Rendhagyó poszt következik, egy vendégszerzőtől. A fegyverek ismertetését általában komolyan vesszük, és legtöbbször férfiak érdeklődését keltik fel az írások. Pedig vannak hölgyek is, akik szívesen olvasnak ilyen témákról, ráadásul a felhasználók közt szintén megtalálhatjuk őket, legyenek katonák, vagy más egyenruhások. A civil lőtereken is megfordulnak a gyengébb nemből jónéhányan. Puska Fruska írásából nemcsak a humor, hanem valódi igények is kiolvashatóak. Fogadjátok sok empátiával a következő sorokat! A képek átszínezéséért elnézést kérek a képeken szereplő katonáktól! 

 Egy szőke szösszenet, hátha lesz benne néhány részlet, amely megmosolyogtat ...

Védelmező, macsó katonáink új fegyvereket kaptak! Az ünnepélyes átadásról készült fényképes beszámolók alapján elmondhatom, az eseményen a tesztoszteron igen magas szinten koncentrálódott. Sajnos ennek ellenére pont a női résztvevők voltak kevesen. Nos az esemény, ami ekkora izgalmakra adott okot a férfiak kedélyállapotára vonatkozóan, az a BREN 2-esek és Scorpion EVO3-asok látványa volt. Az MP-snek is nevezett katonai rendészek alakzatban felsorakoztak, szép 2015M egyenruhába bújtak. Az új, erotikfekete, tenyérbe simuló gépkarabélyokat ölelő látványuk magasan felülmúlja a férfierőről alkotott elképzeléseket és női álmokat. A kihelyezett standokon közelebbről is meg lehetett ismerkedni az összes típussal, amelyeknek hazai összeszereléséről és majdani gyártásáról már korábban szó volt. Az ismerkedő délutánon megjelent a honvédelmi miniszter, aki megerősítette, hogy a selyemacél tapintású géptüzelők hadrendbe állítása megtörtént, továbbá azt is, hogy a katonák a kézi fegyverekkel már lövészetet is végrehajtottak. (Hölgyeim nem elcspögni!) Igaz, ez az első széria, mint már említettem, Csehországban gyártódott, de idehaza szerelték össze, azonban hamarosan beszerzik azokat a gépeket, amelyeken megindulhat a teljes körű hazai gyártás. (Zárójelben említeném meg hogy a kiskunfélegyházi üzemben lehet a munkára jelentkezni)

A szakértő szemek észrevehették, hogy a rendszeresített és bemutatott BREN 2-esek 5,56 űrméretűek, de a hazai előállítás során képesek lesznek előállítani ettől nagyobb méreteket is, igény szerint, férfiak és nők számára egyaránt. Egyedül a gránátvetőn (hatalmas tűzerő) nem lesz látható a Made in Hungary felirat, mivel ez a hazai piacon biztosan nem lesz keresett nagy számban, és a gyártásából profit így nem keletkezne. Akinek azonban mégis erre volna szüksége, az a cseh kollégáktól továbbra is megrendelheti vágyának tárgyát. A gyártó üzem teljesítményének növelésére azért is szükség van, mert nemcsak a Magyar Honvédseregség hanem a rendvédelmi szervek számára is ezeket kütyüket és kiegészítőiket fogják rendszeresíteni. Érthetően ez annyit jelent, hogy nem csak a terepruhás katonák, hanem a kék egyenruhások is ezt fogják használni, tehát az alvilági figuráknak és terroristáknak egyaránt ezzel lesz szétlőve a segge.

A kisméretű Scorpion EVO 3-as valóban jobban illene a gyengébb nem kezeibe.  

Na de nézzük, milyen jó hírek vannak a női felhasználóknak. Sok műanyagot használtak fel mindegyik fegyvernél, vagyis a tömegük viszonylag csekély maradt, így a kisebb testalkatú hölgyek is könnyen kezelni tudják mindegyiket. Nekik kedvezhet az szintén, hogy a gépkarabély és a géppisztoly válltámaszának hossza állítható, rövidebb karral is kényelmesen kézben tarthatóak. A válltámasz egyébként behajtható, így rövid változatban könnyedén ülhetünk be az autónkba, nem akad el az ajtóban. Dizájnban érdekes újdonság lehet, hogy a BREN 2-es  lángrejtőjének kör alakzatra spirálozott hármas villája ígéretes. 

A jól megmunkált pisztolyokból rövidebb és hosszabb csövű egyaránt van. Igény szerint a pisztolyok markolatállításához szükséges modulok is a kínálatban vannak, keresztbe bordázott változatban.  Sajnos van rossz hír is, egyelőre csak a fentiekben már említett erotikfekete színben elérhető. 

Végezetül pedig térjünk ki néhány szó erejéig az új, 2015 mintájú gyakorlóruhára: Egy jó pasinál jobb a több, és amikor megsokszorozva kínálják eléd a képzeletedben élő FÉRFIT, na akkor olvad ki a női biztosíték! És mi erre a legjobb eszköz? Hát persze, hogy az uniformis! Ott szűk és ott bő, ahol kell! Hangsúlyozva a vállak széllességét, csípő feszességét! A terepmintás hacuka ha kiválóan is álcáz a műveleti területeken, a női szemek előtt akkor is virít, akárcsak a vörös rúzs az ajkakon!

A nemrégen nagyjavításon átesett harci helikopterek támogatásával végrehajtott képességbemutatót tekinthettünk meg ma a Tisza partján. Egy különleges műveletet szerveztek, amely hasonló volt a tavasszal látottakhoz, csak most a Gripen helyett két Mi-24-es hajtotta végre a közvetlen harctámogatást. 

Elsőként a két harci helikopter érkezett meg a műveleti területre. Azonban ekkor még csak két mesterlövész csoportot tettek ki. A katonák feladata volt a célobjektum megfigyelése, és a később beérkező, rajtaütést végrehajtó csoportok biztosítása.   

 A valóságban jóval távolabb kerülne sor a kirakásra, hogy észrevétlenül maradjanak, és saját lábon, lassan szivárognának közelebb. A szemlélőknek viszont így látványosabb, és érthetőbb a tevékenység.  

 Egy másik helyszínen a parancsnoki csoport került kijuttatásra.

 A két Mi-24-es a közelben  várakozott. 

A rajtaütés előtt rácsaptak a célobjektumot védőkre. A Mi-24V JakB-12,7 típusú négycsövő géppuskája oldalra lévő célra fordítva.  

 A mesterlövészek szintén akcióba léptek, és a beérkező Mi-17-es leszállása előtt harcképtelenné tették az őröket. 

Földi lépcsőben páncélozott M1165 HMMWV terepjárók száguldottak be, a 12,7 mm-es géppuskákkal fogták le az ellenséget, a kirakás ideje alatt. 

 Különleges műveleti katonák szálltak ki a Mi-17-esből. 

 A harctámogató csoport fekve maradt. 

A helikopter nem maradhatott a földön, ott túl könnyű célpontnak számított volna. 

 A végrehajtó-rajtaütő csoport megindult, hátulról a többiek fedezték őket, tűzharc kezdődött. 

 Az épületbe a behatolás mindig is veszélyes feladat.

 Ellenséges katona átvizsgálása. 

 Az ellenséges erők repülőgépeinek megsemmisítésére indul a robbantó csoport. 

 Egy fő elhelyezte a tölteteket, ketten biztosították. 

 Vége az épület megtisztításának, a repülőgépeken már elhelyezték a robbanótölteteket, jöhetett a kiemelés. 

 A rajtaütők elindultak. 

 Az utolsók is beszálltak. 

 A Mi-17-esnek gyorsan el kell hagyni a harcterületet. 

 A Polaris MRZR 2 könnyű terepjáróval a földi erők szintén elindultak. 

Az ellenséges erők ekkor támadásba lendültek, melyet visszavertek a nehéz-géppuskák és a kézifegyverek tüzével, de a Mi-24-esek támogatására szükség van.

Rugalmas elszakadás, minden jármű elhagyja a területet. 

Újra dübörgött a banda, a Mihuk visszatértek!  

 Elég furcsa módon a későbbi Mi-24P a 243-as gyártmány megjelölést kapta a Mil tervezőirodában, míg a korábbi Mi-24D a 246-os gyártmány. Nem tűnik logikusnak? Pedig van rá magyarázat. Valaki kommentben? 

Eto krasszivaja puska! Ezért a GS-30-2 "puska" miatt P a Mi-24P! Ha valaki nem értené, az ágyú orosz megfelelője miatt lett ez a betűjelzése ennek a változatnak. 

A Mi-24P fegyverzete: Az oldalán lévő 30 mm-es gépágyú, és a hozzá tartozó lőszerek, az Sz-5-ös és Sz-8-as nem irányított rakéták, KMGU aknaszóró konténer, szabadesésű bombák. Páncéltörő rakétát nem tettek ki, az indítócsövek üresek voltak. A hajózók viszont demonstrálva viselték az éjjellátókat a sisakjaikon.  

A szolnoki látogatásunkkor egy állománygyűlés is volt, ahol megjelent a honvédelmi miniszter is. Mondandójában sok biztató dolog hangzott el, az immáron civil, de korábban a vezérkari főnökként szolgált Benkő Tibor tudta, hogyan szóljon a katonákhoz. Határozottan kijelentette,  hogy a beszerzések tovább folytatódnak, és a személyi állomány anyagi és társadalmi megbecsülése is olyan lesz, mint ami kijár nekik a profi és áldozatos szolgálataikért. Pozitívum volt, hogy a 20 H145M helikopter mellé további 20 forgószárnyas megvásárlását említette, melyek már közepes szállító kategóriába tartoznak majd. De komoly szándék van szállító repülőgépek rendszeresítésére, melyek a haditechnikai eszközöket vehetik a fedélzetükre. Szintén említésre került légvédelmi és páncéltörő rakéták, páncélozott szállító harcjárművek, és ami nagyon fontos, harckocsik vásárlása is.  

Sok más technika eszközt is kiállítottak, ezekből hamarosan egy külön poszt lesz.  

A KM katonáinak a CZ 806 BREN 2 gépkarabélyara már lámpát, és lézeres célmegjelölőt is felszereltek. 

Meghívó jött, magyar gyártmányú fegyverek átadásának ünnepélyes eseményére invitálták a sajtó munkatársait. Reménykedtem, hogy az idén márciusban bejelentett cseh CZ gépkarabélyok, géppisztolyok és pisztolyok rendszeresítéséről kaphatunk új információkat. Amint beléptem a Petőfi Sándor laktanya sportlétesítményébe, egyből láttam, hogy a megérzésem nem hagyott cserben.

A Katonai Rendészeti Központ katonáinál a BREN 2-esek és a Scorpion EVO 3-asok voltak láthatóak.

A kihelyezett standokon pedig közelebbről is meg lehetett ismerkedni az összes típussal, amelyek haza gyártásáról már korábban is szó volt.

 Az eseményen megjelent a honvédelmi miniszter, aki több részletet elárult a program állásáról. Megerősítette, hogy a hadrendben állítás ezennel megtörtént. A katonák a kézifegyverekkel már lövészetet is végrehajtottak.

Bőröndi Gábor altábornagy formálisan átadja az egyik géppisztolyt.

Az elsőnek rendszeresített széria alkatrészeit még Csehországban gyártották, de már idehaza szerelték össze. Hamarosan azonban beszerzik azokat a gépeket, amelyeken megindulhat a teljes gyártás! Még a fegyverek csövét is idehaza gyártják majd a HM Arzenál kiskunfélegyházi üzemében, ez a folyamat igényli a legpontosabb megmunkálást. A miniszter azt is megemlítette, hogy a lőszereket, és magát a lőport is idehaza készítik majd. Így a lehető legtöbb munkafolyamatot a magyar szakemberek végzik el.

Azt a szakértő szemek észrevehetik, hogy a rendszeresített és bemutatott BREN 2-esek 5,56-os űrméretűek.     

A gépkarabély átszerelhető a balkezes használatra. A műanyag tárban látható a rendelkezésre álló lőszermennyiség. A szereléksínre felerősíthető optika, de ennek hiányában a felhajtható mechanikust lehet használni. Egy mellső pisztolymarkolatot is feltehettünk, amelyből állítható lábhosszúságú villaállványt lehetett elővarázsolni.    

A gyár szakemberei sok kérdésre válaszoltak, így például arra, hogy mindhárom lőszertípussal működő változat, vagyis a 43M 7,62x39 mm, az 5,56x45 mm, és a 7,62x51 mm-es gyártására egyaránt képesek lesznek. Szintén van esély, hogy az optikai célzókészülék is magyar legyen, vagy legalább összeszerelhessék. A gépkarabélyra felszerelhető bajonett, annak az előállítása szintén megoldható határon belül, ha van rá igény. Egyedül a gránátvetőn nem lesz Made in Hungary felirat, mivel ezekből viszonylag kevésre lesz igény a lövészrajokban. Mivel pénzügyileg nem éri meg, így a cseh partnertől érdemesebb inkább megvenni.

A BREN-2-esekhez rendszeresített optika.

A célzás így sokkal egyszerűbb

A Česká zbrojovka cég típusairól elhangzott, hogy több más külföldi kézifegyver mellett kerültek tesztelésre. A magyar szakemberek megismételték a korábban már hallottakat, miszerint a kísérleti lövészet folyamán egyetlen egy akadály sem fordult elő!  

A lángrejtő érdekes kialakítású.

A gyártó kapacitás kiépítésére azért is szükség van, mivel nemcsak a Magyar Honvédség, hanem a rendvédelmi szervek számára is ezeket fogják rendszeresíteni. Mi több, külföldi megrendelés esetén exportra is készülhetnek a hazai üzemekben a fegyverek. Felvetődhet a kérdés, mi ennek a realitása, miért hagynák ezt a csehet. A válasz egész egyszerű, náluk kapacitáshiány van, nem tudják kielégíteni a felmerülő igényeket.

De lássuk a többi fegyvert! A Scorpion EVO 3 A1 géppisztoly egyes, rögzített hármas, és sorozatlövésre alkalmas. 

Behajtott válltámasszal. 

A pisztolyokból CZ P-07 a rövidebb, a P-09-es a hosszabb csövű. 

A P-09-es pisztoly mellett a markolat állításához szükséges modulok láthatóak. Ezeket cserélve lehet a lövész kezéhez igazítani a méretet

A pilóták, és más szakmabeliek gyakran emlegetik a repülőgépeket vasként, pedig a szerkezetükben a Fe vegyjelű elemből, vagyis annak ötvözetéből elég keveset találhatunk. Az üres tömeg legnagyobb részét leginkább az alumínium alkatrészek teszik ki, a modernebb típusoknál pedig kompozitot is felhasználnak.

Így amikor megláttam egy roncsot, amelyet teljesen beborított a rozsda, egyből gyanút fogtam, hogy nem mindennapi madarat találtam. Habár nem maradt meg a repülőgép teljesen, de még így is kivehető volt a fotókról jól ismert forma. A nagy méret, a két hajtómű elhelyezése, a szárnyak negatív beállítása, és a kifelé dőlő függőleges vezérsíkok tartói mind azt sugallták, hogy ez hajdan egy MiG-25-ös volt.

 Természetesen a rozsdára tudtam a magyarázatot. A Mikoján-Gurjevics konstruktőri irodában a légvédelmi elfogó-vadásznak, és felderítőnek megálmodott 25-ös változatokat arra tervezték, hogy egyes esetekben a hangsebesség háromszorosára is felgyorsuljanak. Erre persze ritkán került sor, sok korlátozás volt érvényben, de azért képesek voltak 2,5-3 Mach sebességgel száguldani. A levegő súrlódása miatt viszont ilyen tempónál a belépőélek, és a borítás több száz C°-ra melegszik fel, ennek elviselésére különleges, hőálló anyagokat kell alkalmazni. A szovjetek erre a célra a könnyebb, de nehezen megmunkálható és drágább titánból csak keveset használtak, helyette főleg a nehezebb acélötvözetet preferálták a MiG-25-ösöknél, ez az oka a roncsnál tapasztalható korróziónak. Kézzel is kitapinthattam, a fémlemezekről az ujjaimra tapadt a barnás, porladó anyag.

 A hajtóművek fúvócsövei. 

Ott volt előttem az a repülőgép, amelyet valaha az egyik leggyorsabb vadásznak tartottak. Bár azt nem tudhattam, hogy valóban elfogó feladatú MiG-25PDSz, vagy egy felderítő MiG-25RB feküdt-e a gödörben. Az volt csak biztos, hogy a szovjet gazdaságot egykoron igencsak megterhelő projekt során létrehozott, sokak által megcsodált gépmadár volt valaha. A Gorkij gyárban biztos nem így gondolták, hogy az akkori csúcstermékük így végzi, egy sivatagi reptér szélén lévő roncstelepen.

A MiG-25-ösről még egy érdekes információt megosztanék, amely egyszerre mutatja, hogy milyen technikai kihívásokkal kellett megküzdeniük a tervezőknek, és hogy milyen anyagi ráfordításba került azokat megoldani. A sorozatgyártott gépekben kábé 5 kg ezüstöt használtak fel, hogy a hajtóművek hőjétől megóvják a sárkányszerkezetet. Persze ez vékony rétegben borította be az acéllemezeket. A korai példányokban még aranybevonattal is kísérleteztek. Ha jól emlékszem, az Aurumból elég volt 2 kg is a hővédelemre, de az a 3 kg különbség már nem számított, és az olcsóbb megoldást választották. 

Én elfelejtettem megnézni, hogy maradt-e a nemesfémből valami a roncsban.

Tavaly decemberben már írtam iraki bombázókról, de akkor nem tértem ki arra, hogy a közelükben voltak más nagyvasak is, melyek mellett az Il-28-asok szinte eltörpültek. A bázison már az első napon, a bejáráson találkoztam a nagy hatótávolságú gépek maradványaival. Kisteherautóval hajtottam le a repülőtérről a tó felé vezető útra, a különleges hely egyből felkeltette a figyelmemet. A lejtős utat a homokba vájták, oldalról a falak magassága fokozatosan növekedett, majd egy nagyobb területre, útelágazódáshoz értem, többfelé is lehetett fordulni. Azonnal látszott, hogy ezek betonból készült állóhelyek voltak, melyeknek a terep adta lehetőségeket kihasználva biztosítottak relatív védettséget. A homokfalak oldalról eltakarták a repülőgépeket, így csak felülről voltak támadhatóak. Mivel a nagyobb méretű gépeknek nem tudtak betonbunkert építeni, ezért így akartak oltalmat nyújtani nekik. A bázison csak pókhálónak hívták ezt a területet.

Az egyik állóhelyen Tu-22-est, vagyis a roncsát pillantottam meg, némileg hiányos állapotban. Furcsa érzés töltött el, testközelbe került a történelem, szinte láttam magam előtt, ahogy évekkel korábban a bombatámadás következtében lángra kap a zöld színű nagyvas, majd a betonra rogy.

Később többször is visszatértem, és fényképeket készítettem. Az állóhelyeken csak egy Tu-22-es maradt felismerhető, kissé távolabb viszont találtam még jellegzetes Tupoljev futóművet. A fotózásnál nem mentem túl közel, mert sok éles fémdarab feküdt mindenfelé. Azonban hiába próbáltam elővigyázatos lenni, mégis ráfaragtam a kíváncsiságom miatt. Az autóm abroncsa defektes lett, bajlódhattam a kerékcserével.

 A bázis másik felén szintén látható volt egy Tu-22-es, vagyis csak az oldalán fekvő törzse, szárnyak nélkül. Viszonylag épen maradt, legalábbis nem viselte háborús pusztítás nyomait. A körülötte lévő Il-28-asokhoz hasonlóan valószínűleg ezt is csalinak helyezték ki, hogy magára vonja a figyelmet, értékesebb célok helyett hátha ezt támadják meg. A szándék nem érte el a célját, a bunkereken és a futópályán látszott a becsapódások nyoma.  

A bombakamra 

A hatalmas hajtóműveket persze kiszerelték, mint a farokgépágyút is.

A nagyvas néha elcsépelt szleng repülős körökben, de a Tu-22-es hossza 41 méter volt! 

Az első fotókat még hagyományos géppel készítettem. Papírkép, nem beszkennelve. 

Eddig tartott a személyes élmények leírása, következzen az iraki Tu-22-esek történetének rövid összefoglalója, hátha valaki nem ismeri azt. A 70-es évek elején rendelték meg a bombázókat a Szovjetuniótól, Líbiához hasonlóan. Izrael ellen akarták bevetni azokat, Egyiptomnak és Szíriának nyújtottak volna segítséget. A két országban a Tu-22-esek Izraeltől messzebb állomásoztak, úgy gondolták, náluk nincsenek kitéve a megelőző csapások veszélyeinek. A nagyméretű, 5000 km hatótávolságú gépekkel lehetővé vált, hogy elérjék Izraelt. A tervezett eljárás ingabombázás lett volna, vagyis Irakból és Líbiából felszállva a feladat végrehajtását követően nem térnek haza egyből, hanem a másik üzemeltetőhöz repülnek, majd üzemanyag-feltöltés és a felfegyverzést követően megismétlik a bombázást.

A Tu-22-est egy szempontból baromi hülyén tervezték meg. A személyzet három tagja alulról szállt be a gépbe, a katapultüléseket síneken eresztették le, és ott ültek be, majd egyenként felcsörlőzték a hajózókat.  

Az átvett 12 gép közül 2 darab a pilótaképzésre szolgáló Tu-22U változat volt, 10 pedig Tu-22B jelzést kapott. Valójában ezek Tu-22R felderítők voltak, melyek hordozhattak bombákat, de eltávolították belőlük a kamerákat. Természetesen az Irán elleni háborúban bevetésre kerültek, de a légvédelmi rakéták, és a vadászgépek okozta veszteségek miatt azért nem volt ez mindennapos esemény. A berepüléseket hol kisebb, hol nagyobb intenzitással folytatták, félelmetes pusztító kapacitásukat ki akarták használni. A törzsben lévő kamrába 12 darab 500 kg-os bombákat függeszthettek, de használtak 1, 3, 5 és 9 tonnásakat is. Az utóbbi igencsak preferálták, mert a frontvonalban lévő iráni csapat-összevonásokra ledobva brutális eredményt értek el. 75 méteres távolságon belül mindenki és minden megsemmisült, de még 1 km-re sem érezhette magát biztonságban senki, egészen addig sérüléseket okozhattak. Kidolgozták a megfelelő eljárást a hajítóbombáshoz is. Az RSZBN rádiónavigációs berendezés adatai alapján nagy magasságban szuperszonikus sebességre gyorsítottak, majd emelkedésből történt az oldás, így nem kellett az ellenséges vonalak közelébe repülni. A FAB-9000-eseket olyan intenzitással használták fel, hogy ki is fogytak belőle, de megoldották a hazai gyártását.

A háború alatt hadrendbe állt még 4 darab Tu-22K változat is, amelyek a H-22-es rakétát hordozhatták. A kombinált irányítású fegyverrel felszerelt gépekkel több, jól megtervezett támadást hajtottak végre, például Tu-16-ossal együtt 4 Tu-22-est küldtek Irán fölé. Az iráni F-14-esek felbukkanásakor az első géppár emelkedő fordulót hajtott végre, és a bombakamrából nagy mennyiségű dipólköteget szórtak ki, a vadászok radarképernyőjén elveszettek minden jelet. Mire átrepültek a fémfólia felhőn, addigra a két másik Tu-22-es alacsonyabbra süllyedt, felgyorsultak, majd így ugrásból indították a rakétáikat. A H-22-eseknek menet közben adtak radarral korrekciókat, majd kifordultak, és elhúztak, a fegyverek pedig becsapódtak egy repülőtérre. A Tu-16-os ezalatt aktív rádió-elektronikai zavarást végzett, mellyel lehetetlenné tette az iráni vadászoknak az elfogást, és azok üzemanyaguk fogytán kénytelenek voltak leszállni. A bombázókkal támadtak még tankereket, ipari létesítményeket, és a városokat is.

A pilótafülkében a repülőgép-vezető egyedül ült, mint egy vadászgépben. 

 Természetesen a nagy gépek nem úszták meg a háborút veszteség nélkül, összesen négyet szedtek le közülük, többet pedig olyan súlyosan megrongáltak, hogy azokat selejtezni kellett.

 1991-re már csak 5 maradt bevethető, de gyakorlatilag már nem számoltak velük, hiszen a modernebb Szu-24-eseket már hadrendbe állították, hogy azok vegyék át a feladatukat. Mindez persze nem tartotta vissza a szövetségeseket attól, hogy a szabadon álló gépeket szétbombázzák. A különlegesen kialakított állóhelyek nem mentették meg egyiket sem.

Folyt köv!!!!

A kecskeméti repülőbázison ismét brit harci gépek vendégeskednek, két Typhoon FGR4-es érkezett az alföldi reptérre. A szigetországból már több típus járt korábban hazánkban, Sea Harrier F2-esek, és Hawkok is részt vettek eddig a közös gyakorlatokon, repülőnapon pedig Tornadokat láthattunk. A Typhoon típus szintén járt már hazánkban, igaz tavaly Pápán szálltak le.

Idén viszont Kecskemétre települtek pár napra, hogy NATO eljárások szerint közös műveleteket tervezzenek, és hajtsanak végre a magyar katonákkal. A két FGR4-es a RAF 1. (vadászrepülő) századának állományába tartozik, állandó bázisuk a Lossemouth repülőterén van. A nagy múltú alakulat első repülősei még léghajózással kezdték szolgálatukat a XIX. század végén. A század többszöri típusváltás után, és átszervezést követően kapta meg a Királyi Légierő többfeladatú harci gépét, az Eurofighter program szülöttjét.

Habár a brit FGR4-esek tűntek most érdekesebbnek, de azért a Pumák Gripenjeire is büszkék vagyunk! 

 A nálunk gyakorlatozó két Typhoon a RAF 135. Expedíciós Repülő Repülőezredében a NATO megerősített légtérvédelmi feladatait látják el.

A feladatra induló Typhoon a honvédség szállítógépe előtt gurul miközben egy magyar Gripen száll le. 

  A két EJ200 hajtómű nagy tolóerőt biztosít.

Vegyes géppár érkezik vissza mintegy 40 perccel az indulás után.  

Gripen és a 605-ös együttállása.

 Ugyanez brit vendéggel. 

 Leszállás

A földetérés utáni aerodinamikai fékezés, vagyis fennhordott orral, a légellenállást kihasználva koptatja el a sebességet. 

 Sáfár Albert vezérőrnagy és Ugrik Csaba dandártábornok által közrefogva Iain Lindsay brit nagykövet beszélget a résztvevőkkel. A diplomata több percig beszélt magyarul a protokolláris eseményen. Igaz, hogy papírból, de teljesen érthetően, alig észrevehető akcentussal. Azt is megjegyezte humorosan, hogy reménykedett egy repülésben, de mivel csak együléses gépek érkeztek, ezért  ez nem volt lehetséges.  

 A magyar Gripen mellett a levegő-föld képesség demonstrálása. 

 Akkor lássuk kicsit közelebbről az egyik gépet, ügyelve a részletekre: Az üres infracsapda-szóró a futószár mellett. 

A dipólszóróba fényképezve hátulról. 

 A kiengedhető, vontatható műcélok a konténerben. 

 A fékernyő-tartály fedele, és az önvédelmi berendezés antennája. 

PIRATE infravörös célfelderítő detektor.

 A BK27-es gépágyú torkolata műanyag lemezzel van lefedve, ez fogyóeszköz, a lövésnél az első lövedék átszakítja. 

Az önvédelmi berendezés baloldali gondolája. 

Az egyik lézerbesugárzás-jelző a törzs felső részén. 

NATO interoperabilitás Kecskeméten: magyar katona vezette svéd teherautó brit tulajdonú Eurofightert vontat, egyelőre ismeretlen gyártmányú kétkerekűvel kísérve. 

 Az F-14-es még ma is egy legendás vadászgép, igazi ikonná vált a mozifilmek miatt. A legtöbb hazánkfia azonban nem nagyon láthatta az aktív évei alatt. Nekem is csak pár másodpercre adatott meg ez a szerencse, amikor az ezredfordulón Taszárra érkeztek egy gyakorlatra. Mivel nem tudtam előre arról, hogy ellátogatnak hozzánk, ezért megdöbbenve néztem a hangosan dübörgő variaszárnyú gépeket a város felett.

Az újabb alkalomra elég sokat kellett várnom, de akkor már csak egy kivont példányt nézhettem meg közelről. New Yorkban, a 86-os mólónál látogatható az Intrepid repülőgép-hordozó, amely ma már múzeumhajó.  A fedélzetén van kiállítva 157986-os gyári számú F-14-es, amely azonban soha repült a haditengerészet állományában. Az előszéria hetediknek elkészült példánya ugyanis a Grumman cég tulajdonában maradt, hajtóműtesztekre kívánták használni. Habár a haditengerészet F-14-es hajófedélzeti vadászgépét a kezdetektől fogva TF30-asokkal akarták felszerelni, de más opciót is megvizsgáltak. A kísérleti gép két Pratt and Whitney F401-PW-400-assal repült, ez tulajdonképpen a jól ismert F100-as hajtómű, amelynek létrehozása a haditengerészet és a légierő közös projektje volt. A gyár által F-14B-nek nevezett tesztgép 1973-ban emelkedett először a levegőbe, de az eredményekkel nem voltak elégedettek, és Tomcatet konzerválták, leállították. A Navy ezután döntött, TF30-asokkal kerültek ki a szerelőüzemből a variaszárnyú kandúrok (a névre a végén visszatérek még). Ma már tudjuk, hogy finoman fogalmazva nem voltak elégedettek ezzel az üzemeltetők.

1981-ben újra repülőképessé tették a 157986-ost, melybe az F101DFE hajtóműveket építettek be. A tolóerő-tömeg viszony ezekkel elérte az 1:1-et, ami nagyon jó manőverező-képességet, és gyorsulást produkált.

A kísérletek során a berepülő pilóták arról számoltak be, hogy 0,8 Mach sebességről alig másfél perc alatt gyorsultak fel 1,8 M-re. A nagyobb teljesítmény miatt az is lehetővé vált, hogy a hajófedélzetről történő katapultos indításnál utánégető nélkül szállhattak fel. A haditengerészet mégsem kezdett hajtóműcserébe, pedig az eredményeket jónak ítélték, mint az F401-as esetében.

A nagy hatótávolságú, aktív radaros irányítású AIM-54A légiharc-rakéta

A hetesnek is nevezett F-14-est másodszor is leállították, de 3 évvel később, 1984-ben kikonzerválták, mert egy újabb hajtóművet akartak tesztelni a levegőben. A General Electric F110-GE-400-asból építettek be kettőt, a gépet pedig elnevezték Super Tomcatnek. A Navy számára ez a konfiguráció már valóban jó választásnak tűnt, és 1987-től új gépek gyártása vette kezdetét a korszerűbb hajtóművekkel, és a meglévő állományból is történtek átalakítások. A megnövelt tolóerejű gépek az F-14A (Plus) jelölést kaptak, majd 1991-ben átnevezték F-14B-nek ezeket, vagyis az 1973-ban már a gyár által egyszer használt típusjelet kapták. Végül a jóval korszerűbb F-14D-be is ezek a hajtóművek kerültek.

Visszatérve a Tomcat névre, érdemes megemlíteni, hogy én bizony nemcsak egy kedves kis cicára asszociálok ha leírva látom. Rendben, tudom nagyon jól, hogy a Grumman gyárnak sok macskás repcsije volt, és a szótár szerint a kandúr az egyetlen, vagy elsődleges jelentése. Azonban a szlengben van ennek még macsósabb jelentése, nőket hajkurászó, szexuálisan nagyon aktív férfiakat nevezik így. Régiesen lehetne ez szoknyavadász, de talán találóbb az Üvegtigrisben a „Latin lever lover” Csoki által magyarított változata.

Közelebbi célok ellen AIM-9 Sidewinder és AIM-7 Sparrow rakéták  

A General Electric cég emblémája a gépen

A 157987-es Super Tomcat 

Szóval ha a Tomcat nagy nőcsábász, milyen férfi a Super Tomcat? :-) 

A futóaknába szívesen betekintettem volna alaposabban

A radar bekapcsolása, vagyis annak árulkodó kisugárzása nélkül is kutathattak célok után az infra-vörös detektorral. 

Megvolt az idei Balaton-átúszás, végre kegyes volt az időjárás a múlt hétvégén! Sok ezer ember teljesítette a több mint 5 kilométeres távot a vízben. A szervezésben sokan vettek részt, a Magyar Honvédség szintén támogatta a sportrendezvényt. Több teherautóval szállították a helyszínekre például azokat a sátrakat, melyekben az úszók csomagjait őrizték, és ezek adtak árnyat a helyszínen nevezőknek, az orvosi vizsgálaton lévőknek. Az álcahálók pedig a tűző naptól óvták a sorban állókat.

PLS rakodórendszer raklapja 

Konténer oldalrakodó rendszer

Támogató persze kihasználta az alkalmat, hogy népszerűsítse saját magát. Zenekarral, toborzósátorral mutatták meg magukat a katonák, és persze külön csapattal is indultak, kb. 250 fő vette fel az összetartozást jelentő fehér úszósapkát.

Sajnos idén nem volt olyan közelharc-bemutató, amelyet a Rammstein zenéjére láttam még pár éve az érkezési oldalon. Pedig a pusztakezes, vagy fegyveres test-test elleni összecsapás, és a koreografált közös formagyakorlat talán az egyik legjobb toborzó produkció.

Eddig tartott a hivatalos beszámolóm, innét már a saját szubjektív élményeimet írom meg. Talán mégis illik ide, hiszen az egészséges, sportos emberek nélkül nem működik a legkorszerűbb gép sem.

5200 métert leúszni elsősorban egyéni teljesítmény, annak ellenére, hogy az ember tudja, komoly támogatást kap, és számíthat segítségre. Ez már elkezdődik akkor, amikor a gyöngéd női kezek alaposan bekenik naptejjel, hogy le ne égjen a tűző napon. Mert a víz bizony nem sokat véd felülről úszás közben! Szintén bíztató, hogy tudom, várnak majd a túlparton, energiapótló finomságokkal, elismeréssel. Azonban a két esemény között mégis magára marad az ember, egyedül kell megküzdenie minden megpróbáltatással.

Idén szerencsére nem kellett sokat sorba állni. A hajóra a karszalagot azonnal megkaptam, a 9-kor induló katamaránra is percek alatt feljutottam, majd közel félóra múlva már az északi partra lépve siettem, hogy időben ott legyek az eligazításon. A formaságokkal hamar végeztem, az előzetes regisztrációm rendben volt, majd a hozott papírt leadtam, már mehetem is a következő sátorba, ahol megkaptam a chipes karszalagot.

Rövid bemelegítés, majd még egy kis naptejezést követően újabb fontos dolgot kellett megtennem. Az úszószemüveget már a hajón bekentem páramentesítővel, de ezt biztos, ami biztos alapon megismételtem. Közben felnéztem a fejem felett alacsonyan elhúzó rendőrségi MD 902-es helikopterre. A csónakokon kívül a levegőből is figyelték az úszókat.

Tovább már nem akartam húzni az időt, a starthely felé vettem az irányt. Itt sem kellett sorban állni, nem úgy, mint tavaly. A karkötőt leolvasták, majd a zuhany alá álltam, hogy végre a lépcsőről a vízbe ereszkedhessek. A korai ébresztő, az autópályán a forgalom miatti szitkozódás, és a fentebb már leírtak után mindig itt szoktam azzal szembesülni, hogy miért is jöttem valójában.

A 23 fokosnak mondott vízhőmérséklettől nem húzódott szélesre a mosolyom, a hátamon, a derekamon éreztem, hogy elég hideg, de ez van, ezt vállaltam. Szép lassan megindultam a déli part felé. Az iránytartáshoz a két szemben lévő hegyet szoktam használni, de közben figyeltem az 500 méterenként kihelyezett bójákat, és persze a vitorlásokat. Ezek kb. 50 méterenként horgonyoztak egymástól, jó támpontot, és biztonságérzetet is adtak. Hiszen bármikor odaúszhat az ember, és megkapaszkodhat, ha pihenni akar.

A biztosításban persze részt vettek a vízi rendőrök is, róluk este készítettem egy képet. 

Ahogy az elmúlt öt alkalommal, az első kilométert gyorsan letudtam, az órámra nézve nagyon jó részidőt láttam. Abban persze nem voltam biztos, hogy az áramlásnak volt ez köszönhető, vagy tényleg gyorsabb lettem tavaly óta. A hullámok miatt nem volt ideális tó felszíne, időnként a számba jött egy adag víz, de menni kellett tovább. 1,5 km-nél már azzal álltattam magam, hogy majdnem leúsztam a harmadát, persze ez nem volt teljesen igaz. De legalább továbbra is kedvező volt az időeredményem, és az is elégedettséggel töltött el, hogy a felszín alatt már láttam a számjegyeket az órámon, vagyis sokkal tisztább a víz, mint a partoknál. Az viszont aggasztó volt, hogy egyre inkább fáztam. Láttam a libabőrt a felkarom belső felén, ami azért volt furcsa, mert ennél hidegebb vízben úsztam át pár éve.

Nem aznap, és nem ott, de a rendőrségi MD 902-es azt teszi, amit az átúszásnál: figyeli fentről a vízben lévőket. 

2600 méternél elvégeztem a szokásos rituálémat, vagyis megálltam, hátrafordultam, megnéztem az északi part hegyeit, és vigyorogva hangosan megjegyeztem, hogy a felét elértem, innét már tényleg nem érdemes visszamenni.

A hideg azonban továbbra is zavart, egészen negyedik kilométert jelző bójáig nagyon fáztam. A kezemen az ujjaim zsibbadtak, ezért többször átmozgattam azokat, és meg is dörzsölgettem mindet. A derekam, és a hasam már annyira libabőrös volt, hogy sajtot lehetett volna reszelni rajtuk.

Az energiaszintem viszont jól állt, nem éreztem, hogy meg kéne állnom szőlőcukorért, nem akartam kiúszni valamelyik vitorláshoz. Ha csak egy kicsit is leálltam volna, biztos még jobba fáztam volna, és a tempómból is kizökkenek. A reggel hatkor elfogyasztott reggelim, és a három nagy Turó Rudi még egyelőre tolt előre a Balatonban. A páramentesítő is jól szuperált, tisztán láttam a szemüvegen keresztül, igazítgatni sem kellett. Bíztató volt, ahogy a hegyen lévő Gömbkilátó egyre nagyobb lett, és már láttam a rácsszerkezetét, sőt, már a célkaput is! Ráadásul a déli vizeken már nem volt olyan hideg, elmúlt a zsibbadás. Innét már tényleg robotként üzemelt a testem, a karjaim gépiesen dolgoztak, és már azt figyeltem, hol látom az utolsó vitorlás árbócát. Elérkezett végre az 5. kilométer, itt már alig vártam, hogy letehessem a lábam, pedig az általában a lehető legtovább szoktam úszni.   

Egyszer a leghosszabb táv is véget ér, fellélegeztem, amikor kényelmes vízi sétává változott az úszás. A parttól pár méterre felfedeztem a rám várókat, hangosan kértem az energiaszeletemet, és pózoltam néhányat a fényképekhez. Ezt nem kellett volna, mert a part menti szikláknál kis baleset ért, és vérző lábujjal léptem fel a lépcsőn, de azért vigyorogtam a célban a fotózásnál. Új egyéni csúcsot úsztam, ennek nagyon örültem, de még nem volt vége az egésznek, hiszen a szokásos gyűjtögetés következett. A pólót, és egyéb dolgokat hamar összeszedtem, ezekkel is percek alatt végeztem.

Jöhetett végre a büszkeség, hogy most sem a könnyebb utat választottam. Habár nagyon amatőrnek tartom magam, de az elmúlt évben alig volt olyan hét, hogy ne mentem volna uszodába. Visszanéztem az északi partra, és elégedettség töltött el, hogy átkeltem a magyar tengeren. Elfeledtem a hajnali kelést, a kapkodást, az autópálya forgalmát, és a többi járulékos macerát.

Maradt a boldogság, az eufória. Ezért persze alaposan megdolgoztam, az utólagos számolgatás szerint elégettem 1950 kcal energiát. A pótlásként persze jól esett a sok finomság, és a naplementét már pezsgőzve ünnepeltük meg. 

Habár most még nem kívánok hosszabb távot úszni, de jövőre ismét vár a Balaton, hogy Révfülöpről Balatonboglárra evickéljek valahogy. 

A Honvédség és a civilek kapcsolatának építésére talán egyik legjobb mód az, ha az embereknek megmutatják a haditechnikai eszközöket, közelebbről megnézhetik azokat. Még ennél is jobb, ha egy kis utazásra is lehetőséget biztosítanak a járműveiken. Ilyen alkalomra nyílt lehetőség június 30-án, a hazai folyami hadihajózás 170. évfordulójának ünnepén. Az előzetes programban szereplő sétahajózást kissé szkeptikusan fogadtam, de a helyszínen meggyőződtem arról, hogy valóban ezzel kedveskedtek a civil látogatóknak.  

Aki kivárta azt a félórányi sorban állást, az bizony feljuthatott az aknamentesítőkre, vagy a csónakokra, és szelhette a hullámokat!  

 Minden bizonnyal maradandó élménnyel gazdagodott mindenki a hajóúton. 

 Az AM-31-esen pedig alaposan szemügyre lehetett venni a jugoszláv gyártmányú hajó minden szegletét. 

FRISSÍTÉS! Az egyik naszád ma délelőtt, július 3-án már éles bevetésen van! Részt vesz a II. világháborús szovjet légibomba kiemelési műveleteiben.  

 A négycsövű, 20 mm-es űrméretű PAV-4-es gépágyú.

A tatnál két darab PAV-1-es gépágyú van. Természetesen egy ilyen eseményen nem nagyon lehet olyan képet készíteni, ahol ne lennének gyerekek a fegyvereknél. De ez így van rendjén! 

 A célzókészülék.

 A parancsnok kabinja.

 A főgépész alsóágyas a négyfős kabinban.

 Az alacsonyabb beosztásúak elhelyezési körlete. Az alsó kabinokban nagyon meleg volt a júniusi napon. 

A mosdó pont annyit nyújt, amennyit kell.  

A kisebb, magyar gyártmányú AN-2-es aknásznaszádokat felújították, hiszen nagyon régiek. 

AZ AN-2-eseken is van hely a pihenésre.

Az ősrégi típuskönyvem szerint két Csepel D-613-as dízelmotor hajtotta az AN-2-eseket. Hamut szórok a fejemre, de nem néztem meg alaposabban, és nem kérdeztem meg a katonáktól sem, hogy ezek azok-e? Ha kommentben valaki megírja, hogy a felújítás során ezek maradtak-e az eredetiek, azt megköszönöm!  

A hadihajósok és a tűzszerészek egy ezredben szolgálnak, így magától értetődik, hogy az utóbbiak is tartottak bemutatót. A 35 kg-os védőruhába öltözött katona egy jármű ajtajának távolról nyitásához készíti elő a kötelet. 

 A járműben ezt követően a robot végzi el a veszélyes munkát. 

Számos haditechnika eszközt is kiállítottak, köztük a lőgyakorlatokhoz használt, vontatható talpra szerelt PAV-1-es gépágyút. 

Immáron nem okoz meglepetést, ha amerikai alakulatok jönnek Magyarországra. Az utóbbi években többször érkezett egy páncélos-felderítő század, vagy egész zászlóalj, hogy néhány hónapig hazánkban közösen gyakorlatozzanak a katonáinkkal. Általában csak a Bradley felderítő, vagy gyalogsági harcjárművek jöttek eddig, de most egy harckocsizó szakaszt is hozott a vonat Tatára. Jó, tavaly is jöttek, de arról pont lemaradtam, most viszont sikerült lefotóznom az Abramseket. 

Már a vasúti vagonon is impozáns volt a látványuk, hiszen az M1A2-esek lánctalpai mindkét oldalt lelógtak a rakfelület széléről. Aztán jött a lerakodás. Az indításnál felpörgött a gázturbina, olyan volt a hangja, mintha helikopter mellett álltam volna. És megindult a 65 tonnás harci gépezet, a vezetője az irányító utasításait követte, vakon megbízva benne. Precízen lehajtott előre a vagonról, majd a rámpáról oldalra fordulva a szűk, lejtős úton a gyülekezési pontra gördült. 

A gázturbinából kiáramló gázok alaposan felkavarták a port, és fordulás közben a gumibetétek is nyomot hagytak a betonon. 

Az út szélessége éppen elegendő volt. 

A gyülekezési ponton bevárták egymást, majd felvezető járművet követve a laktanyába mentek. Csak 5 jármű, de a négy Abrams, és az M88A2-es, nos az testvérek közt is több, mint 345 tonna! 

 A páncélos felderítők fő típusa természetesen a Bradley harcjármű. Az M2A3-asokkal és M3A3-asokkal egyaránt rendelkezik a század. 

És igen, csak itt nálunk először bemutatkozott a Bradley darus változata is! :-) 

A kirakodást végig biztosították az M88A2 műszaki mentő járművek

Nemsokára már a gyakorlótéren dagasztják a sarat, vagy verik fel a port! Ha lehetőséget kapok, arról is tudósítok. Egyelőre azonban köszönetet mondok ezért a lehetőségért is.