A magyarországi katonai ejtőernyőgyártásról íródott posztomban kitértem arra, hogy a két KC-390-es repülőgépünk hadrendbe állítása után a Magyar Honvédség légideszant műveletek végrehajtására is képes lesz. Ezzel is megpróbáltam indokolni az ejtőernyős képzés fontosságát. Elég sok véleményt kaptam, pro és kontra. Az utóbbiak egyszerűen kétségbe vonták a légideszant kapacitás létjogosultságát. Még azt is mondták, nem kell nekünk ilyen alakulat, és a speciális felkészítés csak a katonák önérzetének növelésére alkalmas, így nincs rá semmi szükség.  

Természetesen számos egyéb elgondolkodtató érvet is felhoztak. Én viszont megpróbálom megvédeni az álláspontom. Azért is, mert azon szerencsések közé tartozom, akiknek személyes tapasztalataik vannak ilyen téren.  

Idehaza jelenleg nincs sok tapasztalatunk az ejtőernyős légideszant műveletekben. A II. világháborúban volt egy jól felkészített zászlóaljunk, de az elmúlt 60 évben, vagyis a Varsói Szerződésben lehúzott tagságunk nagy része alatt sem rendelkeztünk légideszant feladatra kiképzett ejtőernyősökkel. A Magyar Néphadseregnél, majd később is csak kis létszámú mélységi felderítő csoportok ledobása szerepelt a tervekben. A harci bevetéseknél a kijuttatást An-26-osból történő dobással hajtották volna végre. A legtöbb ugrás a kiképzés során mégis helikopterből történt, ennek több oka volt.   - Az An-26-osból kizárólag stabilizátoros, vagy kézi ugrás volt lehetséges a relatíve nagy, 340 km/h deszantolási sebesség miatt. De a stabos ugráshoz a kezdőknek végig kellett járni a kiképzési szinteket, kezdve a bekötöttel, a feladatból mentőernyő nyitással, fegyveres-felszereléses, éjszakai fokozatokkal. Erre kellett a helikopterből ugrás, és utána jöhetett a stabossal ugyanez.  

- Az An-26-osok általában ritkán álltak rendelkezésre, az éppen meglévő üzemképes példányok egyéb szállítási feladatokkal voltak elfoglalva. Így szinte az összes kiképzési ugrás a Minyókra maradt. Jelenleg meg már nincs egyetlen erre alkalmas szállítógépünk sem.

- További indok volt, hogy folyamatosan menjen az üzem. A legnagyobb létszámmal ejtőernyős üzemet Szandaszőlős polgári reptéren hajtották végre egy évben többször is, így nem zavarták a bázis munkáját, a kinti füves mező alkalmasabb volt erre.

Ha volt is rendelkezésre álló Ancsa, akkor ahhoz a bázison kellett beszállni, ugrás Szandán, majd újbóli ugráshoz teherautókkal vissza a reptérre. Két helikopter viszont folyamatos körhintával végig a füves mezőről üzemelhetett, reggeltől napnyugtáig, vagy éjszakai ugrásnál tovább. Csak tankolni mentek vissza a bázisra. Ezzel a módszerrel az összevonások során a 90-es években kb. 180 fős állomány akár hármat is ugorhatott egy nap, ha az időjárás engedte.A mélységi felderítők utódainál, a mai különleges rendeltetésű alakulatnál is leginkább csak helikopterből tudtak ugrani. Ez a helyzet változik meg kb. 2 év múlva, amikor hadrendbe áll majd a két KC-390-es szállító repülőgép. Ezekkel az ejtőernyős kiképzés felgyorsulhat, több katonát lehet rövidebb idő alatt a megfelelő szintre kiképezni. Habár a különleges műveletisek kis csoportokban tevékenykednek, de a rohamlövészek már a hagyományosabb, szakasz vagy még nagyobb kötelékben végrehajtandó harctevékenységre készülnek.   A légcellás ernyőkön kívül a körkupolás ernyővel való ugrás szintén fontos lesz, mert a 2. KRDD állományában a túlnyomó többség, még a különleges műveletisek egy része is csak arra van kiképezve.  Nem kell megijedni, a posztíró nem egy agresszív doktrínát akar felvázolni, inkább az országunk védelmi képességét erősítené a lehetőséggel. Egy ellenünk irányuló támadást követően a hazánkba behatolt ellenséges erők felszámolására, a saját terület visszaszerzésére alkalmasak lehetnek a váratlanul ledobott katonáink. Több különböző módon lehet alkalmazni őket. Az ellenség által elfoglalt repteret szerezhetik vissza, ahova a saját repülőgépek, helikopterek további hadianyagot és katonát szállítanak, és onnét indul meg egy további művelet. Hidakat, egyéb kiemelten fontos objektumokat is elfoglalhatnak, és azt megtartják, amíg az erősítés megérkezik.   A ledobott rohamlövészek/ejtőernyős lövészek egyik lehetséges harcfeladata lehet az is, hogy biztosítsák a különlegesek műveleteit. Zárják a területet, míg a végrehajtó csoport dolgozik. Egy biztos, rendelkezni fogunk azon képességgel, hogy hazánk a két KC-390-essel egy bevetésen századerejű ejtőernyős lövész alegységet deszantoljanak egy hadművelet során. Mire lehet elég egy század ejtőernyős? Nem kevés? Lehet olyan feladat, amihez elegendőek, de ha a KC-390-esek kettőt fordulnak, a második hullámmal megduplázhatják a harcoló létszámot. Tovább vizsgálva a lehetőséget, a NATO közös C-17-es flottájából is igényelhetünk gépet, ami megtöbbszörözi a lehetőségeket. Vagy akár egy másik tagállam biztosíthat további szállító repülőt. Ugyanakkor már egyetlen jól kiképzett ejtőernyős század is a kollektív fegyverekkel, aknavetőkkel és Spike LR2 páncéltörő rakétákkal megtámogatva, és persze közvetlen légitámogatással az irreguláris, félkatonai csoportokkal szemben hatékony lehet.       A légideszant képesség esetén olyan elvetemült ötlet meg se forduljon a fejünkben, hogy közös NATO műveletben vennénk részt! Hiszen csak önállóságban gondolkodunk, nem? Ez persze irónia volt. Jelenleg egy katonai szövetségi rendszer tagjai vagyunk, ebben minden meglévő képességünkkel számolnak. Belátható, hogy a légideszant műveleteknek n+1 variációja lehet. 2021-ben egy hadgyakorlaton brazil katonák tömeges bekötött ejtőernyős ugrást végeztek az Egyesült Államokban. Felvetődhet a kérdés, vajon a NATO vezető tagállama miért tartotta fontosnak, hogy hazai területre invitálják a KC-390-est, és ott eje dobást végezzenek abból. 
A Brazíliban kidolgozott eljárásokat át lehet venni, de természetesen idehaza is minden tesztet el kell majd végezni, és engedélyeztetni a végrehajtást. A begyakorlás elvileg 6-12 hónap alatt lehetséges, ha erről döntés születik. 1992-ben ennél rövidebb idő alatt dolgozták ki a mélységi felderítő zászlóaljnál a kettős rendeltetésű lövészek deszantjára a harcászati eljárásokat, és sikeres képesség bemutatót hajtottak végre. Most annyi kell, hogy a helikopteres szállítású rohamlövészeket, akik amúgy is ejtőernyős beosztásúak, ki kell képezni egy másik eljárásra.  Az valóban nagy kérdés, hogy az ejtőernyős légideszantot beépítik-e a magyar katonai doktrínába. Tényleg el kell gondolkodni, hogy van-e értelme egy századot így bevetni. Milyen előnyökkel járhat? Mert valóban nem szabad ragaszkodni mindenáron az ejtőernyős deszantakcióhoz, az tényleg kockázatos. De háborúban mi az, ami nem? A legveszélyesebb természetesen az lehet, ha már a dobás során ellenséges tevékenység fogadja a katonákat. Ezért kizárólag olyan helyre szabad deszantolni, ami tiszta, és a közelben nincs ellenséges erő. Egy ilyen műveletet természetesen alapos tervezés előzi meg, légifelvételek alapján, ügynöki felderítés után. A végrehajtás előtt már 1-2 nappal különleges csoportot helyeznek ki az ugrózóna közelében ernyővel, vagy beszivárgással. Ők helyszíni megfigyelést, felderítést végeznek, csak a nyugtázó jelentésük után szállhatnak fel a gépek, és még az utolsó percekben is le lehet fújni a dobást, ha baj van. Ilyenkor visszatérnek, vagy tartalékként kijelölt helyszínt választanak. A megfigyelők egyébként segítik az ugratást, megadják a szél sebességét, irányát. Az pedig evidencia, hogy a harci ugrást éjszaka hajtják végre, amikor a földről amúgy sem lehet látni szabad szemmel sem a gépet, sem az ernyősöket. Az magától értetődik, hogy a közvetlen légitámogatást biztosítani kell, és a földi lépcsővel gyorsan el kell érni az adott területet. Vagy ki kell hozni valahogy a katonákat, ha más szerepel a tervekben.    Ellenérv lehet, hogy helikopterekkel is ki lehet tenni ugyanennyi, vagy még több katonát. De előfordulhat, hogy éppen más feladatra lennének igénybe véve, például ugyanabban az időben egy másik helyszínre szállítanak deszantot, az ejtőernyős művelettel egy időben, összehangolva a kettőt. Hiszen a dobás nem csak úgy öncélúan történik, az valamilyen komplex terv része.  Elképzelhető az is, hogy a két KC-390-es védettebben, és gyorsabban tud behatolni a kijelölt területre. A sebességből adódóan hamarabb odaérnek, meglepetésszerűen. Alig pár száz méteres magasságban be tudnak repülni, elkerülve a légvédelem radarjaival történő észlelést. Az önvédelmi berendezések, a rádióelektronikai zavarás, és persze a vadászgépek támogatása növeli a védelmüket. 

A dobásnak egyaránt vannak előnyei, és hátrányai a helikopteres kirakással szemben. Mindkettő nagyjából kettő percet vesz igénybe, de a repülőgép gyorsabban átrepül, a helikopter viszont lelassul, leszáll, álló célpontot nyújt hosszú másodpercekig. Az ejtőernyősök viszont kb. 45-60 másodpercig lassan ereszkedő célpontok. De ez nagyon rövid idő, különösen sötétben. Egy helikopterben egyszerre kevesebb katona van, mint egy repülőgépben. Ha a KC-390-essel valami történik, több katona kerül a veszteséglistára.

Sok mindent lehet még ellenérvként felsorolni. Így azt is, hogy hiába veszünk két gépet, nem mindig hadrafoghatóak 100%-ban, és másra is kell azokat használni. Ugyanakkor igenis törekedni kell arra, hogy szükség esetén mindkét KC-390-es bevethető legyen.

A légideszant műveletek ellenzői további érvként a lábsérüléseket hozzák fel. Igen, az ejtőernyőzésnél mindenki erre gondol, de egy helikopteres kirakás, vagy a mezei harcászkodás is veszélyes üzem. Néha a 70 cm-es magasság is sok a harci felszereléssel. 

Láttam számos sérülést, de ezek nem egyszerre, hanem évek folyamán, több ezer ugrás során történtek. Az amerikaiaknál az ezer főt meghaladó gyakorlatok után 10-20 sérültről is beszámolnak, azonban a baleseti számokban benne vannak a könnyebb húzódások, horzsolások is, de ezekkel még harcképes marad a katona. Utánajártam, hogy miért jelentik mégis, az ok nagyon egyszerű. A gyakorlatokon a parancsnok még a kevésbé súlyos esetekben is inkább hívja a mentőt, és azt a katonát kiveszik a további feladatokból, mert ma már jobban kímélik az embert.    A sérülések lehetőségét, és az eddig felsorolt egyéb kockázatokat, hátrányokat, a körülmények alapján a döntéshozóknak kell mérlegelni. Amennyiben mégis végrehajthatónak ítélik a remélt siker, előny elérésére, akkor engedélyezik a bevetést.     Az eddig taglaltak mellett talán az egyik legfontosabb érv következik. Amennyiben gyakorlaton demonstrálják a magyar katonák a légideszant képességet, onnantól ezzel mindenkinek számolnia kell. Az oroszok sem azért potyogtatják ki a gyeszantnyikokat az Il-76-osokból, vagy az amcsik a C-17-esekből a sajátjaikat a gyakorlatokon, mert azt mindenáron meg akarják csinálni éles helyzetben. Ez egy üzenet, hogy képesek gyors reagálással a katonákat váratlan helyekre eljuttatni. A hangsúly a demonstráción van. Képzeljük el, hogy idehaza egy ilyen dobást megcsinálnak a 0 Pontra, vagy mondjuk egy repülőtérre éjjel, és hajnalra lábon, vagyis menetben megérkezik oda egy lövészzászlóalj Tatáról! Ez a kettő együtt már olyan képesség, amit nem vehet félvállról senki. Nem kivitelezhető? Valóban nem egyszerű, de meg lehet csinálni. A legjobban megtérülő beruházás egy haderőbe nem az, ha háborúban helyt áll. Sokkal kifizetődőbb, ha a képességei miatt elriaszt mindenkit attól, hogy megtámadják.    Magyarországon egyébként viszonylag kevesen szereztek személyes tapasztalatot az eddig tárgyalt harcászati eljárásokban. Én azért merészelek ezekről írni, mert vendégjátékosként kaptam ejtőernyős lövész harcászati kiképzést. Ugrottam több típusból, többek közt C-130-asból, fegyverrel, felszereléssel, nappal, és éjszaka, egyszerű és bonyolult, valamint ismeretlen terepre egyaránt.

Leírom egy saját élményem, amikor Herculesből két rárepüléssel történt a dobás. A négy üléssoron ülőknek csak a fele hagyta el a gépet egy körben, a két ajtón egyszerre. Hozzávetőleg 40-en ugrottunk összesen az első rárepülésnél, kb. 20-25 másodperc alatt mindenki kint volt. Azért tudom, mert szerencsétlenségemre leghátsóként ültettek be, onnét nekem a tartalékernyő alatt lévő felszerelésemmel már nagyon kellett sietnem az ajtóig. 250 méter magasból kb. 45 másodperc alatt fogtam füvet, vagyis 25+45 másodperc kellett, hogy mindenki földet érjen. Nagyjából 30 másodperc alatt tárzsákba tettem az ernyőt, és az elvárások szerint max. 4 perc alatt, de inkább gyorsabban mindenki beért a gyülekezési pontra. Sietni kellett, az utolsó büntetőfeladatot kapott. A bünti megszokott volt idehaza is. Az én csoportomban az utolsónak érkezőnek plusz ernyőt kellett hajtani. Ha elindultam a gyülekezési helyre, láttam, ki tartozik az én csoportomba. Mi gyorsabban futottunk a többieknél. A katonai ejtőernyőzés szépségeihez ez is hozzátartozik.  Bevallom, az igazi harci deszantot én sem csináltam meg kint. Az abban különbözik, hogy egyetlen rárepülés során ugrik ki mindenki. Ilyenkor mind a négy üléssor feláll, és cippzár formációban helyezkednek el, a bekötőkötelek karabinerei is eszerint kerülnek beakasztásra a kábelekbe. Az ejtőernyősök ugyanúgy ugranak, csak egy kicsit kell jobban figyelni a katonáknak, és persze az ugratóknak is. Ezt csak a földön repülőgépmaketten gyakoroltuk. Lenyűgöző, és félelmetes volt, hogy ekkora létszámmal is milyen gyorsan, és pontosan lehetett végrehajtani a „gépelhagyást”. Az ajtók előtti homokban persze időnként kialakult egy kis emberkupac, de ebből is sokat tanultunk. Az ilyen tapasztalatnak nagy hasznát lehet venni később. 1980-ban az iráni sivatagban álló Herculesből az alvásból felriadó Delta Force katonák azért nem égtek bent a kigyulladt gépben, mert az egyetlen, még biztonságos ajtón keresztül fegyelmezetten, sorban, villámgyorsan kiugrottak, tülekedés nélkül.   Azt még nem lehet pontosan megmondani, hogy harci bevetésnél a két KC-390-esnél valóban elfér-e az ismertetőkben megadott 66-66 ernyős. Ráadásul néhány teherzsákkal, konténerrel is számolni kell. Aknavető, lőszer, egyéb felszerelés szükséges a művelethez. A katonák viszont ugorhatnak kollektív fegyverekkel: géppuskával, golyószóróval, Carl Gustaf M4-essel. Legyen mondjuk 60-50, vagy 50-50 katona összesen a két gépben. Ez a 100-110 ejtőernyős két gépből egy kissé széthúzva ér le, de a gyülekező mindig középen van.   A brazil videóban 230 km/h dobási sebességet említettek, vagyis másodpercenként 64 métert tesz meg a gép. 60 ejtőernyős ajtónként 30. Ennyi ember felszereléssel kb. 25-35 másodperc alatt ugrik ki. Vagyis nagyjából 1600-2250 m hosszú területen érnek le a katonák. Célszerű mindig a rosszabb lehetőséggel számolni. Amennyiben a gép túlrepül a kijelölt terület határán, és nem sikerül kidobni mindenkit a meghatározott időintervallumban, akkor bizony piroslámpa, ugrás állj vezényszó következik. Hiszen a terveket mindig befolyásolhatja valamilyen váratlan tényező. De tételezzük fel, hogy mindenki elhagyta a gépet, és mondjuk 2300 méter van az első és az utolsó ugró között.  

A földetérést követően előveszik a fegyvereket, a zsákot felkapják a hátukra. A kijelölt katonák megkeresik a konténereket, begyűjtik a tartalmukat. Az nagy kérdés, hogy háborús viszonyok közt összeszedik-e az ernyőket, ügyelnek-e a környezettudatosságra, és nem hagynak hátra semmit, nem hagyják el a nép vagyonát. A sötétségben egyébként lesz nagy kavarodás, mert mindig van. A gyülekezési pont megtalálása ismeretlen terepen okozhat késedelmet. Ott létszámellenőrzést tartanak, a rajok, szakaszok parancsnokai végzik a dolgukat, jelentik a helyzetet. A sebesülteket, ha vannak, megkeresik, begyűjtik. A szélsőértékekről nagyjából 800-1200 métert kell megtennie az elsőnek és az utolsónak, de a többiek is több száz métert futnak le felszereléssel a gyülekező pontig. Sok ez vagy kevés? Jól képzett, sportos ejtőernyősnek teljesen természetes erőpróba.  

Valóban bonyolult egy ilyen művelet, de nagy lehetőségeket rejt magában. Mint ahogy a két KC-390-es is. A harcászati szállítógépeknek ugyanis mindig az egyik alkalmazási feladata az, hogy ellenséges területre hatoljanak be, katonákat juttassanak el oda. A KC-390-esek alkalmasak erre. Ha pedig nem tervezzük meg, hogy szükség esetén kihasználjuk ezt a lehetőséget, akkor minek vettük meg? Hát nem egyszerűbb lett volna venni két másik A319-est?     Sokadszorra is, de elismétlem, rendelkezni fogunk azon képességgel, hogy a két géppel egy bevetésen századerejű ejtőernyős lövész alegységet deszantoljanak egy hadművelet során. Az valóban nagy kérdés, hogy ezt beépítik-e a magyar katonai doktrínába. Tényleg el kell gondolkodni, hogy van-e értelme egy századot így bevetni, milyen előnyökkel járhat. Előfordulhat, hogy ez csak megmarad ötlet szintjén, és a felsőbb katonai vezetésben egyáltalán nem foglalkoznak majd ezzel a lehetőséggel? Én viszont bátorkodtam megkérdezni a Magyar Honvédség egyik ejtőernyős képzettségű tábornokát, hátha ez benne is felmerült. A válaszában elmondta, hogy a rohamlövészeknek ez az egyik feladata. Vagyis ha van ejtőernyős, akiknek jut ejtőernyő, és lesz két ilyen kapacitású repülőgépünk, akkor lesz tömeges kiképzési dobás is.Kiváló ejtőernyős toborzó film. Lehet ejtőernyőzés nélkül is élni, de minek!  Csak az orvosi követelményeket kellene enyhíteni, nem vadászpilótáknak készülnek az ugrók!  

Vizsgáljuk meg tehát a lehetőségeket, ezek alapján készüljenek tervek, képezzünk ejtőernyősöket, lobbanjanak a kupolák! A jól kiképzett ejtőernyős katona nagy harcértékkel bír. Egy rohamlövész osztag még inkább!  A Swift Response 17 gyakorlat során nagyon csúnyán nézett a civilekre ez a kanadai katona. Tudtam mire gondol a fotósokkal kapcsolatban. Ez a dal jutott akkor is eszembe róla: Don’t f@ck with Da Hui, because Da Hui will f@ck with you! A kellemes Hawaii intro senkit ne tévesszen meg! A dal is olyan, mint az ejések, a durvulás bármikor bekövetkezhet. 

Az illusztrációként használt képeket a Swift Response 17, Swift Response 21 gyakorlatokon készítettem amerikai és más ejtőernyősökről, a KC-390-est pedig Kecskeméten fényképeztem. Remélem, hamarosan magyar katonákat is fotózhatok légideszant gyakorlatokon!