Azért írok most, hogy kompenzáljak egy kicsit. Sokan úgy gondolhatták, hogy a H225M bemutatása során leszóltalak. Ez egyáltalán nincs így! Hogy mondhatnék rólad bármi rosszat, hiszen ifjúi éveim alatt számos közös kalandban volt részünk, egész életemre kiható élményekkel tettél gazdagabbá. Volt köztük testileg és lelkileg megterhelő, de a csodás együttlétek során temérdek sikerélményben lehetett részem, termelődött az adrenalin, boldogság töltött el a feladatok végeztével.     Ilyen külsővel kezdted a pályafutásod nálunk.  

Azért is aktuális a rólad szóló poszt, mert pont ma 50 éve érkeztél meg először, hogy Magyarországot szolgáld. Te, a HELIKOPTER. Igen így, csupa nagybetűvel, mivel a szívemhez nőttél.

A neved hivatalosan Mi-8, de általában csak Minyónak szólítanak. Már gyerekként láttalak a tévében, újságokban, könyvekben olvastam rólad. Kamaszkoromra már azt is tudtam, hogy nem sokkal az érkezésed után derekasan kivetted a részed az árvízi védekezésből, több ezer embert menekítettél ki az elöntött területekről. Olyan helyekről, ahol már csak Te maradtál az egyetlen remény. Vízben álló házak tetejéről csörlőzted fel a kétségbeesett embereket, csecsemőket adogattak be az ajtódon, miközben függeszkedtél a levegőben. Kedves olvasó, ezt nem én találtam ki, nem akciófilmből loptam a sztorit. Ez megtörtént 1970-ben, Magyarországon, csak az utókor emlékezete, ugye…

Néha személyesen is láthattalak távolról a levegőben, egyszer pedig repülőnapon megnéztelek a földön. Mégsem a Te társaságodra vágytam akkoriban, a vadászgépek sokkal érdekesebbnek tűntek. Azért megjegyeztem magamnak, hogy mennyivel nagyobb vagy azoknál.

Aztán egyszer csak ott találtam magam a repülőtéren, és mentem feléd. Dolgozott a két hajtóműved, éreztem az égett kerozin szagát, forogtak a lapátjaid, jellegzetes hangod minden más zajt elnyomott. Sugárzott belőled az erő, megszeppenve néztem a tükörképemet a szélvédőd üvegén, fölém magasodtál, nagyon aprónak éreztem magam melletted. Aztán felmentem a lépcsődön, leültem. Tetted a dolgod, felvittél a magasba, az egyetlen biztos pont voltál nekem. A zúgó, sivító hangot, a vibrálást soha nem fogom elfelejteni. Néztem a padlólemezed mintáját, ültem a kemény üléseden, majd álltam ugrásra készen, sisakomat a mennyezetednek feszítve.

   "Nyitva van a gépajtó, vár reám, megyek felé, pedig tele a gatyám!" 

Ha kiléptem az ajtódon mindig próbáltam visszanézni. Ilyenkor alulról láttam a kék hasadat, amely kissé koszos volt ugyan, de ott díszelgett rajta a piros-fehér-zöld felségjel. Azokat a fényviszonyokat nem lehet reprodukálni a földön, odafönt élénk minden színárnyalatod, még felhős időben is kirajzolódnak a részleteid.

Sokat voltunk együtt, a kapcsolatunk egyre jobban elmélyült. Repültünk őszi hűvösben, tikkasztó nyári melegben, az éjszaka sötétjében pedig csak a lenti fények alapján sejtettem, merre is járunk.

Néha úgy alakult, hogy veled együtt tértem vissza a földre. Suhantunk alig pár méterrel a Tisza felett, és vittél több napos gyakorlatra, majd otthagytál a sötétben. És te voltál az, akire péntek délben fáradtan, mosdatlanul és éhesen vártam. Te eljöttél értem, és a laktanya mellett tettél ki, így még időben hazaindulhattam a hétvégi pihenőre. Ez volt talán a legnagyobb ajándékod nekem.

Te voltál az is, aki orkánt kavart egy berakodásnál. Rotorodat kissé megdöntötted, így a szele majd ledöntött a lábamról, hóval lett tele szemem, szám, orrom, miközben pilótád teli szájjal nevetett, hogyan vicceltetek meg engem.

Máig emlékszem néhány pirossal felfestett számra, a 10440, 10441, 10442-es példányaiddal sokat repültem.

Az életembe újra és újra visszatértél. Megismerkedtem a modernebb változatoddal, amelyet másként neveztek. Pedig a Mi-17-es is Mi-8MT volt a szülőhazádban, csak ott úgy gondolták, hogy átszámozva a buta külföldi megrendelőnek teljesen más konstrukcióként lehet eladni. Az erősebb hajtóművek valóban újak voltak, és még inkább tekintélyt parancsoló lett a hangod. A faroklégcsavar átkerült a baloldalra, a négy helyett a hat fegyvertartódról lehetett leginkább felismerni.

Jó magasra, négyezer méternél is feljebb vittél, gyönyörködhettem hazánk szépségeiben, élveztem az 50 kilométeres látótávolságot. A kör alakú ablakodat kinyitottam, a fagyos menetszél borzolta hajam. Jól érezted magad persze alacsonyan is, alig pár méterrel a föld felett száguldottunk. Az is megesett, hogy a lombkoronák fölé értek a rotorlapátok végei, a törzsed viszont a fák között volt. Hivatalos feladatokon kívül is sikerült néha összejönnünk, ilyenkor hiéna üzemmódban kihasználtam a lehetőségeid. Ha tehettem, repültem veled, még akkor is, ha tudtam, hogy rázol, és hangos vagy.

Habár legtöbbször óvatosan és talán kissé lomhán mozogtál, de azért megmutattad, tudsz Te fürge és fordulékony lenni. Gyorsultunk méterekkel a beton felett a felszállást követően, hogy egy hirtelen ugrással meredeken emelkedjünk. Tanúja voltam olyan műrepülésednek, amitől leesett az állam, azóta sem láttam olyant. A zuhanás, a felrántás, a durva bedöntésű fordulók letiltást érdemeltek volna, ha nem a dandárparancsnok követi el. 

És akkor már beszéljünk a külsődről is, remélem nem sértődsz meg! Olyan oroszos, masszív, kissé bumfordi, de talán pont ezért strapabíró benyomást keltesz. Tervezőid a kecsességet, kifinomultságot meghagyták a hanyatló nyugat ópiumának. De Te így tetszel nekem, és ami még fontosabb, tökéletesen alkalmas vagy arra, amire használnak.

Több éves kapcsolatunknak egyszer csak vége szakadt, de azért gyakran láttalak még utána is. Figyelemmel kísértem sorsod, mi mindent csináltál. Továbbra is szállítottad a katonákat, ejtőernyősöket, fontos embereket, terepjárót vittél a rakteredben. Harcosok csúsztak le belőled, és fel is emelted őket a földről kötéllel. Kissé irigykedek, szívesen csinálnék még én is efféle mutatványokat. Évtizedekkel ezelőtt pont lemaradtam az ilyen mókáról, nem ereszkedhettem belőled.

Megmutattad a legharciasabb képességeidet is, indítottál rakétákat, és dobtál bombákat. Nem véletlenül vannak rajtad azok a tartók!

Kutató mentő készültséget adsz most is, amikor ezeket a sorokat írom. Riasztás esetén percek alatt felszállnál, ha valaki bajba kerülne.

  És ha mentesz, akkor is néha mást ünnepelnek hősként, Rólad megfeledkeznek! 

      Megtanultál tüzet oltani.

Ha jött az ár, akkor persze megint téged fogtak be homokzsákcipelésre, még akkor is, ha csak hadműveletileg voltál üzemképes. Az ország sokat köszönhet neked, mégis kissé mellőzött maradtál. Fénykorodban félszáznál több volt belőled, de ez három évtized után erősen megfogyatkozott. Még az is előfordult, hogy alig egy-két példányod repülhetett összesen.

  Keményen dolgoztál ismét. Az a surrogó hangod, a hideg futkározik a hátamon! 

Aztán odafönt rájöttek, hogy égetően nagy szükség van a szolgálatodra, nem maradhatunk itt nélküled. Pótolták a hiányt, még modernizációra is befizettek néhányat belőled.

                        Radart kaptál az orrodba, képernyőket a műszerfaladra! 

Néha még láthatlak, legtöbbször a hangod hallom meg először, amit egyből felismerek, nem lehet összekeverni semmivel. Mert Te vagy a HELIKOPTER, a Minyó!  Nekem Te voltál az első katonai repülőeszköz, amivel megismerkedtem. Előjönnek a régi emlékek, nosztalgiázom. Pár éve ismét volt egy személyes találkozásunk. Csak kísérő voltam az ejtőernyősök mellett, de újra magasba szálltam veled. Civil festést viseltél, ez fura fintora a sorsnak, hiszen eredetileg is polgári helikopternek készültél, csak rájöttek a katonák, hogy sokoldalúságoddal tökéletesen megfelelsz nekik. 

    Ismét a felhők fölé emelkedtünk, és gyönyörködhettem a Balaton látványában.  

Utolsó együttlétünk befejezése. 

Jól tudjuk, hogy örökké nem szolgálhatod az országot. Immáron megnevezték az utódod, de érkezéséig még pár évet várni kell. Addig teszed a dolgod, repülsz, amennyit csak lehet. Emlékezteted azt a sok ezer sorkatonát, hivatásost, akik veled dolgoztak, hidegben, forróságban, keltek hajnalban, és néha tábori körülmények közt pihenhetek csak néhány órát. Több száz pilóta, fedélzeti technikus repült téged, és azon emberek számát meg sem lehet becsülni, akik valamilyen okból a rakteredben utazhattak. A fél évszázadnyi szolgálatod okán sokan kerültek veled kapcsolatba, megszerettek téged.

Most még furcsának tűnik, hogy egyszer majd nem leszel. De a történeted nem ér véget, sem most, sem 2023 után. Máshol legalábbis biztosan nem. Hiszen még mostanában is rendelnek vadonatúj példányokat belőled, még mindig gyártanak téged. Olybá tűnik, hogy 20-30 év múlva is repülni fogsz. Szép teljesítmény ez tőled, soha senki nem vitathatja el, hogy a repülés történetében a legnagyobbak közt van a helyed!

A végén rád pillantok, hiszen itt vagy a szobám falán. 

Most pedig a saját anyanyelveden szólok hozzád, egy régi klasszikust módosítva:

Mi-8 zsil, Mi-8 zsiv, Mi-8 bugyet zsity!