagy gyakorlaton nagyon gyorsan el kellene hagyni a gyülekezési helyet, de most örömugrásunk volt. Közben már a második felszállásból szórják a bajtársakat, majd újabb körökből mindenkit ledobnak. A földetérés eseménymentes, a szél ideális, sokan állva maradnak.  Bevárjuk egymást, az utolsó kör után leszáll a kopter, leadják a bekötőköteleket. A Mi-17-es felszáll, de nem a bázis irányába fordul, hanem felénk gyorsít földközelben! Billegtetve, alacsony áthúzással mellettünk repül el, mi persze integetünk, üvöltünk, ugrálunk! Azt a hálát nem lehet szavakban kifejezni, amit érzünk a pilóták felé ezért a gesztusért!  

Na de most már indulni kéne befelé, tárzsák a hátra, mentőernyő jobb, sisak balkézbe, alakzatba rendeződünk. Az utolsó métereket lépést tartva, énekszóval tesszük meg. A jelentés beadás legfontosabb pontja, hogy az ugrást sérülésmentesen, anyaghiány nélkül hajtottuk végre. Boldogság gondtalanság, ünneplés! Megkapjuk az emléklapokat, és a régi deszantpajzsot. Ha most elénk tolnának egy szerződést tartalékos szolgálatról, biztosan mindenki aláírná!  Az ugrásvezető felügyelte az egész üzemet. 
A beszámolóm nagyon szubjektívre sikeredett, csak a mi csapatunkra koncentrált, pedig utánunk a sereg legjobb ejtőernyős katonái célbaugró és a célraszálló versenyben vettek részt. A légcellás ernyőkkel An-2-esből ugrottak. Remélem, majd egyszer írhatok a profi ejtőernyősökről is. Több alakulat delegált ugrókat, akik megmutatták, hogy náluk a pontosságban nem méterek, csak centik döntenek.

 Ez is jelképezte, hogy a Hüse Károly emlékversenyen jelen és a múlt katonái egyaránt ott voltak. Ugyanakkor már a jövő is ott képviselte magát, a már említett felderítő szakos honvédtisztjelöltek személyében. Velük beszélgetve kiderült, kiváló kiképzést kaptak, jó tisztek lesznek.  Mi pedig volt mélységi felderítők folytattuk a találkozónkat, ahol ismét előjöttek a régi történetek, az ugrásokról, csibészségekről, gyakorlatokon végrehajtott behatolásokról. Ezekről is írok majd, immáron publikusak. Már most mindenki fogadkozik, hogy amíg megkapjuk az orvosit, addig jövünk minden évben, ha hívnak! Mert az MN 3100 és az utód MH 34. Bercsényi mélységi felderítői már csak ilyenek! A társaságban egyébként több karate oktató volt, a volt alakulat hozadékaként. 

Bali tamás Ezredes és Kollár Gábor őrnagy urak sokat tettek azért, hogy mi ismét ugorhassunk. 

Az írásom végén minden fiatalt arra buzdítok, jelentkezzen a Honvédséghez ejtőernyősnek, különleges műveletisnek! Ez egy igazán kemény próbatétel! Akinek egyszer elfújt a szél a hátsója alatt, azt soha nem felejti el! Bertalan Árpád, Hüse Károly, Furkó Kálmán utódának lenni nagy dicsőség a Magyar Honvédségben! Elég jó vagy hozzá? Bizonyítsd be!  

Egy kis motiváció, amely országtól, politikától mentesen nagy igazság: 

„Aki még egyszer sem hagyta el a repülőgépet olyan magasságban, ahonnét a városok és a falvak játékszernek tűnnek, aki még egyszer sem érezte a zuhanás örömét, és feszültségét, a légáramlat erejét a mellén, nem hallotta a levegő süvítését, az sosem érti meg a deszantos tisztességét és büszkeségét!”

 Margelev hadseregtábornok, a Szovjetunió légideszant csapatainak parancsnoka.1954-19791992, stabos ugrás An-26-osból. Fotó: Szabó Konrád