A szandai reptéren lévő sátor árnyékában egy közel 30 éves futónóta zakatol a fejemben. Az eget kémlelve az ejtőernyős ugrás esélyeit latolgatom. 8 órakor, a megnyitón még nem tűnt erősnek a légmozgás, de később a szélzsák már szinte vízszintesen lobogott. Hiába volt csak négyes a szél, de a belökések meghaladták az 5-ös határértéket, amit a körkupolás ernyős állományunkra megszabtak.

A Hüse Károly emlékverseny többi részvevője a légcellás ernyőkkel megkezdhette az ugrást.Irigykedve figyelem, ahogy a Mi-17-es felszáll velük. Rövid ideig szabadesésben zuhannak a gépelhagyást követően, majd nyitnak, és a lehető legpontosabban próbálnak földetérni a kijelölt célhoz képest. Egy vészhelyzet sem okoz nagy fennakadást. „Leoldás!” A hangos kiáltás után felnézek, és meglátok egy kupolát összecsavarodva, ejtőernyős nélkül kóvályogni a levegőben. Valakinek nyílási rendellenessége volt, és az előírás szerint leoldotta a főernyőt, majd a tartalékkal biztonságosan földet ért. A szürke kupolát a szél elsodorta, a reptéren kívül, a Holt-Tisza felé láttam utoljára. Autóval elindulnak megkeresni a drága anyagot, nehogy kárba vesszen.  

Újra és újra azon gondolkodom, lesz-e még nekünk ugrás, gyengül-e a szél, vagy esetleg a következő napra halasztják. Mindkettőre kicsi az esély, állítólag a Mi-17-es már nem fog rendelkezésre állni, a H255M-ből pedig nem lehet bekötöttet ugrani. Nem baj, legalább megvan az orvosim, a biztosításom és bebizonyítottam, hogy hajnali 4-kor kelve is gyorsan leérek Szolnokra 6:25-re hogy részt vehessek a 8-kor kezdődő kiképzésen. Gondolataimból hirtelen kizökkent a hangszóróból felhangzó utasítás: „A veterán állomány felszerel!” Felpattanok, és társaimhoz hasonlóan kezdek rohanni, egyszerre több dolgot kellene elvégezni. Úgy látszik, gyengült a szél. Pár perccel később már a ponyván kirendezett ernyőmhöz érek, lihegve, de az előírt öltözékben kezdem meg a felszerelést.  A kapkodás, a ponyva és a többi anyag illata, valamint a fémcsatok csilingelése is régi emlékeket idéznek fel. Vannak dolgok, amik nem változnak. A felszerelést az új OVP-12 SL-1 főernyő hevedereinek igazgatásával kezdem, majd a hátamra veszem. Becsatolom a combhevedereket, majd a mellemen is csattan a csat. Jöhet a tartalék ernyő, ráakasztom a D alakú csatokra, ekkor viszont segítséget kell kérnem, hogy a főernyőn lévő oldalsó hevederekhez kapcsolódhasson az utolsó esélyt adó ernyő. A hevederek beállításával próbálom minél kényelmesebbé tenni az egészet, hiszen 20 kg húzza a vállam.  Előre lépek, hogy az arra illetékesek is megvizsgáljanak. Minden ellenőrző pontot végig vesznek, alapos munkát végeznek. Megvan a zsinórvágó, a tárzsák, a tartalékernyőn bekapcsolják a nyitó-automatát. A fejlődés megállíthatatlan, már a bekötött rendszerű ugrásoknál is van egy műszer a tartalékon, amely akkor is megindítja a nyitást, ha az ugró elájulna, vagy csak nem tudná időben meghozni a szükséges döntést. Az automata egy beállított magasság alatt lép működésbe, ha még mindig zuhanási sebességgel közeledne a viselője az anyaföld felé. Az ernyőkről és erről a műszerről majd egy későbbi cikkemben írok bővebben. Az ellenőrzés után előrébb lépek, a piros zászló vonalába. Bevetésre, vagyis ugrása készen állok, már a sisakot is a fejemre teszem. A reggel megbeszéltekhez képest változik a sorrend, a mi csoportunkat a második helyett csak a harmadik felszállásba osztják be. Vagyis így ernyővel a hátamon végignézem a többiek ugrását, azután következhetünk mi. Magamban azért fohászkodok, hogy a szél ne erősödjön. Szerencsére minden rendben zajlik, megy a körhinta, nyílnak az ernyők, rendben földet ér mindenki.  A Mi-17-es végre értünk jön, leszáll, de nem pont előttünk, így messzebb kell gyalogolni. Elölről közelítjük meg a koptert, ismét feltolulnak a régi emlékek. Nézem magam a tükröződő szélvédőben, a pilótákat a fülkében, érzem a rotor szelét, orromban az égett kerozin illatát, füleimben a hajtómű és a lapátok jellegzetes hangját. „A hideg ráz, ha zenédet hallhatom.”

 Az oldalsó ajtó lépcsőjén szökkenek fel a deszanttérbe, az ugrás sorrendjében ülünk a padokra. Második leszek, így alig másfél méterre lehetek a gép nyitott végétől. A hátsó ajtókat ugyanis levették, így tökéletes a kilátás. Innét felgyorsulnak az események. A kopter felszáll, lassan emelkedünk, és kitárul a világ. Meglátom a reptér környékén lévő házakat, kerteket, a Holt-Tiszát, teljesen leköti a figyelmemet a látvány. De ez nem sétarepülés, az első négy ugró karabinereit a drótkötélbe akasztják.

A Mi-17-es két hajtóművével még a nyári melegben is gyorsan elérjük a 600 méteres magasságot, a fordulók után már a bevásárló központok felé érünk, a 4-es utat és a Tiszát nézegetem. Persze folyamatosan figyelem az ugratót, akinek a kézjelére felállunk. Előrehajolok, hogy a sisakom ne érjen a mennyezethez. Ismét átgondolom, a teendőim sorrendjét. Még egyszer átnézem magam, két kezem a tartalékernyő oldalán. Figyelem az ugratót, aki jelt ad az előttem lévőnek, akivel együtt vonultam be még akkor, mikor a dinoszauruszokból volt néhány a földön. Indián becenevű társam nem hazudtolja meg magát, határozott léptekkel kiugrik a gépből.160 km/h sebességgel repülünk, azért ennyivel, hogy a bekötőkötelet a menetszél vízszintesen tartsa, annak ellenére, hogy hátul leárnyékolja a gép.Immáron én következek, nekem intenek, automatikus teszem a dolgom. Nem figyelek eléggé, így nem a jobb, hanem a bal lábamra jön ki a lépés, de így is erőteljesen elrúgom magam a padlótól a deszanttér végén. Lábaim egymás mellé zárom, nagyjából kinyújtva. Később a videót visszanézve láttam, hogy nem volt tökéletes a testtartás, nem volt az a két láb teljesen egymás mellett, de azért biztonságos lett a végrehajtás.

Érzem, ahogy zuhanok, de rádöbbenek, hogy elfelejtettem szabályosan számolni, kb. fél másodperccel később kezdek hozzá, várom, hogy érezzem a lassulást, de egy picit soknak tűnik, mire belefeszülnek a hevederek a combjaimba. Némileg tovább tart a cseh ernyő nyitási folyamata, sokkal kisebbnek érzem a rántást, még a szokásos nyögés sem szakad fel belőlem. Elsőként ellenőrzöm a kupolát, felnézek, és minő meglepetés, a zsinórzat be van csavarodva. Sokadszorra fordul ez velem, nem kell megijedni, habozás nélkül felnyúlok, szétfeszítem a hevedereket, a lábaimmal ellenkező irányba lendületet adok a testemnek, és már ki is csavarodtam. Probléma elhárítva, az ellenőrzést folytatom, az ernyő anyagán nincs szakadás, a zsinórok is épek. Felnyúlok az irányító-zsinórokért, mindjárt ki is próbálom, mennyire reagál a kormányzásra. A helyemet is ellenőrzöm, a reptéren kívül, a célkereszttől dél-keletre, majdnem a fás terület felett vagyok, alattam a főúton haladó járműveket látom. Nem ijedek meg, mondták, hogy a szél felerősödött, az 5-ösnél talán már nagyobb. Nem is kicsivel. Semmi gond, akkor nem fogok végig arccal előre száguldozni befelé, inkább háttal, és oldalazva haladok. Vagyis S alakban cirkálok, és a reptér feletti helyzetem alapján próbálom irányítani az ernyőt. Igen ám, de közben egy társam a közelembe ér, szinte egy magasságban vagyunk, kevesebb, mint 100 méterre egymástól. Az ilyen esetre is fel lettünk készítve, előírás szerint azonnal kiabálok neki, hogy forduljon balra, én ezzel egyidőben jobbra húzom az irányitózsinórt. Működök a módszer, eltérő irányban távolodunk egymástól, most már a reptérre figyelhetek. Szép sárgásbarna a fű már június elején, de ennél az jobban izgat, hogy tele van szalmabálákkal. Ez bizony már nem egyszerű terep, de majd próbálom elkerülni a veszélyes objektumokat, nem lenne jó egy ilyenre érkezni. Ha arra dobbantanék, talán megpróbálhatnék oldalra , vagy félvállassal előre kigurulni. De ez elég rizikós lenne, rég volt, amikor ilyeneket estem.  Keveset forgolódok csak, a célkereszt közelébe biztos nem érek már oda, hiába vagyok arccal a széliránnyal ellentéresen. Igy is sodródom kicsit hátrafele. A magasságom már szemmel láthatóan csökken, abban biztos lehetek, hogy szalmabálát nem fogok elkapni, zárom a lábam, de még mindig hátrafele megyek. Próbálok a hevederbe kapaszkodni, szerencsére, nem olyan vészes a „tolató” sebességem, volt már ennél rosszabb. Enyhén még oldalra is haladok amikor lehuppanok a szép szolnoki talajra. Elesek, de rögtön felugrok, oldalra kifutok, igy a kupolám összeesik.Körülnézek, a célkereszt kb. 300 méterre lehet, és látom a velem egy körben ugrók is már leértek, szintén ilyen távolságban, csak más irányban. Igen ám, de ketten nem tudnak felállni, az ernyőjük kupolája nem esett össze, a szél belekapott. Küszködnek, próbálnak felállni. Biztos jól jönne nekik a segítség. Gyorsan kicsatolom magam a hevederekből, és már épp kezdenék futni a közelebb lévőhöz, amikor szinte egyidőben mindkettőjük kupolája összeesik. Ez a kis vészhelyzet is megoldódott. A magam ernyőjét szépen összeszedem, behelyezem a tárzsákba. A korábban ugrottak már a szélzsáknál gyülekeznek, kényelmes kocogást kezdeményezek, hogy hamarabb odaérjek. 20 kg teher sem számít, az élményektől fel vagyok töltődve energiával. Nagy a vidámság a többieknél is, hiszen teljesült a vágyunk, kivethettük magunkat helikopterből a levegőbe fentről. Az összes ugró együtt, elindulunk a starthoz. Ekkor derül ki, hogy a két társunk csak úgy tudta a szél vonszoló hatása alól kivonna magát, hogy leoldották az ernyő egyik hevederét, különben nem tudtak volna felállni. Egyikőjük csuklóján még némi bőrhiány is keletkezett, úgy vonszolta az ernyő a füvön.

Végül minden jól sikerült, bevonulunk a startra. Jelentéstétel, anyagleadás, a szokásos procedúra. Röviden ennyi volt a története a mi ugrásunknak, amelyre a több évtizede szolgált állomány kapott lehetőséget.
 A kis írásom a saját szemszögemből mutatja be, miből áll egyetlen ejtőernyős ugrás. A bajtársaim is hasonló élményeken mentek át, amire azért kerülhetett sor, mert Magyar Honvédség parancsnokai, katonái segítettek bennünket ebben.

Az idei esemény azért is érdekes volt, mert nemcsak a régiek találkoztak a jelenlegi ejtőernyősökkel, de már a jövő is képviseltette magát. A kadétprogram kiképzett fiataljai szintén ugorhattak, ráadásul légcellás ernyőkkel. Mert az utánpótlás nagyon fontos, nagy szükség van rájuk.  Az ejtőernyőzést nem akarom túlmisztifikálni. Egy átlagember kellő eltökéltséggel, akarattal, és a megfelelő képzéssel képes végrehajtani a bekötött, majd a kézi nyitású ugrásokat is. Csak a fent említett erős akarat az, ami többé teszi az ejtőernyőst az átlagnál.  

Fotók: Honvédelem.hu, és saját