Megvolt az idei Balaton-átúszás, végre kegyes volt az időjárás a múlt hétvégén! Sok ezer ember teljesítette a több mint 5 kilométeres távot a vízben. A szervezésben sokan vettek részt, a Magyar Honvédség szintén támogatta a sportrendezvényt. Több teherautóval szállították a helyszínekre például azokat a sátrakat, melyekben az úszók csomagjait őrizték, és ezek adtak árnyat a helyszínen nevezőknek, az orvosi vizsgálaton lévőknek. Az álcahálók pedig a tűző naptól óvták a sorban állókat.
PLS rakodórendszer raklapja 
Konténer oldalrakodó rendszer
Támogató persze kihasználta az alkalmat, hogy népszerűsítse saját magát. Zenekarral, toborzósátorral mutatták meg magukat a katonák, és persze külön csapattal is indultak, kb. 250 fő vette fel az összetartozást jelentő fehér úszósapkát.
Sajnos idén nem volt olyan közelharc-bemutató, amelyet a Rammstein zenéjére láttam még pár éve az érkezési oldalon. Pedig a pusztakezes, vagy fegyveres test-test elleni összecsapás, és a koreografált közös formagyakorlat talán az egyik legjobb toborzó produkció.
Eddig tartott a hivatalos beszámolóm, innét már a saját szubjektív élményeimet írom meg. Talán mégis illik ide, hiszen az egészséges, sportos emberek nélkül nem működik a legkorszerűbb gép sem.
5200 métert leúszni elsősorban egyéni teljesítmény, annak ellenére, hogy az ember tudja, komoly támogatást kap, és számíthat segítségre. Ez már elkezdődik akkor, amikor a gyöngéd női kezek alaposan bekenik naptejjel, hogy le ne égjen a tűző napon. Mert a víz bizony nem sokat véd felülről úszás közben! Szintén bíztató, hogy tudom, várnak majd a túlparton, energiapótló finomságokkal, elismeréssel. Azonban a két esemény között mégis magára marad az ember, egyedül kell megküzdenie minden megpróbáltatással.
Idén szerencsére nem kellett sokat sorba állni. A hajóra a karszalagot azonnal megkaptam, a 9-kor induló katamaránra is percek alatt feljutottam, majd közel félóra múlva már az északi partra lépve siettem, hogy időben ott legyek az eligazításon. A formaságokkal hamar végeztem, az előzetes regisztrációm rendben volt, majd a hozott papírt leadtam, már mehetem is a következő sátorba, ahol megkaptam a chipes karszalagot.
Rövid bemelegítés, majd még egy kis naptejezést követően újabb fontos dolgot kellett megtennem. Az úszószemüveget már a hajón bekentem páramentesítővel, de ezt biztos, ami biztos alapon megismételtem. Közben felnéztem a fejem felett alacsonyan elhúzó rendőrségi MD 902-es helikopterre. A csónakokon kívül a levegőből is figyelték az úszókat.
Tovább már nem akartam húzni az időt, a starthely felé vettem az irányt. Itt sem kellett sorban állni, nem úgy, mint tavaly. A karkötőt leolvasták, majd a zuhany alá álltam, hogy végre a lépcsőről a vízbe ereszkedhessek. A korai ébresztő, az autópályán a forgalom miatti szitkozódás, és a fentebb már leírtak után mindig itt szoktam azzal szembesülni, hogy miért is jöttem valójában.
A 23 fokosnak mondott vízhőmérséklettől nem húzódott szélesre a mosolyom, a hátamon, a derekamon éreztem, hogy elég hideg, de ez van, ezt vállaltam. Szép lassan megindultam a déli part felé. Az iránytartáshoz a két szemben lévő hegyet szoktam használni, de közben figyeltem az 500 méterenként kihelyezett bójákat, és persze a vitorlásokat. Ezek kb. 50 méterenként horgonyoztak egymástól, jó támpontot, és biztonságérzetet is adtak. Hiszen bármikor odaúszhat az ember, és megkapaszkodhat, ha pihenni akar.
A biztosításban persze részt vettek a vízi rendőrök is, róluk este készítettem egy képet.
Ahogy az elmúlt öt alkalommal, az első kilométert gyorsan letudtam, az órámra nézve nagyon jó részidőt láttam. Abban persze nem voltam biztos, hogy az áramlásnak volt ez köszönhető, vagy tényleg gyorsabb lettem tavaly óta. A hullámok miatt nem volt ideális tó felszíne, időnként a számba jött egy adag víz, de menni kellett tovább. 1,5 km-nél már azzal álltattam magam, hogy majdnem leúsztam a harmadát, persze ez nem volt teljesen igaz. De legalább továbbra is kedvező volt az időeredményem, és az is elégedettséggel töltött el, hogy a felszín alatt már láttam a számjegyeket az órámon, vagyis sokkal tisztább a víz, mint a partoknál. Az viszont aggasztó volt, hogy egyre inkább fáztam. Láttam a libabőrt a felkarom belső felén, ami azért volt furcsa, mert ennél hidegebb vízben úsztam át pár éve.
Nem aznap, és nem ott, de a rendőrségi MD 902-es azt teszi, amit az átúszásnál: figyeli fentről a vízben lévőket.
2600 méternél elvégeztem a szokásos rituálémat, vagyis megálltam, hátrafordultam, megnéztem az északi part hegyeit, és vigyorogva hangosan megjegyeztem, hogy a felét elértem, innét már tényleg nem érdemes visszamenni.
A hideg azonban továbbra is zavart, egészen negyedik kilométert jelző bójáig nagyon fáztam. A kezemen az ujjaim zsibbadtak, ezért többször átmozgattam azokat, és meg is dörzsölgettem mindet. A derekam, és a hasam már annyira libabőrös volt, hogy sajtot lehetett volna reszelni rajtuk.
Az energiaszintem viszont jól állt, nem éreztem, hogy meg kéne állnom szőlőcukorért, nem akartam kiúszni valamelyik vitorláshoz. Ha csak egy kicsit is leálltam volna, biztos még jobba fáztam volna, és a tempómból is kizökkenek. A reggel hatkor elfogyasztott reggelim, és a három nagy Turó Rudi még egyelőre tolt előre a Balatonban. A páramentesítő is jól szuperált, tisztán láttam a szemüvegen keresztül, igazítgatni sem kellett. Bíztató volt, ahogy a hegyen lévő Gömbkilátó egyre nagyobb lett, és már láttam a rácsszerkezetét, sőt, már a célkaput is! Ráadásul a déli vizeken már nem volt olyan hideg, elmúlt a zsibbadás. Innét már tényleg robotként üzemelt a testem, a karjaim gépiesen dolgoztak, és már azt figyeltem, hol látom az utolsó vitorlás árbócát. Elérkezett végre az 5. kilométer, itt már alig vártam, hogy letehessem a lábam, pedig az általában a lehető legtovább szoktam úszni.
Egyszer a leghosszabb táv is véget ér, fellélegeztem, amikor kényelmes vízi sétává változott az úszás. A parttól pár méterre felfedeztem a rám várókat, hangosan kértem az energiaszeletemet, és pózoltam néhányat a fényképekhez. Ezt nem kellett volna, mert a part menti szikláknál kis baleset ért, és vérző lábujjal léptem fel a lépcsőn, de azért vigyorogtam a célban a fotózásnál. Új egyéni csúcsot úsztam, ennek nagyon örültem, de még nem volt vége az egésznek, hiszen a szokásos gyűjtögetés következett. A pólót, és egyéb dolgokat hamar összeszedtem, ezekkel is percek alatt végeztem.
Jöhetett végre a büszkeség, hogy most sem a könnyebb utat választottam. Habár nagyon amatőrnek tartom magam, de az elmúlt évben alig volt olyan hét, hogy ne mentem volna uszodába. Visszanéztem az északi partra, és elégedettség töltött el, hogy átkeltem a magyar tengeren. Elfeledtem a hajnali kelést, a kapkodást, az autópálya forgalmát, és a többi járulékos macerát.
Maradt a boldogság, az eufória. Ezért persze alaposan megdolgoztam, az utólagos számolgatás szerint elégettem 1950 kcal energiát. A pótlásként persze jól esett a sok finomság, és a naplementét már pezsgőzve ünnepeltük meg.
Habár most még nem kívánok hosszabb távot úszni, de jövőre ismét vár a Balaton, hogy Révfülöpről Balatonboglárra evickéljek valahogy.
A páncélos felderítők fő típusa természetesen a Bradley harcjármű. Az M2A3-asokkal és M3A3-asokkal egyaránt rendelkezik a század. 
