Hamarosan itt a tavasz, ezt mi sem jelzi jobban annál, hogy kezdetét vette az idei hadgyakorlat szezon. Magyarországra ismét egy amerikai helikopteres alakulat érkezett, hogy a vendéglátókkal dolgozzanak együtt. Lesz majd deszantkirakás, és talán még a fedélzeti fegyverekkel végrehajtandó lövészetekre is meghívást kapunk. 

Az amerikai katonai doktrína egyik fontos eleme, hogy mindig ügyelnek a kontingenseikhez a megfelelő egészségügyi biztosítására. Bármilyen sebesülés, baleset, vagy betegség esetén a katonáikat gyorsan kórházba szállítják, ahol az ellátást megkezdhetik, így növelik a túlélés, a gyors felépülés esélyét.

És mivel lehet a leggyorsabban a távoli gyakorlótérről, vagy akár a harcterületről a katonát a megfelelő helyre szállítani? Természetesen helikopterrel! A mai napon pont azt gyakorolta két Black Hawk, hogyan szállhatnak le szép fővárosunkban, hogy mihamarabb kórházba juttassák a sérülteket. Akárcsak tavaly, idén is a XIII. kerületben, egy bevásárlóközpont mögötti leszállóhelyre tették le a madarakat. A Marina Part légterében egész pontosan két HH-60M repkedett, a típusjel magyarázatát lásd lentebb. 

Az építő munkásokat biztos meglepte a látvány. 

Az első érkezéséről lemaradtam. Ma ugyanis a tavalyival ellentétben a rendőrség lezárta a környéket (nagyon helyesen), így csak kerülőt téve tudtam a leszállóhely közelébe jutni. Jót futottam, de így legalább egy másik irányból tudtam pár rossz képet készíteni.

Nagyon kicsiny ez a betonos leszállóterület, amit kijelöltek, ráadásul még oszlopokkal is körül van véve. A szél elég erős volt, mindezen túl még a megállni tilos tábla is zavaró tényező!  

Talán a tiltó tábla miatt jóval rövidebb időt töltöttek el a betonon, mint tavaly. Sietős volt a távozás, a közteres érkezése előtt felszálltak. Kell a francnak egy büntetés. (Kéretik helyenként toleranciával olvasni az írásom humorosnak szánt részeit.) 

A hajtóműburkolaton ott az alakulat jelvénye. Ebből gyorsan megtudható, hogy a 3. Lövész Hadosztály (The Rock of the Marne) helikopterei tartózkodnak nálunk. Az egységük pontos megnevezése 3. Combat Aviaton Brigade, amely AH-64-esekkel, CH-47-esekkel, és UH-60-asokkal egyaránt rendelkezik, ezért vegyes helikopter dandárnak nevezném hivatalosan, ha nekem kéne a szakfordítás hálátlan feladatát elvégezni. 

 Tényleg egy zsebkendőnyi területre szálltak le.

Habár nem látható túl jól, azért a 20679-as oldalszám kivehető, de hiányzik a megrendelés évét jelző két számjegy. Azonban rövid nyomozás után kideríthető, hogy a 14-20679-es helikoptert a hadsereg 2014-ben rendelte meg. Ezek szerint elég fiatal, nem több, mint 6 éves. Ezért az sem meglepő, hogy a legmodernebb UH-60M változatról van szó, korszerű hajtóművekkel, és fedélzeti berendezésekkel. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ezt a MEDEVAC (Medical Evacuation), vagyis egészségügyi kiszállító változatot HH-60M típusjelöléssel illetik már. Ez kissé megtévesztő lehet, régebben a légierő harci kutató mentő alakulatainál voltak HH-60-asok, A D, G, és J alváltozatok. Náluk a Hospital Helicopter legújabb kivitele a HH-60W jelzéssel áll hadrendbe. Na jó, befejeztem az okoskodást! :-) A lényeg, hogy ezek itt nem UH-60-asok voltak. 

Önvédelmi rendszerek mindenhol. A besugárzásjelző, a rakétaközeledés-jelző szenzorai, és persze a dipól és infracsapda-kivetők.  

A felszállás után még tett egy kört. 

Még egyszer áthúzott a leszállóhely felett. 

Amerikai Black Hawk, magyar sirály, biztonságos tér- és távközzel elkülönítve.  Amúgy a H-60-as helikoptercsalád szárazföldi haderők számára gyártott* változatainak hivatalos típusneve elvileg egy madár, a Black Hawk. Angol nyelven a  common black hawk (latinul Buteogallus anthracinus) nevű tollas ragadozót találtam. Ennek magyar megnevezése kormos rákászölyv. Akkor mostantól a fekete héját el kéne felejteni, meg a sólyom bármely változatát? Vagy csak egyszerűen egy feketére festett Hawkot láttak benne? De a Hawk sem konkrétan egy faj, hanem gyűjtőnév, ahogy olvasom. Szóval ezen el lehet agyalogni, vitatkozni. 

Ornitológus van itt esetleg?  

* A haditengerészet, parti őrség számára készült gépeknél, és egyébb más változatoknál használt Sea Hawk, Jay Hawk, Pave Hawk, Knight Hawk, White Hawk, Battle Hawk vagy Velcro Hawk fejtegetésébe most ne is menjünk bele. 

Nyugati irányból, vagyis a Dunántúlról jött a második is. Az orra alatt az éjszakai repülésnél használatos Talon infrakamera gömbje látható, ami jóval kisebb, mint a tavaly itt járt gépeken látott másik berendezés.  

Nézzük meg jobban az orrát, van szeme, orra! Méghogy csak az oroszoknak van aligátor, meg fekete cápa helikopterük!  

 Nagy szelet kavart, de nem volt sok minden, amit a szemünkbe fújhatott volna. És miben különböznek a HH-60M gépek egy normál UH-60M-től? Például hermetikusn lezárhatják a kabint, hogy megóvják a sérülteket a kinti szennyeződéstől a steril környezetben. Beépített oxigén-generátora biztosítja a folyamatos oxigénellátást a betegeknek. Ezeken felül persze megfelelő egészségügyi felszerelésük is van, és a személyzetből az egy fő megfelelő képzettséggel rendelkezik az ellátáshoz, elsősegélyhez. 

Leszáll a 20353-as oldalszámú gép. 

Mindeközben az öböl békés idillt sugárzott, a kajakosok még nem edzettek, a hajók is még téli pihenőjüket töltötték. Csak egy vonat száguldott át az Újpesti vasúti hídon. 

Az oldalszám ennél sem teljes, de hamar fel lehetett lelni, hogy a 11-20353-asról van szó, vagyis ez sem egy túl öreg Black Hawk. A gép a már említett 3. repülőezred 2. támogató helikopteres zászlólaljába tartozik. (A General Support Aviation Battalion kifejezést az alkalmazott géptípusok, és azok feladata miatt egyszerűsítve ültettem át szép magyar nyelvünkre). Még az is kideríthető, hogy a C században repülnek HH-60-as, Dustoff gépek, ez utóbbi kifejezést kifejezetten a mentőhelikopterekre használják.   

A Népsziget felett. 

A forgószárny forog, az építőipar pörög. 

Már több esetben posztoltam fényképeket aknavetőkről, vagy egyéb tüzérségi eszközökről, a legtöbbet általában a helyszínen felismertem. Ugyanakkor néhány fotót sokáig hiába nézegettem, éveken át tanácstalan voltam, mit örökítettem meg.  Akármennyire is beleássa magát az ember a haditechnika világába, mindig találhat olyat, amit ránézésre nem tud beazonosítani, a tüzérség ráadásul az érdeklődési köröm perifériáján kívülre esik. Persze szerettem volna megtudni valamit az ismeretlen harci vasakról, ezért a megfelelő fórumokon segítséget kértem. Nagyon gyorsan megkaptam a válaszokat, a hasonló érdeklődésű emberek a világ több pontjáról elvégezték az azonosítást.

Kezdjük mindjárt ezzel az ágyúval, amelynek története tipikusan kínai. A Szovjetunióból sok más haditechnika eszközhöz hasonlóan a 130 mm űrméretű M-46-os ágyút is megkapták, és licenc alapján gyártani kezdték, náluk 59-es típusként került rendszeresítésre. Később kisebb változtatásokat eszközöltek, a régebbi D-74-es ágyú talpára építették rá a 130 mm-es csövet, és a bölcsőt. Egy további lényeges módosítást szintén elvégeztek, az eredeti perforált csőszájféket egy kétkamrás változatra cserélték. Az új ágyúnak az 59-1-es típus elnevezést adták, így exportálták Irakba.    

A 83-as típusú tarackot szintén szovjet eredetűnek lehet tekinteni, de Kínában olyan jellegű fejlesztéseket hajtottak végre rajta, hogy rá sem lehet ismerni, mi volt a kiindulási alap. Az idehaza is még szolgálatban lévő 152 mm-es D-20-as (Kínában 66-os típusként került gyártásra) csövét készítették el hosszabb kivitelben, és egy teljesen új, négykerekes talpat is terveztek hozzá. A csövet menethelyzetben hátrafele lehet fordítani, a csőszájfék pedig igazán egyedi lett. A 48 km-es lövedéket a 37 kg-os hajítótöltettel 16 km-re lőhetik ki. Később egy speciális gránátot rendszeresítettek hozzá, amellyel 38 km-re növelték a lőtávolságot.

Irak Kínától jelentős mennyiséget vásárolt a 83-as típusú tarackokból, a fronton nagy veszteségeket okoztak velük Iránnak.

A 83-as típusról a neten kevés információt találni, ráadásul egy teljesen másik, önjáró taracknak ugyanez a megnevezése. Nem volt egyszerű az azonosítás, többek közt azért sem, mert egy forrás kissé zavarosan 122 mm-ben, és 152 mm-ben is megadja ennek a kevésbé ismert tüzérségi eszköznek az űrméretét.   

A graffitiző katonák néha érdekes feliratokat festettek fel a roncsokra. Az egyik lövegen a kiküldetés értelmét kérdezte meg az elkövető, míg a másikon valaki 152 mm-es csőnél nagyobbnak tartotta a saját méretét.  

Az olajtól átázott homokos telephelyen nemcsak szovjet/kínai gyártmányokat találtam. Őszintén bevallom, ezt a 155 mm-es tarackot egyáltalán nem ismertem fel, és amikor valaki megírta az FH70-es típusjelet, még akkor is alaposan melléfogtam. Kapásból összekevertem az FH77-essel, ami talán nem tűnik nagy különbségnek, pedig de! Az előbbi ugyanis német-brit-olasz koprodukcióban készült, az utóbbi viszont a svéd Bofors cég gyártmánya. Szóval úgy gondoltam  először, hogy az itt látható tarack FH77-es, és Irántól zsákmányolták az irakiak. (Csak úgy mellékesen, Iránba is eleve kerülő úton, a szankciókat kijátszva érkeztek meg a svéd tarackok, egy közvetítő ország asszisztálásnak köszönhetően.)

Szerencsére gyorsan figyelmeztettek a tévedésemre. 

Szóval ez egy FH70-es, ami viszont még izgalmasabbá teszi a fényképet! A Vickers, Rheinmetall és az Oto Melara cégek közös terméke igazán kalandos utat járhatott be, amíg lefotózhattam ebben a Bagdad közeli laktanyában, ahol valaha Szaddám Köztársasági Gárdájának alakulatai állomásoztak. Csak találgatni tudok, hogy jutottak hozzá. Az biztos, hogy az Irakkal határos Szaúd-Arábia rendelkezett ilyen lövegekkel. Elképzelhető, hogy 1991-ben, még a szövetségesek szárazföldi támadása előtt lezajlott összecsapások során szerezték meg tőlük. A határ közelében lévő szaúdi Khafdzsit elfoglalták az irakiak, hogy kiprovokáljanak egy nagy csatát, melynek során véres veszteséget okozhatnak az amerikaiaknak. A terv nem sikerült, a már korábban kiürített városból vissza kellett vonulniuk, talán ekkor vitték magukkal ezt az FH70-est. De ez csak találgatás, nem támasztja alá semmi a feltevésemet. 

A 8 éves háború során viszont biztosan szereztek az ellenségtől amerikai gyártmányú tarackokat. A 155 mm-es M114-est még a II. világháború idején állították szolgálatba az Egyesült Államokban, majd az azt követő két évtizedben több mint kéttucatnyi országba jutott belőlük.

Valószínűleg az amerikai katonák rácsodálkoztak 2003-ban, hogy az M114-esek hogyan kerültek ide. 

A kisebb, 105 mm-es űrméretű M101-es az M114-es kortársa volt. Irak ugyanolyan szerezte meg ezeket, vagyis először a sah hadseregének vásárolták meg a tarackokat, majd a háború során az előretörő arab katonák elől nem tudták időben visszavonni azokat.  

Az 50-es években gyártott OTO Melara Mod 56-os tarackokat viszont hivatalos úton vásárolták még Olaszországtól Irak számára. Az 1290 kg tömegű 105 mm-est úgy tervezték meg, hogy 12 részre szét lehessen szerelni, így öszvérekkel lehet szállítani, de még emberi erővel is hordozható rövid távon. Emiatt az alkalmazására lehetőség nyíilik nehezen járható, hegyes terepen.

A 80-as évek közepén az amerikai haditengerészetnél már igencsak időszerűnek tűnt, hogy az A-6E könnyűbombázók jövőjén komolyan elgondolkodjanak. A földi célok elleni támadásra optimalizált gépek, és korábbi változataik már többször bebizonyították a létjogosultságukat a két évtizedes szolgálatuk során. A hajófedélzetről üzemeltethető típus feladata az ellenséges területen lévő célok támadása volt, ezért kapta az Intruder (behatoló) nevet. Azonban sok tekintetben már nem felelt meg az új kihívásoknak. 

Az A-6-osok nem hivatalosan az ebihal becenevet kapták, nem értem miért. 

A gyártó hivatalos megbízást kapott a korszerűsítési program kidolgozására. A Grumman cég ajánlata olyan szintű képességnöveléssel kecsegtetett, hogy az Intruder II típusnevet adták az új A-6F változatnak. A törzs az eredeti maradt volna, de teljesen új kompozit szárnyakat terveztek hozzá, melyet a Boeing gyártól rendeltek. Kettő hozzáadásával hétre növelték a fegyverfelfüggesztő csomópontok számát, így több bombával, vagy rakétával indulhatott bevetésre. A korszerűbb, kétáramú F404-GE-400D hajtóművek nagyjából megegyeztek azokkal, amelyeket az F/A-18A/B vadászbombázókba építettek be, a lényeges különbség az utánégető hiánya volt, hiszen a szubszonikus Intrudernek arra nem volt szükség. A gazdaságosabb üzemmód, és a füstkibocsátás megszűnése mellett logisztikai előny is ott szerepelt a hajtóműcsere előnyei között.  

A szépsége maradt a régi. 

 A fedélzeti rendszereket, a repülőelektronikát szintén a kor színvonalának megfelelően akarták feljavítani, ennek jegyében a régi műszerek helyett képernyők kerültek a műszerfalra, és az AN/APQ-173-as radart akarták beépíteni. Ez nemcsak a földi célok elleni támadásokra volt alkalmas, de lehetővé tette, hogy az Intruder II fegyverzetébe integrálhassák az akkor még csak fejlesztés alatt álló AIM-120-as aktív radarvezérlésű légiharc-rakétát. Kettőt hordozhatott volna, így a láthatáron túli ellenséges vadászok leküzdésére is képes lett volna.

Az Intrepid fedélzetén egy másik legendával.

1988-ra öt átépített A-6F készült el az új fedélzeti berendezésekkel, de még a régi fémszárnyakkal, mert a Boeing nem tudta időre leszállítani azokat. A tesztek meg is kezdődtek, és mindenki nagyon elégedett volt, de a haditengerészet illetékesei hamarosan törölték a programot. Volt olyan Intruder II-es, amellyel meg sem kezdték a berepülést. A flottánál a sietség oka az volt, hogy egy sokkal nagyratörőbb projekthez kellett az erőforrásokat biztosítani. Az akkor még szupertitkos alacsony észlehetőségű technológiát felhasználva egy futurisztikus típus, az A-12-es Avenger fejlesztésére szánták a pénzt. Ezt nem szabad összetéveszteni a Lockheed A-12-essel.

A félszárny felhajtható részén kapott helyet az új fegyverfelfüggesztő. Ezen az Intruder II-esen csak a helye látható. 

Az öt Intruder II-esből hármat szétbontottak, azonban kettő megmaradt, ezek közül az egyiket az Intrepid múzeumhajó fedélzetén lehet megtekinteni. 

Mint tudjuk, az A-12-es Avanger projektet is elkaszálták, így az A-6-osok végül is váltótípus nélkül kerültek kivonásra a 90-es években. A feladatukat az F/A-18C/D gépek vették át, de az F-14D-t is alkalmassá tették a precíziós bombázásra, arra a néhány évre, amíg azokat is a bontóba küldték.