74 éves korában elhunyt Shihán Furkó Kálmán nyugállományú ezredes. Két dolog határozta meg az életét, mindkettőben maradandót alkotott. Hivatásos katonaként Szolnokon a mélységi felderítő zászlóaljnál szolgált testnevelő tisztként, emellett a hazai Kyokushin karate egyik alapítója, nyolcdanos mestere volt. 

Nem álltam hozzá közel, nem voltam kiemelt tanítványa, mások sokan jobban ismerték nálam. Csak sorkatonaként kerültem vele kapcsolatba, mégis úgy érzem, ha személyes élményeimet megírom, akkor jobban megismerhetik magát az embert. 

Már sokat hallottam róla a bevonulásom előtt, filmekben láttam, újságokban szerepelt. Emiatt is nagyon megilletődtem, amikor először pillantottam meg az alapkiképzésen, 190 cm magasságához erőteljes testalkat párosult.  Ritka alkalmak egyikeként nem eje gyakorlót, hanem köznapi egyenruhát viselt, a tányérsapkáján a légierő szárnyas aranyjelvénye csillogott. Átható, szigorú pillantásának köszönhetően még az addiginál is magasabbra emelte mindenki a lábát helybenjárás közben. Végigmért bennünket, azt nézte, hogy majd mennyi munkája lesz velünk. A jelenléte megerősített abban, hogy jó helyen vagyok, a mélységi felderítőknél.  

Foto: Satoshi Yui, Facebook 

Tudtam nagyon jól, hogy mit ért el a karatéban, akkor már megvolt az ötödik danja. Túl volt az 50 fős megpróbáltatáson, ennyi emberrel kellett egymás után másfél percig küzdenie. Japánban is tanulhatott a Kyokushin alapítójától. Sosai Masutatsu Oyama tízdanos mester is elismerően nyilatkozott a magyar különleges katonáról.

Akaratereje, kitartása legendás volt, a filmeken láttam, hogyan edzett. A tornateremben később szembesültem azzal a véres, és törött, gyékénnyel bevont deszkalappal, amin az ütéseket gyakorolta. Furkó Kálmán ökle formálta az élettelen anyagot, de az is nyomot hagyott rajta.

Akkoriban akciófilmeken nőttünk fel, a karate és egyéb harcosok méltó magyar megfelelőjét láttuk benne. Ugyanolyan szupersztár lehetett volna, ha épp úgy alakul. Az Angyalbőrben sorozatban kapott is egy kisebb szerepet.  Fotó: Igaz Szó 

Amikor kiállt elénk, megkérdőjelezhetetlen volt a kompetenciája, hogy Ő az, aki a legalkalmasabb a katonai közelharc oktatására. Legyőzhetetlennek tűnt a szemünkben. A hatalmas test nagyon gyors tudott lenni, éreztük azt az elsöprő energiát, amit egy ütésbe, vagy rúgásba belevitt. Időnként meg is tapasztaltuk a saját testünkön.

Néztük a pörölyméretű jobb öklét, ami felül jól kivehetően nem sima, hanem púpos volt, egy durva sérülés emlékeként. Karateverseny bemutatóján 5 hatalmas jégtömböt készítettek elő számára. Első kísérlete nem sikerült, a másodikra, és a harmadikra sem. Ekkor levetette a felsőt, a megmaradt négyet már eltörte. Később derült ki, hogy ezt már törött kézcsontjaival vitte véghez. A súlyos sérülés már a második ütésnél megtörtént, de az elszántság tovább hajtotta.Miután meggyógyult, az öt jégtömböt csak azért is eltörte. 

A 70-es években amikor elkezdték a karate és a közelharc oktatását, járatlan úton haladtak előre. Az úttörők sok nehézséggel szembesültek. Nekik kellett rájönni mindenre, nem magyarázta el senki, hogy pontosan hogyan csináljanak bizonyos dolgokat. A kíméletlen edzésekkel bizony sokszor kárt is okoztak maguknak. Nem kaptak tudományos tanácsokat, hogyan étkezzenek, és sportorvosok sem vigyáztak rájuk folyamatosan. Ma már azokat a tapasztalatokat is felhasználják az oktatásban, amit ők szereztek verejtékükkel, és a sérüléseikkel. 

Mindenben kiemelkedett közülünk. A fegyveres közelharc bemutatásánál az AK-63D gépkarabély inkább géppisztolynak tűnt a kezei között. Ugrásnál az RS-4/4-es ejtőernyő is sokkal kisebbnek látszott rajta, mint rajtunk. Mintha csak egy táskát kapott volna magára. A Mi-8-as ajtajában alaposan össze kellett húznia magát. Egyébként maga hajtotta az ernyőjét, a terepszínű, nem rendszeresített pólójában. Jóval ezer feletti volt az ugrásainak a száma. 

Nem bánt velünk finoman, durván beszélt velünk. Ha karatésok voltak köztünk, velük még keményebben viselkedett. Harcosokat akart belőlünk képezni, nem azért mentünk oda, hogy kedves szavakkal babusgasson. Mi azonban így tiszteltük. Büszkék voltunk magunkra, hogy azok közé tartozhatunk, akikkel Ő foglalkozott.  

A durva beszólások néha humorosak is voltak, amin talán még nevettünk is volna, ha mertünk volna. Időnként azért Ő is elmosolyodott ezeken. Nem igazán voltak szalonképesek, kizárólag belső használatra szolgáltak.

A mogorvaságát leginkább annak tulajdonítottam, hogy szemtanúja volt legjobb barátja halálának. A karatéban, ejtőernyőzésben nagyon egymásra találtak Hüse Károllyal. Mindketten elhivatottak voltak, imádták, amit csináltak, a maximalizmusra törekedtek. Nem kímélték magukat, a határaikat feszegették. Ezt a közös munkát szakította meg a tragikus baleset. Hüse Károly a szeme láttára zuhant le a rendellenesen kinyílt ernyőjével. A mentőautóban Ő ült mellette, a kórházban a végső pillanatig ott volt, de már nem lehetett segíteni. A tehetetlenség dühe, a barát elvesztésének fájdalma megviseli a legkeményebb embert is. 

Egy közelharc oktatáson hozta  csak szóba a barátját, de akkor is motiváló módon, amit az egész életre ki lehet vetíteni, mint útravalót. Nagyon keményen edzettek, naponta többször is, alaposan elfáradtak. A végén átgondolták azt, hogy mennyi energiát fektettek be, de érezték a fejlődést. A sok munka nehezére esik az embernek, de megéri, mert lesz eredménye.

Egy másik jóbarát, Végh László nyugállományú főtörzszászlós egy régi képpel érkezett a végső búcsúra. 

 Amikor ügyeletes tiszt volt, akkor az átlagosnál is jobban be voltunk szabályozva. Ha bejött a körletbe, még a cipőfűzők is vigyázzba álltak. A kritikusabb napokon valahogy mindig szolgálatba vezényelték. Fegyelmezett katonák voltunk, de a zsiványság nem állt távol tőlünk, előfordultak kisebb-nagyobb kilengések. Szilveszterkor a nem éppen száraz évbúcsúztatónkat felügyelte néhány látogatásával, nehogy elfajuljon az ünneplés.

Leszerelés előtt szokás volt egyes ruházati darabokat, tornacipőket a laktanya magasabb pontjain jól láthatóan elhelyezni. Ez nálunk is előfordult. A rend helyreállításának érdekében az alegységügyeleteseket kérte meg kedvesen, hogy ha már nem akadályozták meg az eseményt, akkor másszanak fel fákra, és az akadálypálya drótkötélkomplexumára, távolítsák el a nem odavaló dolgokat. 

Azért láttam együttérzőnek is. Szobatársamat kőkeményen leteremtette valamiért. Amikor kiderült, hogy három hónapig kórházban volt, rájött, hogy addig haza sem mehetett, még az ünnepek alatt sem. Fagyos csend lett a körletben, ekkor megenyhült, és mondott néhány bíztató szót.

 Testnevelő tisztként a hegyi kiképzésen ott volt velünk Csobánkán. A reggeli tornaként közelharcfoglalkozást tartott bemelegítésként. Akkor épp a magyar válogatott sportolók melegítőjét, és márkás futócipőt viselte. Megtehette, így érezte jól magát, sportosan.  

A szikláknál felügyelte a kötéltechnika oktatását, a csomók kötését. Életem első, elég ügyetlenül sikerült ereszkedésére kaptam pár keresetlen megjegyzést. De a tanácsainak is köszönhetően tanultam meg az alapokat, ami után már a falon arccal előre lefutás sem okozott gondot. Néhányszor az Oszoly-sziklán maga is felmászott. Addig legalább simogathattuk a kutyáját, amit a jelenlétében nem tehettünk volna meg. Nem valami brutális harci kutyát kell elképzelni, hanem egy kedves, pöttyös dalmatát.

Neve évtizedekig egybeforrt a szolnoki mélységi felderítő alakulattal. Először a Néphadsereg önálló felderítő századánál szolgált, ebből, egy összevonással hozták létre az MN3100-et. Majd ennek utódja lett a Magyar Honvédség 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalja, és így érkezünk meg a jelenbe, mert abból alakult meg a mai különleges műveleti dandár. Általában a tisztek a pályafutásuk során nem maradnak folyamatosan egy helyen, több alakulatnál szolgálnak, különböző beosztásokban, így lehet karriert építeni, feljebb jutni. Furkó Kálmánt is hívták sok helyre, HM és BM vonalon egyaránt. Azonban Szolnokon maradt, hűséges volt a felderítő zászlóaljhoz, a városához, és persze az általa alapított klubhoz, dojóhoz. Talán az is sokat elárul róla, hogy lakótelepen élt már több évtizede. Az ejtőernyős találkozónkon persze már kedves volt, örült, hogy annyian összegyűltünk. A lehető legnagyobb tiszteletet mutattuk iránta több évtizeddel később is. Mindannyian fényképezkedtünk, boldogan láttuk, hogy még mindig aktív, a versenyek szervezéséből kiveszi a részét. Dedikálta a róla szóló könyvet. A betűket gondosan vetette a papírra, olyan akkurátusan, ahogy az hozzá illő volt. Szerettem volna kérdezni néhány dolgot az alakulat történetéről, de már mennie kellett. Gondoltam, majd legközelebb. A megrendítő hír után tudtam, nem lesz legközelebb.    

Sajnos a halálával bebizonyosodott, hogy a legkeményebb szikla sem örökéletű. Furkó Kálmán emléke azonban még sokáig fent fog maradni a munkájának köszönhetően. Több ezernyi katonát, civil sportolót oktatott, rájuk mind nagy hatással volt.

Nekem is sokat adott. Nem voltam kiemelkedően sportos katona, amikor odakerültem, de az alakulat, és az Ő szellemisége elindított egy úton. Arra ösztönzött, hogy az életben, a sportban, a munkában ne érjem be az átlagossal, mindig törekedjek többre. Olyan teljesítményt kell nyújtani, ami egy magyar ejtőernyős katonához méltó. Ezt köszönhetem Shihan Furkó Kálmánnak.

Egy nyilatkozatában elárulta a titkot, mi teheti sikeressé az embereket, és nemcsak a sportban: 

„Megszállott lennék? Lehet, bár nincs semmi túlzás a karatéban. Egerszegi, Darnyi szintén dolgozik annyit, mint én. Vagy például azok a régészek, kutatók, akik megszállottjai a munkájuknak. Persze tehetség is kell hozzá, nemcsak akarat. Ha van ötezer órád rá, megtanulhatod. Ha tízezer, akkor művésze is lehetsz. Elhatározás kérdése.”