Az amerikai haderő, majd szövetségeseik a 2001 után Afganisztánban és Irakban újfajta fenyegetéssel szembesültek. A felkelők különböző házilagos készítésű robbanóeszközöket (IED) alkalmaztak nagy számban. A katonai terepjárók, harcjárművek ezek ellen nem, vagy alig rendelkeztek védelemmel, de néha a harckocsik is sérülékenynek bizonyultak. A védelmüket ugyanis a hagyományos fegyverek, lövedékek, rakéták ellen tervezték. Nem voltak felkészülve az utak alatt, vagy mellett elrejtett robbanótöltetekre. Korábban már próbálkoztak az aknák elleni védelemmel, de kevés típust gyártottak erre a célra. RG-31-es taposóhengerekkel

 A terepjárók páncélzattal való ellátása, és a rendszerben lévő harcjárművek alkalmazása sem bizonyult megfelelő megoldásnak. A robbanótöltetek ezeknél is képesek voltak a bent ülőket megölni, vagy súlyos sérülést okozni. Mégis létezett néhány jármű, amelyek megfelelő oltalmat nyújtattak.

 A történetük a 70-es évekre nyúlik vissza, amikor a Dél-Afrikai Köztársaságban és Rodéziában taposóaknák elleni védelemmel rendelkező járműveket akartak kifejleszteni. Már korábban ismert volt, hogy az aknák azért képesek nagy károkat okozni, mivel a járművek alváza alacsonyan van, és a robbanás a vízszintes felületre merőlegesen fejti ki a hatását. Ráadásul alulról alig rendelkeznek védelemmel, még a harcjárművek haspáncélja is vékonynak számít. Az aknák hatásainak csökkentése érdekében olyan járművet tartottak szükségesnek, amelynél új megoldásokat alkalmaznak. Az akkori Rodéziában kifejlesztették a Lepoard, Crocodile, és Kudu, a Dél-Afrikai Köztársaságban pedig a Buffel típusokat. Ezeknél a személyzetet egy teljesen különálló, erősen páncélozott szekcióban helyezték el, amely jóval magasabban volt a talaj szintjétől, az alja sem vízszintes, hanem két döntött páncéllemezből állt. A jármű alja így távolabbra került a robbanástól, és a hatásainak legnagyobb része oldalra távozott, nem merőlegesen hatottak a döntött lemezekre. A páncélozott küzdőtéren kívül volt a futómű, és legtöbbször a motor is. A tesztek során a robbanások nagy károkat okoztak a kerekekben, a futómű más részeiben, vagy éppen a motorban, de ezek jelentős szerepet játszottak abban, hogy csökkentették a páncéllal védett kapszulára ható erőket. Vagyis a jármű a sérülése árán, de megvédte a bent ülők életét. A rodéziai típusok, és a 6 tonnás Buffel kissé bizarrul néztek ki, azonban a harci tapasztalatok alapján beváltak. 

Ezt követően több más típust is kifejlesztettek Dél-Afrikában, a 10.8 tonnás Casspir már három szovjet gyártmányú TM-57 harckocsiaknának, vagy 21 kg TNT-nek is ellenállt, ha a robbanás a kerekek alatt történt. A küzdőtér alatt két akna, vagy 14 kg TNT robbanása esetén volt garantált a személyzet túlélése. 

 A dél-afrikai járművek nagyméretű páncélüveg ablakokat kaptak, amelyek a kézifegyverek lövedékei ellen védelmet nyújtottak, és szinte holttér nélkül jó kilátás nyílt. Így el lehetett kerülni, hogy észrevétlenül megközelítsék, és támadást hajtsanak végre ellenük. A Casspir és Mamba típusokból több ország is beszerzett néhány példányt ENSZ békefenntartó feladatokra, rájuk ugyanis sokszor a visszamaradt aknák jelentették a legnagyobb veszélyt. Ráadásul ezek a járművek nem tűntek fenyegetőnek, inkább valami módosított teherautónak, de a kézifegyveres rajtaütés ellen védettek voltak.

 A Mamba továbbfejlesztett változata lett később az RG-31-es, melynek a Nyala nevet adtál, és több hasonló rendeltetésű járművet is megterveztek, viszonylag kis számban gyártásra kerületek. A legtöbb természetesen dél-afrikai modelleken alapult, ilyen a Force Protection cég által a Casspirból 2001 után kifejlesztett hatkerekes Buffalo, amely 20.6 tonnás, így nagyobb védelmet nyújt. Felszerelték belülről mozgatható robotkarral, amellyel aknák, vagy más robbanóeszközök keresését, hatástalanítását lehet elvégezni. A legnagyobb harci tömege akár 36 t, összehasonlításul a Bradley gyalogsági harcjármű kb. 30 tonnás, pedig az lánctalpas, és gépágyús toronnyal rendelkezik.

RG-33L nagyobb küzdőterével alkalmas sebesültek kimentésére 

A 2003-as iraki megszállás után nem sokkal ebből a típusból, valamint az RG-31-esből vásárolt néhányat az Egyesült Államok hadserege, és tengerészgyalogsága, a tűzszerész alakulatoknál kerültek rendszeresítésre.

A megszállt országokban, elsősorban Irakban az elrejtett robbanóeszközökkel elkövetett támadások száma fokozatosan nőtt. A háború egyik szakaszában a hivatalos adatok szerint az USA fegyveres erőinek állományából elesettek közül 63% az IED-k miatt veszítette életét, a maradandó sérülést szenvedettek száma is hasonló arányú volt. A több ezer halott és sebesült érzékenyen érintette az amerikai vezetőket és a közvéleményt, ezért gyors megoldást kellett keresni. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a harcfeladatokat robbanótöltetek ellen védett járművekkel kellene végrehajtani.

Több típust is megvizsgáltak a rendszeresítés céljából. Az eddig bemutatottakon kívül időközben újabbakat is kifejlesztettek addigra, más cégeknél szintén felismerték a szükségességüket. Az Egyesült Államokban megalkottak egy elnevezést a kategóriára, a MRAP a Mine Resistant Ambush Protected szavakból áll össze, amely lefordítva: aknaálló rajtaütés ellen védett. Azonban magyarul célszerűbb a robbanásvédelemmel ellátott páncélozott szállító harcjármű kifejezést használni. Az MRAP szót egyébként emrep-nek ejtik.

2007-től a fegyveres erők számára biztosították a forrásokat, hogy megfelelő mennyiséget szerezzenek be az ilyen járművekből. Kezdetben 1,1 milliárd dollárt szántak a beszerzésekre, de ez folyamatosan emelkedett, később már 10000-nél is több járművet tartottak szükségesnek. A MRAP program keretében azonban nem egyetlen típust akartak beszerezni, ennek több oka is volt. Először is nagyon gyorsan szükség volt a több ezer járműre, és a megrendelendő darabszám folyamatosan növekedett. A gyors szállítási határidőt viszont egyetlen gyár nem tudta teljesíteni.

Az eltérő feladatokra történő használhatóság is a diverzifikáció mellett szólt, ráadásul eltérő feladatokat kellett ellátni. A HMMWV terepjárók, a különböző páncélozott szállító harcjárművek helyett ezeknek kellett ellátni a konvojok kíséretét, a rendvédelmi járőr-, vagy más, komolyabb harcfeladatokat. Három különböző, könnyű, közepes és nehéz kategóriában szándékoztak MRAP járműveket beszerezni. A hivatalos kiírásban a Cat I, Cat II, Cat III megnevezést használták, a magyarra fordítás esetén sok szakíró ezt nem próbálta meg értelmezni.

A könnyű kategóriába a kisebb járművek tartoznak, melyeket városi műveletekben tudtak alkalmazni. Ezek közé tartozik a Caiman 4x4, az RG-31, az RG-33 4x4, a Cougar 4x4, és a MaxxPro alapváltozata. Általában a kétfős személyzeten kívül 6 személyt szállíthatnak.

  MaxxPro az oldalára szerelt kiegészítő páncélmodulokkal

A közepes kategóriába már a műszaki és tűzszerész alakulatoknak szánt, a konvojkísérésre, sebesültszállításra használható Cougar 6x6, az RG-33L, az RG-31 Mk5, és a Maxxpro XL tartozik. Ezekben a típusokban 8-10 fegyveresnek van hely a kétfős személyzeten kívül. A nehéz járműveket gyorsan elintézhetjük, csak egy típus a Buffalo tartozik ide, amely a tűzszerészeknél mentesítési feladatokat lát el. 

Egy adott típusnak is több változata létezik, melyek a méretben, a szállítható személyek számában, és a kerékképletben térnek el. A Caiman 4x4 például 14 t, míg a Caiman 6x6 már 24 t. A hadszíntéren inkább a hatkerekest alkalmazták, kisebbet nem is láttam.  

A dél-afrikai Mamba szintén egy járműcsalád alapjául szolgált. Az eredeti céget megvette a BAE Systems, így már britnek számít, bár a multik tulajdonosi háttere, meg a sok leányvállalat miatt ebbe most ne menjünk bele. Az új RG-31 Mk5 már hosszabb lett, és több katonát szállíthat. De még egy ennél nagyobb járművet is kifejlesztettek, az RG-33-ast, a négykerekes variánsa 14 t lett. Az RG-33L viszont már 6x6 kerekképletű, és 24 tonna a tömege. Ezt a nagyobb belső tere miatt sebesültszállításra is használhatják, ugyanakkor van egy tűzszerész változata robotkarral ellátva.

Az International cég terméke a Maxxpro, amely leereszthető rámpával rendelkezik, vagyis a nehéz páncélajtót nem a katonáknak kell kinyitni.

Magyar szempontból a Force Protection cég Cougar járművei a legérdekesebbek, hiszen ebből vásároltunk néhány példányt az Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonáink számára. A Cougar-nak is két fő változata van, a 4x4 és a 6x6 kerékképletű, az egyik harci tömege 19,5 t, a másiké 29,2 t. A magasságuk 2,74 m, de a toronnyal már jóval több mint  3 m. Mindkettő XZL 395/85 R2 gumiabroncsokkal rendelkezik, a küzdőtérben és a motorházban is automata tűzoltó-készülék van, a biztonsági övek 5 pontosak. A legtöbb MRAP típushoz hasonlóan alapfelszerelésnek számít a kettős légkondicionáló berendezés.

A Cougar változatokból több mint 4000 darabot vásároltak az amerikai fegyveres erők számára, a legtöbbet a tengerészgyalogság használja. 2004-ben a Cougar járművek elleni 300 IED támadásból egy sem volt halálos kimenetelű. Nagy Britannia némileg átalakítva rendszeresítette, a négykerekest Ridgeback, a hatkerekest Mastiff néven. A kanadai, iraki, olasz és lengyel hadsereg is hadrendbe állították, a megrendelők saját igényeiknek megfelelő módosításokat kértek.

 A MaxxPro lenyitható rámpája   

Az „emrep” típusok a harcoló alakulatoknál beváltak a terepjárók, és más katonai járművek helyett. A tűzszerészeknél persze specializálták az IED felderítő és mentesítő feladatú változatokat, kamerákkal, taposóhengerekkel, és fúvóberendezéssel is felszerelték a MRAP járműveiket. Az utóbbival eltávolíthatták a talaj felső rétegét az elásott töltetekről. Nagyon lényeges volt, hogy a robbanótöltetek ellen szinte az összes MARP járművet aktív zavaró-berendezésekkel látták el.

  Caiman különböző rádióelektronikai zavaróberendezésekkel   

A MRAP járművek rendszeresítését követően 2008-ban már jelentősen, mintegy 80%-al csökkent az IED támadások halálos áldozatainak száma. Természetesen a MRAP sem nyújt tökéletes védelmet, különösen nem az igazán nagy erejű IED-k ellen.

A felkelők ugyanis gyorsan reagáltak, és mivel volt elegendő alapanyaguk, nagyobb tölteteket alkalmaztak. Mégsem volt eredményes ez minden esetben, mert az elhelyezésük több időbe telt, ezalatt gyakran felfedezték őket. A földmunkát, vagy a megtévesztő álcázást sem tudták végrehajtani tökéletesen, azokat észre lehetett venni már távolabbról. Az elkészítés, és a szállítás szintén veszélyesebbé vált, a gyakori házkutatások és ellenőrző pontok miatt. Ezáltal az MRAP járművek hadrendbe állítása elérte a célját, sok életet megmentettek.

  Azonban az MRAP-eknek számos hátránya van, például az áruk, típustól függően 600 ezer és 1 millió dollár között kell fizetni darabjáért. Legalább 17 milliárd dollárt irányoztak a programra, ezt jócskán túllépték. A pénzt többek közt a JLTV új generációs terepjáró programtól vonták el, így annak megvalósítása késedelmet szenvedett. Az sem elhanyagolható, hogy a költségeket növelte a nagyobb üzemanyag-fogyasztás is.

A nehéz és nagy járművek nem szállíthatóak C-130-as repülőgéppel, csak a C-5-össel és C-17-essel. Ezek kapacitása korlátozott volt, ezért bérelt civil repülők, köztük orosz An-124-esek vitték a több ezer MRAP egy részét a hadszíntérre. Így jóval drágább volt, de a veszteségek csökkentése érdekében akkor ez nem számított, a hajókon ugyanis 4 hetet vett igénybe a szállítás.

 A tengerészgyalogságnál amiatt bírálták az MRAP-eket, mert nem úszóképesek, és az expedíciós műveleteknél, a gyors bevethetőség követelményeinek nem feleltek meg. Habár a kerekes járművek könnyen, és gyorsan haladnak az utakon, de csak korlátozott terepjáró-képességgel rendelkeznek. Az MRAP típusok jóval magasabbak, mint a többi harcjármű, ezt tovább növelte a lövésztorony, így könnyen felborulhatnak a magas tömegközéppont miatt. Sajnos ennek van magyar vonatkozása, 2011-ben Afganisztánban előzés közben borult fel a katonáinknak használatra átadott MaxxPro, a balesetben ketten életüket veszették.  

 Afganisztánban egyébként is csak korlátozottan alkalmazhatóak a hegyi utakon a magas tömegközéppont miatt, a jobb terepjáró-képességű M-ATV (MRAP-All Terrain Vehicle) fejlesztése és rendszeresítése emiatt kezdődött meg. 

A városi szűk utakon, a kisebb méretű és teherbírású hidakon szintén csak elővigyázatosan, vagy egyáltalán nem közlekedhetnek. A magasság egyébként amiatt is hátrány, mert a lövésztorony elérheti az elektromos vezetékeket, ami áramütést okozhat. Irakban ezért több járművön megfigyelhető volt, hogy műanyag csövekből ívelt keretet szereltek fel, hogy eltereljék a vezetékeket a lövésztől.

Az MRAP kiválóan véd alulról, de a telepített páncéltörő töltetek, az oldalról támadó EFP-k ellen oldalról már nem. Ezek képesek 100 mm páncélt is átütni, ezért pótpáncélzatot szereltek fel a Caiman 6x6, a Maxxpro, és a RG-33L járművekre. A plusz védelmi modulokkal azonban tovább növekedett a tömeg, a szélesség, és romlott a mozgékonyság. A MRAP II program során még nagyobb védelmű járműveket akartak tervezni melyek az EFP-k ellen is megvédik a személyzetet.

További igényként felmerült a távirányítású fegyverállványok alkalmazása, így a lövész azt belülről kezelheti. Ezekből néhány meg is valósult. A tervek közt szerepelt a páncéltörő rakéták elleni aktív védelmi rendszerek alkalmazása is, de ezek végül nem terjedtek el. Az RG-31 és a Buffalo járműveken viszont rácsszerkezetet használtak az RPG kézi páncéltörő rakéták ellen.

RG-33L 

A MRAP járművek esetében dolgoztak újabb változatokon is, műszaki mentő, teherszállító, vagy egyéb feladatú harcjárművek szintén elkészültek már.

Több haderőben rendszeresítettek a fent említett MRAP típusokból, de természetesen más cégek is megkezdték a robbanásvédelemmel rendelkező járművek fejlesztést, és gyártását. Az ausztrál Bushmaster típust több országba exportálták, az izraeli Golanra azonban nem szereztek megrendelést. Az Iveco, a Renault cégek szintén elkészítettek ilyen jellegű járműveket, a németek a KMW gyár Dingo típusát használták Afganisztánban. Később orosz vállalatok is kihoztak hasonló típusokat, be akartak szállni a nagy üzletbe. Több helyen ugyanis azt prognosztizálták, hogy sok hadszíntéren terjed el az IED-k alkalmazása, mivel egy olcsó és könnyen elkészíthető fegyverről van szó. Ezért sok haderőnek lesz szüksége ezek ellen védett járművekre. Azonban az iraki és afganisztáni csapatkivonás után több ezer jármű felszabadult, melyekkel nem igazán tudtak mit kezdeni. Egy részüket a helyi hadseregeknek ajándékoztak, nem mindet vitték haza. A sok MRAP egy részét felújították, de nagy mennyiségben állnak kihasználatlanul. Az viszont biztos, hogy a gyártásuknál alkalmazott megoldásokat, az alsó döntött páncéllemezeket más új harcjárműveknél is megjelennek.   

  A tízezres nagyságrendben gyártott T-54/55-ös harckocsik leváltására már a rendszeresítésük idején tervezni kezdték az új típust. A koncepció és az irányvonal hasonló maradt, mint ez elődöknél, csak egy kicsit jobbat akartak mindenből. A T-62-est egy laikus hirtelen alig tudja megkülönböztetni. Némileg ugyan nagyobb lett, vagyis a védettsége nőtt, és persze korszerűbb tűzvezető berendezéseket is beépítettek, de a forma, a megjelenés nagyon emlékeztetett a korábbi típusokhoz.

A formavilág, az elrendezés nem sok újat hozott

  Ami igazán előrelépésnek számított, az a fegyverzet, pont erről lehet egyből megállapítani, hogy már újabb harckocsiról van szó. A toronyba ugyanis egy 115 mm-es ágyút építettek, mégpedig simacsövűt. Persze ezzel nem arra utaltak hogy kívül lett az, hiszen addig is az volt. Belül elhagyták az addig megszokott huzagolást, és pont ezért, valamint a nagyobb lőszer miatt tudott a rajzfilmbeli simabőrűhöz hasonlóan nagyot marni már messzebbről is. A szovjetek elsőként vezették be az ilyen fegyvereket a harckocsiknál, ezzel a megoldással a lövedék kezdősebessége megnövekedett a korábbiakhoz képest, vagyis távolabbról is vastag páncélt tudott átütni. A kétsíkú stabilizátornak köszönhetően pedig lassú menetben is képes volt 70 % valószínűséggel eltalálni a célt.  

 Hátulról, de  a torony elölről 

Na de vissza ismét az azonosíthatósághoz, amit az előbb felvezettem, mert nem a simacsövűség miatt lehet egyből felismerni, hanem azért, mert a füstelszívó nagyjából a cső közepére került. Ez a csőnél némileg nagyobb átmérőjű szerkezet a T-54/55-ös harckocsiknál még a torkolat közelében volt. A feladata benne van a nevében, a lövésnél keletkező lőporfüstöt távolítja el a külvilágba, hogy az ne jusson vissza a küzdőtérbe. Nem valami ventilátorról van szó, a passzív működési elve nagyon egyszerű. A vastagabb részben furatok vannak, amelyekbe a lövedék előtt „tolt” levegő behatol, ott megnő a nyomása, majd amikor a lövedék elhagyja a csövet, akkor kiáramlik, és kitolja az előtte lévő füstöt, majd a többit is kiszívja.

A cső közepére került a füstelszívó 

Az ágyúhoz terveztek egy automata hüvelykivető berendezést is. A torony hátsó részén lévő kis ajtón dobja ki a rendszer a lőszer elhasznált részét, így az abban lévő lőporgáz sem mérgezi bent tovább a légkört, és helyet sem foglal többé.

A nyitott hüvelykivető nyílás a torony hátulján

 És a hüvelykivető működés közben. 

   Szinte menetrendszerűen érkeznek amerikai katonák hazánkba, hogy NATO szövetségesként együtt gyakorlatozzanak a magyar honvédekkel. Csak néhány hónapot lesznek nálunk, a szovjet katonákkal ellentétben, akik szintén ideiglenesnek nevezték az itt tartózkodásukat, de kissé elhúzódott a jelenlétük.

  Ismét Bradley harcjárművek érkeztek be a vasúti szerelvényen, de ezek másik alakulat állományába tartoznak, mint akik eddig vendégeskedtek nálunk. Az elmúlt két évben a 3. hadosztály 7. ezredének 5. zászlóalja küldött katonákat, és lánctalpasokat 1.2 hónapra. A múlt héten kirakodott haditechnikai eszközök a 4. hadosztály 10. ezredének 4. zászlóaljában szolgálnak, egy századot delegáltak a közös hadgyakorlatra. Az Apache nevet viselő alegység páncélos felderítő (Cavalry) feladatkört lát el. Az ilyen alakulatoknál elvileg M3A3-as típusok képezik a fő ütőerőt, amelyek alig térnek el az M2A3-as gyalogsági harcjárművektől. Ember legyen a talpán, aki a külső jelek alapján meg tudja különböztetni a kettőt egymástól. Az előbbi változat is elláthatja a másik feladatát, emiatt is vannak az Apache században M2A3-asok. A fő különbség az alkalmazásukban van. Az M2A3-asok elsősorban a lövészek harcát támogatják, a személyzeten kívül hat katonát szállítanak, az M3A3-asok csak 3-at, de annál több lőszert. Inkább a harccal történő felderítésre vetik őket be, a főerők előtt haladva. 

   A lánctalpasok kirakodása érdekes volt, lenyűgöző élménynek bizonyult, ahogy a közel 30 tonnás járgányok legördültek a vasúti kocsikról a rámpára. A vezetők kizárólag az irányító személy jelzéseit követve haladtak előre, míg a biztonságos betonra hajtottak. Könnyednek tűnt a művelet, de valójában nagyon veszélyes üzem a lerakodás. A neten számos videót találni arról, amikor lánctalpas járművek leborulnak a hordozó eszközről. 

A század állományába három másik lánctalpas típus is tartozik, ezek közeli rokonságban állnak egymással. A régi M113-ast az AMEV páncélozott egészségügyi szállító változatban használják mind a mai napig.

 Külsőre szinte teljesen megegyezik vele az M1064A3, amely egy aknavető hordozó jármű. A küzdőtér felső részét felnyitva tüzelhetnek a 120 mm-es aknavetővel. A tetőn a vasúti rögzítésre szolgáló gerendák láthatóak. 

Szintén az M113-asból alakították ki az M1068A3-as parancsnoki harcjárművet. A századparancsnok helyettese munkahelyét rendezték be a jóval magasabb küzdőtérben, az első számú ember az egyik Bradleyben vezeti az alegységét.

A vasútállomásról felvezetőkkel tették meg az utat a laktanyába.

    A század jelvénye

Ha tetszik a blog témája, sokkal több saját készítésű, igazán exkluzív képet találhatsz a Facebook oldalamon. 

facebook.com/Exclusive-Military-Hardware

  Az 50-es évek végén már az összes valamirevaló tábornok azért nyüstölte a minisztériumi vezetőket, hogy a lövészkatonáknak védett szállító járművet biztosítsanak, ami esetleg még fegyverrel is rendelkezik. Így voltak ezzel Kínában is, ahol a Népi Felszabadító Hadsereg nagy számban tartott igényt páncélozott nyuszibuszokra. A mérnökök addig szinte minden haditechnikai eszköz esetében a szovjet típusokat másolták le. Ebben az esetben azonban kivételt tettek, és saját maguk alkottak meg egy páncélozott szállító harcjárművet. A lánctalpas nagyon puritánra sikeredett, semmi különleges nincs az egyszerű páncéltestben: motor, meg jó sok ülés a katonáknak. A 2-3 fős személyzet mellé eredetileg 14 katonát akartak bezsúfolni. Az átlagos kínai emberek alacsonyabbak és soványabbak ugyan az európaiaknál, de azért ez már nekik is heringesdoboz szindrómát okozhatott, a közelség nem igazán építette a csapatszellemet, és a harcértéküknek sem tett jót, ha elzsibbadva kavarodnak ki valahogy a hátsó ajtón. Erre rájöttek a tervezők is, így végül csak 10 fő számára építettek be üléseket.

   A fő exportváltozat a WZ531-es, a járműcsalád fő jellemzője a 4 futógörgő. 

A fegyverzete egy darab tetőre szerelt géppuska, ami a szovjet 12,7 mm-es DSK hazai koppintása volt. Típusjelet nem írok, abból úgy is túl sok van ennél a harcjárműnél. A prototípus gyárilag még A531-es volt, de 63-as típusként állították hadrendben a hatvanas évek vége felé. Ahogy az szokás ebben a kategóriában, számos alváltozat készült el, különböző fegyverek (tarack, sorozatvető, aknavető) hordozója lett, de parancsnoki vezetési pont, és sebesült szállító variáns is kikerült a gyárból. A kicsinynek tűnő, ámde valóban annak bizonyuló nyuszibuszt egyszerűen és olcsón gyárthatták, túlszárnyalták a tízezres példányszámot. A Pekinggel baráti, fejlődő országokba is bőven jutott ezekből, több mint egy tucat hadseregben állították szolgálatba. Némileg módosításra kerültek, és az exportjelzések is mások lettek, alaposan bele lehet zavarodni, ha el akarunk igazodni.   

 WZ531-es (BTR-63) hátsó ajtaján egyszerre ha 10 ember kitódul...

   Irak 650-et vásárolt, leginkább az YW531-es lövész szállítókból, melyeket náluk BTR-63-asnak neveztek el. A YW381-es önjáró aknavetőből, a WZ701-es parancsnoki vezetési pontból, és a sebesült szállító WZ750-esből is rendeltek, a két utóbbit a magasabb páncéltestről lehet felismerni. 

  WZ750 sebesült szállító. Nem minden hadsereg fegyverzi fel a vörös keresztet, vagy a vörös félholdat viselő járműveket. Háborúban viszont nem biztos, hogy a másik fél tiszteli a megkülönböztetett jelzéseket.  

WZ701 parancsnoki vezetési pont, a magasabb felépítményen kémlelőnyílások is vannak. 

YW381-es önjáró aknavető

Náluk jól bevált az egyszerű járgány, ha csak a mobilitást nézzük, 65 km/h-val száguldozhattak az utakon, és a sivatagi körülmények közt is megfelelően üzemeltek. Azonban a védettségét erősen megkérdőjelezhetjük. Oldalról kizárólag a kézifegyverek ellen adhatott oltalmat, vagyis még egy géppuska lövedékével is be lehetett perforálni a katonákhoz.

   Az olcsó és igénytelen lánctalpasokból már az Irán elleni háborúban is sokat elveszettek, de igazán az 1991-es év hozott drasztikus változást a leltárban. Ha valamivel ezekre tüzet nyitottak, akkor a bent ülők nem sok jóban reménykedhettek.

Ha még több hasonló képet szeretnél látni, látogasd meg a Facebook oldalunkat is: 

  https://www.facebook.com/Exclusive-Military-Hardware-852132881536454/

 Szaddám Husszein a 8 éves háború alatt két olyan lövegtípust is beszerzett a serege számára, amelyekhez foghatóval még a legnagyobb haderők sem rendelkeztek akkoriban.

  A szupertarackok története Kanadában kezdődött, ahol egy igen agilis és tehetséges mérnök, Gerald Bull akart valami újdonsággal előrukkolni a fegyverpiacon. A 70-es években fejébe vette, hogy olyan 155 mm-es löveget alkot, amellyel túlszárnyalhatja a hasonló kategóriájú típusok lőtávolságát.

Hosszú kutató fejlesztő munka után ehhez munkatársaival megterveztek egy speciális lövedéket, amelynek csökkentették a légellenállását, és különleges gázgenerátoros betétet alkalmaztak, amelyet az aljába lehetett beilleszteni. Ugyanakkor kidolgozták a rakéta-póthajtás módszerét is, így még messzebbre repült a lövedék kísérletek során.

  Természetesen egy új lövegcsövet is terveztek, méghozzá L45-ös kivitelben, vagyis a 155 mm-es űrméretnél ennyiszer lett hosszabb a huzagolt cső. Az osztott lőszerhez (a lövedék és a hajítótöltet külön egységeket képeztek) méretezték a töltényűrt is, amely szintén nagyobbra sikeredett, mint az máshol megszokott volt.

A csőnek a GC-45-ös típusjelet adták, de a technológia kevés volt, megfelelő kapacitással rendelkező gyártót kellett keresni, Gerald Bull vállalata egy dél-afrikai hadipari céget talált meg. A fekete kontinens fehérek uralta országában láttak fantáziát a sok újdonságot egyesítő tervben, és a fegyvert tekintve sikeres együttműködés vette kezdetét. Bull a csőhöz megfelelő talpat is tervezett, melyre segédmotort és egy hidraulikus rendszert építettek, amely két perc alatt tűzkésszé tette a löveget.

A Gerald Bull tervei alapján készült G5-ös a maga idejében még egyedülálló volt, de később sok országban lemásolták. 

 A kanadai mérnök azonban nagyon rosszul jött ki az üzletből, mivel nem vette figyelembe, hogy az apartheid politika miatt fegyverembargó volt érvényben a Dél-Afrikai Köztársaság ellen, és ennek megsértése miatt letartóztatták az Egyesült Államokban. Hat hónapot ült, ezalatt volt ideje gondolkodni azon, hogy egy fegyverbizniszt hiába támogat valamelyik nagyhatalom hallgatólagosan, ha fordul a kocka, simán beáldozzák még a konstruktőrt is. A dél-afrikai cégnél eközben már nélküle folyt a munka, és G5-ös típusjellel kezdték meg a sorozatgyártás, a löveggel 39 km lőtávolságot értek el, és az angolai háborúban sikeresen alkalmazták.

  A Bull a szabadulása után Európába költözött, Belgiumban folytatta a munkáját, és ismét sikerült partnert találnia a nagy hatótávolságú löveg gyártásához. Az osztrák Voestalpine konzorciumhoz tartozó Noricum cég megvette a terveket és beindult a termelés. A GHN-45-ösnek elnevezett tarackokra hamar szereztek külföldi megrendelőket, és nem voltak szívbajosak, mert Thaiföld mellett Izraelnek, Szingapúrnak, Kínának is adtak el belőlük.

   Bull ágyúja iránt Irak is érdeklődött, hiszen égetően szükségük volt messze hordó tüzérségi eszközökre Irán ellen. Hivatalosan azonban nem vásárolhattak fegyvereket, mert elvileg őket szintén embargó sújtotta. Az osztrák üzletemberek előtt minden bizonnyal ott lebegett a sok millió Schilling látványa, amikor az irakiak közölték az igényeiket. A busás haszon reményében ezért kijátszották a szankciókat, 1984-től összesen 200 GHN-45-öst szállítottak Jordániába, mintha ők lennének a végfelhasználók. A tarackok onnét Irakba kerültek, rövid úton már a frontokon lőtték az iráni védelmi állásokat, a hátrébb lévő raktárakat, gyülekezési és pihenő körleteket, nagy veszteséget okoztak élőerőben és anyagiakban egyaránt.

     A fegyverüzlet részletei azonban kiderültek, emiatt a semleges szomszédunknál nagy botrány lett, és a felelősöket bíróság elé állították. A bagdadi vezérkar nagyon elégedett volt a megérkezett osztrák szállítmányokkal, de mivel az ügy kiderült, szó sem lehetett további GHN-45-ösök vásárlásról. A piacon viszont ott volt a hasonló G5-ös, melyből 124-et rendeltek. A másik, fegyverembargó alatt álló országnak sem voltak erkölcsi aggályai, Irak megkapta a kívánt tarackokat. Az iraki tüzérség osztrák és dél-afrikai szuperlövegei nagyban hozzájárultak Irán kivéreztetéséhez, és Khomeini ajatollah elfogadta a tűzszüneti ajánlatot, így 1988-ban befejeződött a háború.

      A G5-öst Tadzsiban fényképeztem, még 2008-ban. 

Aztán jött az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet. A szövetségesek ugyan aggódtak, hogy ellenük is bevetik a G5-ösöket és a GHN-45-ösöket, de a légi hadműveletek során sokat megsemmisítettek a sivatagi tüzelőállásokban. A parancsnoki vezetési rendszer sem működött, mire a szárazföldi művelet elkezdődött, így a maradék eszközt sem tudták úgy alkalmazni, ahogy lehetett volna. A vontatóeszközök hiányában pedig ott maradtak, ahol beásták őket, így sokat zsákmányoltak az amerikai és brit katonák.  A 2003-as invázió alatt megint csak hasonló helyzetet teremtett az amerikai haderő, a gyorsan előrenyomuló támadók nem kerültek szembe hatékony tüzérségi tevékenységgel.

  Sokáig azt hihettük, hogy a félelmetes tarackokból egy sem maradt működőképes, a zsákmányolt példányokat megsemmisítették a megszállók. Azonban nemrégen a neten egy videó ennek ellenkezőjét bizonyította. Az iraki hadsereg a Daesh ellen vetett be legalább egy GHN-45-öst. A raktárból épen előkerült példány harci alkalmazásának eredményességéről nincs információ, de már az is nagy szó, hogy a több mint 3 évtized után is működőképes maradt a mostoha tárolási körülmények ellenére.   

  A mai bejegyzés témája csak közvetve kapcsolódik a haditechnikához. Volt egyszer egy katonai repülőtér Somogy szívében, Taszár mellett. A magyar katonai repülés fontos objektuma volt, a déli védőbástyának is nevezték az ott szolgálók. Aztán 1995-ben megjöttek az amerikai békefenntartók, először társbérletnek indult a jelenlétük, de a magyar vadászgépeknek sajnos gyorsan távozniuk kellett. A bázison ezután váltakozó intenzitással a tengerentúli szövetségesek repültek, de 2004-ben távoztak, majd rá egy évre végleg bezárt a nagy múlttal rendelkező bázis. Azóta csak egyre romlik az állapota, hiszen semmilyen állagmegóvást nem végeznek a kerítésekkel körbezárt bázison.

 Azonban kívül olyan jeleket látni, mintha nagyon is működő repülőtér lenne Taszáron. Aki a 61-es úton közlekedik, mind a mai napig találkozhat az alacsonyan szálló repülőgépekre figyelmezető táblával.

 Minden bizonnyal csak elfelejtették eltávolítani, vagy dezinformációs szándékkal hagyták kint, hátha az országunkban tevékenykedő kémeket meg tudjuk téveszteni.

  Mondhatnánk azt is, hogy hú de jó, spóroltak egy kicsit, mert így esetleg másra költhették azt a pénzt, amibe a leszerelésre került volna. Hiszen kit zavar egy olyan tábla, amely láttán amúgy se csinál semmit a bátor, jól képzett magyar gépjárművezető.

  Azonban ha tovább haladunk a 61-es úton még egy reptérrel kapcsolatos maradványt pillantunk meg. A bázisra bevezető vasúti vágány előtt mind a mai napig működő fénysorompó van. Ezen a sínen azonban már évek óta nem döcögött be egyetlen vonat sem, és bizony szinte nulla az esélye annak, hogy ez újra meg fog történni.

  Szóval itt már eléggé pazarlás szaga van a dolognak. De lehet, hogy tényleg csak megtévesztés miatt működik, hogy azt hihessük van remény a taszári repülőtér feltámadásának.

Frissítés! 2021 februárjában ismét arra jártam. A síneket leaszfaltozták, a fénysorompót és a táblát eltávolították. Úgy látszik, rájöttek, hogy ezekre 16-évvel a bezárás után sajnos már valóban nincs szükség.  

 A kettővel ezelőtti posztban említett M8-as felderítő harcjárművekből Brazília is vásárolt, a levetett világháborús eszközök nekik nagyon megfeleltek, jól tudták azokat alkalmazni. A 60-as évekre azonban már kevés volt bevethető, mivel az alkatrészforrás kiapadt, az Egyesült Államokból nem kaptak újabb szállítmányt.  Úgy döntöttek emiatt, hogy saját erőből hoznak létre egy hasonló kategóriájú harcjárművet. A tervezésnél nagyban támaszkodtak az amerikai típusra, a brazil mérnökök is nagyon hasonló kivitelű és képességű járművet akartak létrehozni. Először csak a páncélest volt saját fejlesztésű, melyre az eredeti M8-as tornyát építették rá. Azonban a 37 mm-es ágyú tűzerejét már kevésnek tartották, így végül egy nagyobb űrméretűvel látták el. Természetesen a 90 mm-es löveg miatt már méretesebb toronyra volt szükség.

  Az első EE-9 Cascavel (borzasztó csörgőkígyó) 1974-ben gördült ki a gyárból, és 30 évig le sem álltak a termeléssel. Brazíliában kb. 400-at rendszeresítettek belőlük, jól beváltak a dél-amerikai országban, meg voltak vele elégedve. Exportra is felajánlották, több országnak sikerült eladniuk a 70-es 80-as években, még a franciák elől is elnyertek pár üzletet. 

Irak szintén vásárolt több százat, ezek persze bevetésre kerültek az Irán elleni háborúban is. A harcokban a legtöbb roncsként végezte, de a bázisokon még sok maradt belőlük 2003 után, az állaguk viszont gyorsan leamortizálódott. Meglepő módon néhány példányt azonban felújítottak, és az újjászervezet hadseregben ma is használják ezeket, igaz kis számban.

A tavalyi vendégeskedést követően múlt héten ismét hazánkba érkezett a 7. Lovassági Ezred egyik alakulata az Egyesült Államok Hadseregéből, hogy részt vegyenek egy közös hadgyakorlaton a Magyar Honvédség katonáival. Ebben az évben többen jöttek, egy zászlóalj járművei kerültek leszállításra vasúton Hajmáskérre.

A cavalry (lovasság) szót hagyománytiszteletből használják ma is a nevükben, ugyanakkor más alakulatoknál is felbukkan, nem véletlenül. A cavalry a US Army-nál egy külön fegyvernem, amelynek leginkább a páncélos felderítő a helyes magyar megfelelője, ami így már a jellegét is, és a feladatkörét is megadja.

  A 7. Ezred 5. Zászlóaljánál az M3A3-as felderítő harcjárművek vannak hadrendben, ezekből érkezett meg egy nagyobb mennyiség az első vonattal. A 25 tonnás Bradley-k szállítása előtt kiszerelték a 25 mm-es gépágyúk csövét, azok csak a gyakorlótéren kerültek vissza.

  Talán nem tűnik izgalmasnak egy vasúti kirakodás, de ha valaki saját szemével közelről nézi végig, akkor biztosan megváltozik a véleménye. A kocsikról nem egyszerű lehajtani már az M3A3-asokal sem, hiszen csak egyik oldalt van rámpa. Elég egy rossz mozdulat, máris borul az ebéd időpontja, és persze az egész jármű.   

  Az egyik M88A2-es műszaki mentő járműnek mindjárt az elején dolga akadt, nem is akármilyen. A vonatról ugyanis egy típustársát kellett levontatni, valószínűleg már így is álltak fel. Igazán érdekes látvány volt közelről, hiszen ívben kanyarodott le a pőrekocsiról, ráadásul utána meg kellett fordulnia a vontatmánnyal együtt, ami nem volt egyszerű. 

 Kétszer 65, az ugye 130 tonna.

A rakodórámpa méretének korlátozott volta miatt még tolatni is kellett egy kicsit, hogy végre sikerüljön a mutatvány. Az enyhe emelkedőn a lánctalp ki is pörgött időnként, de csak összejött a 180 fokos irányváltás. A betonon szép nyomot hagytak a lánctalpak gumibetétei.

A vezetőnek nem véletlenül gratulált utána az irányítást végző katona. Ilyenkor ugyanis csak a kézjelekre figyelve kormányoznak, nem néznek máshova. Ugyanez vonatkozik a „mindössze” 25 tonnás Bradley-kre is, a lánctalpasok vezetői a vasúti kocsikon a fordulókat, az apró korrekciókat, a tolatást kizárólag az irányítóra összpontosítva hajtották végre.

  A lerakodás viszonylag gyorsan befejeződött, alig egy órát vett igénybe, és hármas oszlopban várakoztak az indulásra. A 600 Le teljesítményű motorokat nem állították le, de még így együtt sem voltak hangosak alapjáraton. 

Lehet számolgatni

Végül kiadták a parancsot az oszlopmenet végrehajtásra, felvezető jármű után indultak el a gyakorlótérre. Alig pár percet vett igénybe, hogy kiürüljön a vasútállomás. A gyorsaság azért is fontos volt, hogy a közúti forgalmat nem zavarják sokáig, azt ugyanis természetesen leállították, a biztonság kedvéért.  

 Gondosan elterveztem, hogy majd szuper fotókat készetek a hadiúton közlekedő oszlopról. A járművek által felkavart por viszont keresztülhúzta a számításom. Mesterséges álca alatt tűntek el a szemem elől az M3A3-asok, és az M88A2-esek. Remélem, hogy a gyakorlaton még lesz lehetőségem újra, és immáron teljes harci díszben fotózhatom a lánctalpasokat.

  Utoljára egy találós kérdés: Miért áthallásos a teljes harci dísz kifejezés az alakulattal kapcsolatban?

 A fotózás megszervezésében nyújtott segítséget szeretném megköszönni a 5-7 Cav zászlóaljnak, és a követségnek!

  A II. világháborúban sok ország gyártott kerekes felderítő harcjárműveket, a német típusok jelennek meg a szemünk előtt leginkább. Az Egyesült Államokban szintén rendszeresítettek egyet 1943-ban, melyet a páncélzata és a fegyverzete miatt talán sokan leszólnának. Az M8-as valóban nem számított kiemelkedő harcjárműnek egyik téren sem, a 8 tonna körüli tömege és a 37 mm-es lövege a kor harckocsijaihoz képest bizony elég kevés.

 Azonban nem is a nagy ütközetek megvívására szánták, hanem arra, ami a kategóriának a megnevezése. Habár angolul egyszerűen armored car kifejezést találjuk a leírásokban, a magyar terminológia viszont egyértelműen eligazítást ad. A felderítő harcjárművel a főerők előtt gyorsan mozgó, és kiválóan manőverező kisebb alegységek felkutatják az ellenséges csapatokat, azokról a rádiójukon jelentést tesznek, majd visszavonulnak. Szerencsés esetben megtalálhatják a gyenge pontokat, azokat a terepszakaszokat, ahol a védelemmel kevésbé kell számolni.

 Az M8-asból 8000-nél is többet gyártottak, és szinte minden fronton bevetésre kerültek. Habár a terepjáró képessége elmaradt a lánctalpasoktól, de olcsó volt, és sokat gyártottak belőle, logisztikai kiszolgálása is egyszerűbbnek bizonyult. A háború után a megmaradt M8-asokat sok országnak eladták, így eljutott belőle Irakba is néhány.  

  A katonák a modern háborúban sem nélkülözhetik a hideg- és szálfegyverek kategóriájába tartozó késeket. A szúrásra, vágásra használható eszközök több módon is szolgálhatják a tulajdonosukat. Lehet velük fúrni, faragni, konzervet nyitni, menedéket építeni. De ne kerülgessük a kényes témát, a történelem során a késeket leginkább embertársaink megölésre használták.

  A mai hadseregeknél már leginkább lőfegyverekkel gyilkolják az ellenség katonáit, de bizony előfordulhat, hogy előkerül a csupasz acélpenge. A különleges alakulatoknál létfontosságú lehet, hogy zajtalanul némítsanak el egy őrszemet, az ellenség ne értesüljön túl hamar a támadásukról.

  A magyar mélységi felderítőknél is rendszeresítettek egy kést a 80-as években, amely az alakulathoz méltóan igazán különlegesre sikeredett. Kifejezetten számukra tervezték, ezt igazolta a kés markolatán lévő ejtőernyős jelvény.

  Talán nem meglepő, hogy a speciális alakulat nem egy hagyományos eszközt kapott. Ugyanis alkalmas volt arra, hogy megfelelő módon eldobva beleálljon a célba!  Volt szerencsém a kiképzésem során kipróbálni, így szó szerint első kézből származó információkat oszthatok meg róla. Két különböző módon mutatták meg a használatát, az egyiknél a pengét a kinyújtott mutató és középső ujjakra fektettük, és a hegyét a befele fordított hüvelykujjal fogtuk meg. Így eldobva a kés fél fordulatot tesz meg a célig. Nem igazán tudtam ezt megfelelő módon kivitelezni, ráadásul a saját tenyeremre is veszélyesnek tűnt a fogás.

A másik módszer során a kés elejét egyszerűen a mutatóujjal és a hüvelykkel kellett megfogni, így másfél fordulat után állt bele a kívánt helyre.

  Az utóbbi módszert gyorsan elsajátítottam, egy adott távolságról szinte minden esetben heggyel előre érkezett a deszkába a kés. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy pontosan ki kellett mérnem a dobás helyét. Nekem 7 lépésről sikerült a célba juttatnom, de alig pár perces gyakorlással képes voltam erre. Ha valaki több időt áldozott a gyakorlásra, akkor biztosan tágabb keretek közt használhatta a kést.

 Elvileg a tokjából is el lehetett dobni, de a pontos technikáját nekünk nem mutatta be senki. A két részből álló tokot ehhez szét lehetett csatolni, a felső szekció így az övön maradhatott volna.

 Kizárólag éles harci helyzetekre tartogatták a késeket, a fegyverzeti anyagokhoz hasonlóan nagyon komolyan kezelték, a pengére sorszámokat gravíroztak, minden katona az aláírásával felelt érte, ha átvette. Nem is adták ki túl gyakran, csak ha tényleg ilyen célú kiképzésre került sor. Nagyon féltették, de nem attól, hogy eltörik, hanem a katonák enyves kezétől. Az ejtőernyősökről sok legenda kering, de azt nem igazán említik, hogy nagy zsiványok is bekerültek az alakulathoz, vagy ott váltak ügyeskedővé. Sokunknak lett volna kedve „hazakísérni”, de a kemény büntetés elrettentő ereje megvédte a kurrens tárgyak legtöbbjét. Nem volt 100%-os hatásfokú a kincstári tulajdon védelme, de az egy másik történet.

  Talán pont ennek köszönhető, hogy néhány darab gyűjtők tulajdonába került, akik nagy becsben tartják ezeket. A Magyar Honvédségnél elvileg még hadrenden van, néha bemutatókon is látható. A fenti kép is ilyen alkalomból készült, ahol nosztalgiával vettem kézbe.

A korabeli videón 10:02-től jól látszik, hogy szakértő mélységi felderítők kezéből dobva valóban halálos fegyverek voltak.