Szaddám Husszein a 8 éves háború alatt két olyan lövegtípust is beszerzett a serege számára, amelyekhez foghatóval még a legnagyobb haderők sem rendelkeztek akkoriban.

  A szupertarackok története Kanadában kezdődött, ahol egy igen agilis és tehetséges mérnök, Gerald Bull akart valami újdonsággal előrukkolni a fegyverpiacon. A 70-es években fejébe vette, hogy olyan 155 mm-es löveget alkot, amellyel túlszárnyalhatja a hasonló kategóriájú típusok lőtávolságát.

Hosszú kutató fejlesztő munka után ehhez munkatársaival megterveztek egy speciális lövedéket, amelynek csökkentették a légellenállását, és különleges gázgenerátoros betétet alkalmaztak, amelyet az aljába lehetett beilleszteni. Ugyanakkor kidolgozták a rakéta-póthajtás módszerét is, így még messzebbre repült a lövedék kísérletek során.

  Természetesen egy új lövegcsövet is terveztek, méghozzá L45-ös kivitelben, vagyis a 155 mm-es űrméretnél ennyiszer lett hosszabb a huzagolt cső. Az osztott lőszerhez (a lövedék és a hajítótöltet külön egységeket képeztek) méretezték a töltényűrt is, amely szintén nagyobbra sikeredett, mint az máshol megszokott volt.

A csőnek a GC-45-ös típusjelet adták, de a technológia kevés volt, megfelelő kapacitással rendelkező gyártót kellett keresni, Gerald Bull vállalata egy dél-afrikai hadipari céget talált meg. A fekete kontinens fehérek uralta országában láttak fantáziát a sok újdonságot egyesítő tervben, és a fegyvert tekintve sikeres együttműködés vette kezdetét. Bull a csőhöz megfelelő talpat is tervezett, melyre segédmotort és egy hidraulikus rendszert építettek, amely két perc alatt tűzkésszé tette a löveget.

A Gerald Bull tervei alapján készült G5-ös a maga idejében még egyedülálló volt, de később sok országban lemásolták. 

 A kanadai mérnök azonban nagyon rosszul jött ki az üzletből, mivel nem vette figyelembe, hogy az apartheid politika miatt fegyverembargó volt érvényben a Dél-Afrikai Köztársaság ellen, és ennek megsértése miatt letartóztatták az Egyesült Államokban. Hat hónapot ült, ezalatt volt ideje gondolkodni azon, hogy egy fegyverbizniszt hiába támogat valamelyik nagyhatalom hallgatólagosan, ha fordul a kocka, simán beáldozzák még a konstruktőrt is. A dél-afrikai cégnél eközben már nélküle folyt a munka, és G5-ös típusjellel kezdték meg a sorozatgyártás, a löveggel 39 km lőtávolságot értek el, és az angolai háborúban sikeresen alkalmazták.

  A Bull a szabadulása után Európába költözött, Belgiumban folytatta a munkáját, és ismét sikerült partnert találnia a nagy hatótávolságú löveg gyártásához. Az osztrák Voestalpine konzorciumhoz tartozó Noricum cég megvette a terveket és beindult a termelés. A GHN-45-ösnek elnevezett tarackokra hamar szereztek külföldi megrendelőket, és nem voltak szívbajosak, mert Thaiföld mellett Izraelnek, Szingapúrnak, Kínának is adtak el belőlük.

   Bull ágyúja iránt Irak is érdeklődött, hiszen égetően szükségük volt messze hordó tüzérségi eszközökre Irán ellen. Hivatalosan azonban nem vásárolhattak fegyvereket, mert elvileg őket szintén embargó sújtotta. Az osztrák üzletemberek előtt minden bizonnyal ott lebegett a sok millió Schilling látványa, amikor az irakiak közölték az igényeiket. A busás haszon reményében ezért kijátszották a szankciókat, 1984-től összesen 200 GHN-45-öst szállítottak Jordániába, mintha ők lennének a végfelhasználók. A tarackok onnét Irakba kerültek, rövid úton már a frontokon lőtték az iráni védelmi állásokat, a hátrébb lévő raktárakat, gyülekezési és pihenő körleteket, nagy veszteséget okoztak élőerőben és anyagiakban egyaránt.

     A fegyverüzlet részletei azonban kiderültek, emiatt a semleges szomszédunknál nagy botrány lett, és a felelősöket bíróság elé állították. A bagdadi vezérkar nagyon elégedett volt a megérkezett osztrák szállítmányokkal, de mivel az ügy kiderült, szó sem lehetett további GHN-45-ösök vásárlásról. A piacon viszont ott volt a hasonló G5-ös, melyből 124-et rendeltek. A másik, fegyverembargó alatt álló országnak sem voltak erkölcsi aggályai, Irak megkapta a kívánt tarackokat. Az iraki tüzérség osztrák és dél-afrikai szuperlövegei nagyban hozzájárultak Irán kivéreztetéséhez, és Khomeini ajatollah elfogadta a tűzszüneti ajánlatot, így 1988-ban befejeződött a háború.

      A G5-öst Tadzsiban fényképeztem, még 2008-ban. 

Aztán jött az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet. A szövetségesek ugyan aggódtak, hogy ellenük is bevetik a G5-ösöket és a GHN-45-ösöket, de a légi hadműveletek során sokat megsemmisítettek a sivatagi tüzelőállásokban. A parancsnoki vezetési rendszer sem működött, mire a szárazföldi művelet elkezdődött, így a maradék eszközt sem tudták úgy alkalmazni, ahogy lehetett volna. A vontatóeszközök hiányában pedig ott maradtak, ahol beásták őket, így sokat zsákmányoltak az amerikai és brit katonák.  A 2003-as invázió alatt megint csak hasonló helyzetet teremtett az amerikai haderő, a gyorsan előrenyomuló támadók nem kerültek szembe hatékony tüzérségi tevékenységgel.

  Sokáig azt hihettük, hogy a félelmetes tarackokból egy sem maradt működőképes, a zsákmányolt példányokat megsemmisítették a megszállók. Azonban nemrégen a neten egy videó ennek ellenkezőjét bizonyította. Az iraki hadsereg a Daesh ellen vetett be legalább egy GHN-45-öst. A raktárból épen előkerült példány harci alkalmazásának eredményességéről nincs információ, de már az is nagy szó, hogy a több mint 3 évtized után is működőképes maradt a mostoha tárolási körülmények ellenére.