Immáron három évtizede annak, hogy a duplasvancú nagyvasak megérkeztek Magyarországra. Mindig az első gépek leszállásakor készült felvételek köszönnek vissza a beszámolókban, hiszen a sajtó is jelen volt Kecskeméten azon a napon. Az emlékezés apropóján viszont most olyan régi papírképeket halászok elő az archívumomból, amelyek nem a nagy csinnadrattás, politikussal, sajtóval túlterhelt eseményen készültek.  

A második „csomag” nyolc gépe október 28-án szállt le Kecskeméten, mindenféle ünneplés nélkül, egy hétköznapi repülőüzem keretében. Így nyugodtabban nézhettük meg közvetlen közelről a vágyaink kétcsöves vasmadarait.   A megadott időponthoz képest nem kellett sokat várni, egymást túlharsogva kiabáltunk, és mutogattunk a közeledő gépek felé. A típus manőverezőképességéből azonnal ízelítőt kaptunk, mivel az orosz pilóták néhány szűkített fordulót is bemutattak leszállás előtt. Nem túlzok, üvöltöttünk a gyönyörtől, annyira élveztük a látványt és persze a mellkasremegtető dübörgést, ahogy utánágetőt kapcsoltak a fordulókban. Egyik társam gúnyos vigyorral arcán fordult hozzám, és a magyar szaksajtóban akkoriban cikket író katonai szakértőre utalva ezt kiabálta: “Méghogy a 29-eseknek kicsi az ország légtere!!!” Hát tényleg nevetséges volt ez annak tükrében, hogy a gépek előttünk a reptér kerítésén belül forgolódtak. Igen, több helyen is megjelent akkoriban olyan cikk, hogy országunknak nincs szüksége igazi vadászgépre, szubszonikus iskolagépek teljesen megfelelnek a légirendészet céljaira. Hiszen kicsi az ország, kicsúsznak belőle a gyors repülőgépek. Nem vicc, ez leírásra került 1992-ben! Ma már természetesen ilyen nem fordulhat elő. Ma már nincs olyan „katonai” szakértő, aki soha nem repült, soha nem vett részt repülőgépek üzemeltetésében.  Szintén lenyűgöző volt a 29-esek leszállása is, de még a gurulás is. A 8 gép egymás mögött felsorakozott. Elcsodálkoztunk, ahogy az orosz pilóták kék nadrágban és bőrdzsekiben szálltak ki a kabinból. Ugyanis ők nem a légierő kötelékébe tartoztak, hanem a gyár civil alkalmazottai voltak. Nem rohant senki matricákkal letakarni a vörös csillagokat, ezt csak az első alkalommal tették meg. A zvezdákat később festették át.  Viszont vámos akkor is volt a reptéren, aki átvette a gépeket. Hiába kaptuk az államadósság-rendezés miatt elvileg „ingyen” a 29-eseket, hivatalból a vámkezelést el kellett végezni. A hírekben az is szerepelt, hogy a Magyar Honvédségnek meg kellene fizetni az ingyenesség ellenére az állam felé a vámot. A hivatalos vámügyintézést megkezdték, a dollárban megadott értéket átváltották forintra, és kiszabták a befizetendő összeget. Az erre használt korabeli számítógépeken a teljes forint összeget nem tudták kezelni, játszani kellett a nullákkal. Ez sem vicc, a szabályok szerint kellett eljárni, még akkor is, ha annak semmi értelme nem volt. Végül győzött a józan ész, nem került sor pénzmozgásra, elengedték a vámot. Állam bácsi nem rakta át a pénzt egyik zsebéből a másikba. 

Az esemény után optimistán, a fényes jövőben bízva távoztunk. A MiG-29-essel a generációs, és típusváltás elérhető közelségbe került, az L-39-esek érkezése is be volt ütemezve. Mindezek az akkori három(!) vadászrepülő ezreddel egy potens légierő vízióját lebegtették meg a szemünk előtt. Mindössze két év kellett hozzá, hogy ez a jövőkép alapjaiban változzon meg, és a kezünk belelógjon a bilibe.   

A cikk végén két dologra még kitérnék azon olvasók számára, akik számára a 90-es évek történelme nem igazán ismert. 1990 előtt hazánk és a Szovjetunió között az export és import nem pénzben került elszámolásra, cserekereskedelem zajlott, mesterségesen meghatározott értékszámítás alapján történt az ellentételezés. A 80-as évek végére a valós piaci viszonyoktól kezdett nagyon elszakadni az államközi üzlet, a cserearányok folyamatosan változtak. Egy idő után sokkal nagyobb értéket exportáltunk, mint amit kaptunk, ennek ellenére senki sem húzta be a kéziféket, vagyis folyamatosan buktunk a nagy testvérrel való kereskedelmen. Beindult az egyezkedés, végül elismerték, hogy a Szovjetunió nagy összeggel tartozik nekünk. De megoldást több évig nem találtak. A szövetség felbomlása, 1990 után a jogutód Oroszország elismerte a rá eső követelés jogosságát, az államadósságot pedig átszámították rubelről dollárra. Azonban fizetni nem tudtak, és olyan árut sem voltak képesek, vagy nem is akartak szállítani ennek fejében, például olajat, ami nekünk megfelelt volna. Végül haditechnikai eszközök átadásáról állapodtak meg 1992-ben. Ennek alapján az adósság egy részének törlesztéseként 800 millió dollár értékű csomagban 28 darab MiG-29-es vadászgép leszállításáról írtak alá szerződést. Habár fizetni nem kellett értük, mégsem ingyen kaptuk azokat, hiszen azok vételárát áruban már évekkel korábban megelőlegeztük.

A vadászgépekre nagy szükség volt akkor, hiszen Jugoszlávia utódállamai közt 1991 óta véres háború tombolt, amit mi is megéreztünk. Komoly határsértések történtek, fegyveres katonák nagy számban jöttek át magyar területre, bár szerencsére csak elkerülő útnak használták hazánkat a hadműveleteik során. De több légtérsértésre is sor került, vadászgépek, helikopterek repültek be több tíz kilométeres mélységben. A legsúlyosabb eset Barcson történt, két BL755 kazettás bombát dobtak a város külterületére, csak a szerencsén múlt, hogy emberéletben nem esett kár. De találtak a Kub légvédelmi rendszerhez tartozó, nálunk nem rendszeresített rakétát Baja környékén, amit egy horvát An-2-esre indítottak. A Magyar Honvédség készültségi vadászgépei sok esetben kerültek emelésre, még a Szu-22M3-sokat is befogták erre Taszáron! Legtöbbször nem sikerült elfogniuk a behatolókat, egy ismert esetről tudunk csak, amikor a szerb 21-est elkísérték a kerítésig. A háború miatt persze az MH számos intézkedést foganatosított. 1991-ben a határmegfigyelő és biztosító feladatra mélységi felderítőket és más katonákat is levezényeltek. A pécsi csapatfelderítő alakulat BMP-1-esei indulásra készen álltak a telephelyen, lőszerrel bemálházva, a hátsó ajtókba homokot töltöttek a passzív védelem növelése végett. A határőrség PSzH harcjárművei szintén járó motorral vártak indulási parancsra. Tatán a T-72-esek számára előkészítették a lőszert bemálházásra. Szentkirályszabadjáról levezényelték Taszárra a Mi-24-eseket, és a határ közelében járőröztek. 1992-ben megkezdődött a helikopterekkel szállítható gyorsreagálású zászlóalj felállítása. Egyértelmű volt, hogy a Magyar Honvédséget fejleszteni kellett. Erőt, akaratot kellett demonstrálni, hogy az ország képes a szuverenitását megvédeni. Ennek egyik fontos lépése volt a MiG-29-esek rendszeresítése. A nagyvasak érkezése után a légtérsértések megszűntek. A magyar MiG-29-eseket 2010-ben vonták ki a hadrendből.