Új tematikus sorozatot indítok, melynek első részében légvédelmi rakétarendszerek elemeit, vagyis inkább a maradványaikat mutatom be. A korábbi posztokhoz képest egy különbség azonnal megállapítható, ezek nem különböző országokból érkeztek Irakba, mindent a Szovjetuniótól vásárolták. Az itt bemutatott eszközök kivétel nélkül hazánkban is rendszeresítve voltak, jól ismerek idehaza. Az viszont már újdonság lehet sokaknak, hogy az indítóállványokat, és rádiólokátorokat nem telepített, hanem menethelyzetben fotóztam a roncstelepen. A neten viszonylag kevés ilyen fényképet találni. A légvédelem azért is érdekes téma, mivel Irak 1991-től 2003-ig folyamatosan próbálkozott a kijelölt repüléstilalmi övezetekben tevékenykedő szövetséges repülőgépek lelövésével. A lokátorral történő besugárzás, vagy rakétaindítás persze gyors válaszcsapást erdeményezett legtöbbször.  Az iraki légvédelmi tüzérek szorongatott helyzetben voltak. Egyik oldalról a parancsnokaik eredményt követeltek tőlük,  másik oldalról pedig célpontnak számítottak, az életüket kockáztatták.    

Elsőnek itt van mindjárt az Sz-75-ös Volhov komplexum SzM-90-es indítóállványa. Biztosan sokan tudják, de azért leírom, a fegyver korai változatának első éles bevetésére 1960 május 1-én került sor, sikerült lelőni a Francis Gary Powers által vezetett U-2-est. Igaz ehhez legalább tucatnyi rakétát indítottak, és egy saját MiG-19-est is lekaptak az égről, nemcsak az amerikai behatolót. Powers túlélte, a szovjet pilóta viszont nem.

Az Sz-75-ös rendszer több évtizedig volt a Varsói Szerződés, és sok baráti ország honi légvédelmének meghatározó típusa. A korszerűsített példányok egyes helyeken még most is szolgálatban vannak.

Általában kiépített, állandó tüzelőállásban települtek, de mint látható, ezt az indítóállványt is össze lehetett „csomagolni”. Vietnámban, és Egyiptomban gyakran telepítettek át egész osztályokat. Az üres állásokban megtévesztő maketteket hagytak, és tűzgyújtással, füsttel imitáltak indítást, hogy magukra vonják a támadást az elrejtett valódi rakéták védelmében.   

Ez pedig itt a kisebb, de sok tekintetben hatékonyabb Sz-125-ös rendszer 5P-73 indítóállványa. A képen szintén menethelyzetben látható, így települhettek át egyik tüzelőállásból a másikba. Ilyen állapotában szinte rá sem lehet ismerni. 

A szerb légvédelem tisztje, Dani Zoltán 1999 tavaszán ennek nagy hasznát vette, a parancsnoksága alá tartozó üteget éjszakánként mozgatva elkerülte, hogy a NATO hadereje felderítse a tartózkodási helyüket. A sikeres rejtőzködés tette lehetővé, hogy két repülőgépet lelőjenek, egy F-117-est, és egy F-16-ost.

A csapatlégvédelmi eszközök a lövész és harckocsi alakulatokat oltalmazzák, ebből következik, hogy azokkal együtt mozognak, vagyis eleve önjáró kivitelben készülnek. Erre kiváló példa a Kub komplexum 2P25 lánctalpas indítójárműve.

A jobb állapotban lévő, és korszerűsített változata még mindig rendszeresítve van a Magyar Honvédségnél.

Ha jobban megnézzük az alábbi képen lévő 2P25-öst, akkor észrevehetjük, hogy egy furcsa átalakítást végeztek el rajta. A eredeti állványra ugyanis a repülőgépekre függeszthető APU-60-as és APU-13-as indítósíneket installálták. Vagyis a járműről nem az eredeti 3M9-est, hanem R-13-as és a R-60-as légiharcrakétákat indíthatták.

A módosítást azért eszközölhették, mert Iraknak a légvédelmi rakétákból a már említett 1991-2003-as periódusban a folyamatos harctevékenység miatt nagyon megcsappant a készlete, míg a repülőgép-fedélzeti fegyverekből sok maradhatott raktáron. 1991-ben légierő nem igazán állt bele a hadműveletekbe, és az elrejtett készleteiket sem semmisítették meg a légicsapások.

Hasonló szükségmegoldásokkal máshol is próbálkoztak, a közelmúltban a jemeni háborúban lőttek le több helikoptert és a vadászgépet földről indított R-60-asal, R-73-assal, de még és R-27-esssel is.

 A rakéták szállítására és töltésére speciális járműveket használtak. A Zil-131-es teherautóból kialakított 2T7 jármű a darujával tudta megoldani ezt a feladatot.

A 2P25 indítót egy teljes javadalmazással, 3 rakétával tudta kiszolgálni. A középső eszközt viszont nem ismerem fel. 

Szintén a csapatlégvédelem eszköze volt a Sztrela-1-es, amely a BRDM-2-es felderítő harcjármű módosításával jött létre.

A rendszer a 9K31 típusjelet kapta, és a torony fölött lévő állványon négy konténerből indíthatta a 9M31-es infravörös önirányítású rakétákat.

A rakétakomplexumok fontos elemei voltak a rádiólokátorok, amelyekkel a célok felderítését és a célravezetést végezték. A Kub rendszer természetesen önjáró segítőket kapott, ezek közül az egyik a PRV-16-os, amely kizárólag a célok magasságának meghatározását tudta elvégezni.

Az ilyen, nem körbeforgó, csak bólogató antennamozgást végző lokátorok idehaza régebben a hülyegyerek, vagy a párttitkár gúnynevet kapták a katonáktól. A képen egy menethelyzetben lévő példány látható, az antennát a KRaZ-255B járműre hajtogatták. 

A P-40-es rádiólokátort az AT-T lánctalpas tüzérségi vontatóra telepítették, és eredetileg a Krug komplexum lokátorának szánták. Azonban Iraknak a Krugot nem adták el a szovjetek, a Kubokhoz viszont adtak 10 darab P-40-est.

 A Nyeva komplexumhoz tartozhatott valaha ez az összecsomagolt P-15-ös lokátor.

A Tropa nevű P-15-öst a Zil-157-es teherautóra telepítették. Már a 80-as években is nagyon ósdinak tűntek ezek a szovjet járművek. 

 Folyt. köv!