Az 50-es évek végén már az összes valamirevaló tábornok azért nyüstölte a minisztériumi vezetőket, hogy a lövészkatonáknak védett szállító járművet biztosítsanak, ami esetleg még fegyverrel is rendelkezik. Így voltak ezzel Kínában is, ahol a Népi Felszabadító Hadsereg nagy számban tartott igényt páncélozott nyuszibuszokra. A mérnökök addig szinte minden haditechnikai eszköz esetében a szovjet típusokat másolták le. Ebben az esetben azonban kivételt tettek, és saját maguk alkottak meg egy páncélozott szállító harcjárművet. A lánctalpas nagyon puritánra sikeredett, semmi különleges nincs az egyszerű páncéltestben: motor, meg jó sok ülés a katonáknak. A 2-3 fős személyzet mellé eredetileg 14 katonát akartak bezsúfolni. Az átlagos kínai emberek alacsonyabbak és soványabbak ugyan az európaiaknál, de azért ez már nekik is heringesdoboz szindrómát okozhatott, a közelség nem igazán építette a csapatszellemet, és a harcértéküknek sem tett jót, ha elzsibbadva kavarodnak ki valahogy a hátsó ajtón. Erre rájöttek a tervezők is, így végül csak 10 fő számára építettek be üléseket.

   A fő exportváltozat a WZ531-es, a járműcsalád fő jellemzője a 4 futógörgő. 

A fegyverzete egy darab tetőre szerelt géppuska, ami a szovjet 12,7 mm-es DSK hazai koppintása volt. Típusjelet nem írok, abból úgy is túl sok van ennél a harcjárműnél. A prototípus gyárilag még A531-es volt, de 63-as típusként állították hadrendben a hatvanas évek vége felé. Ahogy az szokás ebben a kategóriában, számos alváltozat készült el, különböző fegyverek (tarack, sorozatvető, aknavető) hordozója lett, de parancsnoki vezetési pont, és sebesült szállító variáns is kikerült a gyárból. A kicsinynek tűnő, ámde valóban annak bizonyuló nyuszibuszt egyszerűen és olcsón gyárthatták, túlszárnyalták a tízezres példányszámot. A Pekinggel baráti, fejlődő országokba is bőven jutott ezekből, több mint egy tucat hadseregben állították szolgálatba. Némileg módosításra kerültek, és az exportjelzések is mások lettek, alaposan bele lehet zavarodni, ha el akarunk igazodni.   

 WZ531-es (BTR-63) hátsó ajtaján egyszerre ha 10 ember kitódul...

   Irak 650-et vásárolt, leginkább az YW531-es lövész szállítókból, melyeket náluk BTR-63-asnak neveztek el. A YW381-es önjáró aknavetőből, a WZ701-es parancsnoki vezetési pontból, és a sebesült szállító WZ750-esből is rendeltek, a két utóbbit a magasabb páncéltestről lehet felismerni. 

  WZ750 sebesült szállító. Nem minden hadsereg fegyverzi fel a vörös keresztet, vagy a vörös félholdat viselő járműveket. Háborúban viszont nem biztos, hogy a másik fél tiszteli a megkülönböztetett jelzéseket.  

WZ701 parancsnoki vezetési pont, a magasabb felépítményen kémlelőnyílások is vannak. 

YW381-es önjáró aknavető

Náluk jól bevált az egyszerű járgány, ha csak a mobilitást nézzük, 65 km/h-val száguldozhattak az utakon, és a sivatagi körülmények közt is megfelelően üzemeltek. Azonban a védettségét erősen megkérdőjelezhetjük. Oldalról kizárólag a kézifegyverek ellen adhatott oltalmat, vagyis még egy géppuska lövedékével is be lehetett perforálni a katonákhoz.

   Az olcsó és igénytelen lánctalpasokból már az Irán elleni háborúban is sokat elveszettek, de igazán az 1991-es év hozott drasztikus változást a leltárban. Ha valamivel ezekre tüzet nyitottak, akkor a bent ülők nem sok jóban reménykedhettek.

Ha még több hasonló képet szeretnél látni, látogasd meg a Facebook oldalunkat is: 

  https://www.facebook.com/Exclusive-Military-Hardware-852132881536454/

 Szaddám Husszein a 8 éves háború alatt két olyan lövegtípust is beszerzett a serege számára, amelyekhez foghatóval még a legnagyobb haderők sem rendelkeztek akkoriban.

  A szupertarackok története Kanadában kezdődött, ahol egy igen agilis és tehetséges mérnök, Gerald Bull akart valami újdonsággal előrukkolni a fegyverpiacon. A 70-es években fejébe vette, hogy olyan 155 mm-es löveget alkot, amellyel túlszárnyalhatja a hasonló kategóriájú típusok lőtávolságát.

Hosszú kutató fejlesztő munka után ehhez munkatársaival megterveztek egy speciális lövedéket, amelynek csökkentették a légellenállását, és különleges gázgenerátoros betétet alkalmaztak, amelyet az aljába lehetett beilleszteni. Ugyanakkor kidolgozták a rakéta-póthajtás módszerét is, így még messzebbre repült a lövedék kísérletek során.

  Természetesen egy új lövegcsövet is terveztek, méghozzá L45-ös kivitelben, vagyis a 155 mm-es űrméretnél ennyiszer lett hosszabb a huzagolt cső. Az osztott lőszerhez (a lövedék és a hajítótöltet külön egységeket képeztek) méretezték a töltényűrt is, amely szintén nagyobbra sikeredett, mint az máshol megszokott volt.

A csőnek a GC-45-ös típusjelet adták, de a technológia kevés volt, megfelelő kapacitással rendelkező gyártót kellett keresni, Gerald Bull vállalata egy dél-afrikai hadipari céget talált meg. A fekete kontinens fehérek uralta országában láttak fantáziát a sok újdonságot egyesítő tervben, és a fegyvert tekintve sikeres együttműködés vette kezdetét. Bull a csőhöz megfelelő talpat is tervezett, melyre segédmotort és egy hidraulikus rendszert építettek, amely két perc alatt tűzkésszé tette a löveget.

A Gerald Bull tervei alapján készült G5-ös a maga idejében még egyedülálló volt, de később sok országban lemásolták. 

 A kanadai mérnök azonban nagyon rosszul jött ki az üzletből, mivel nem vette figyelembe, hogy az apartheid politika miatt fegyverembargó volt érvényben a Dél-Afrikai Köztársaság ellen, és ennek megsértése miatt letartóztatták az Egyesült Államokban. Hat hónapot ült, ezalatt volt ideje gondolkodni azon, hogy egy fegyverbizniszt hiába támogat valamelyik nagyhatalom hallgatólagosan, ha fordul a kocka, simán beáldozzák még a konstruktőrt is. A dél-afrikai cégnél eközben már nélküle folyt a munka, és G5-ös típusjellel kezdték meg a sorozatgyártás, a löveggel 39 km lőtávolságot értek el, és az angolai háborúban sikeresen alkalmazták.

  A Bull a szabadulása után Európába költözött, Belgiumban folytatta a munkáját, és ismét sikerült partnert találnia a nagy hatótávolságú löveg gyártásához. Az osztrák Voestalpine konzorciumhoz tartozó Noricum cég megvette a terveket és beindult a termelés. A GHN-45-ösnek elnevezett tarackokra hamar szereztek külföldi megrendelőket, és nem voltak szívbajosak, mert Thaiföld mellett Izraelnek, Szingapúrnak, Kínának is adtak el belőlük.

   Bull ágyúja iránt Irak is érdeklődött, hiszen égetően szükségük volt messze hordó tüzérségi eszközökre Irán ellen. Hivatalosan azonban nem vásárolhattak fegyvereket, mert elvileg őket szintén embargó sújtotta. Az osztrák üzletemberek előtt minden bizonnyal ott lebegett a sok millió Schilling látványa, amikor az irakiak közölték az igényeiket. A busás haszon reményében ezért kijátszották a szankciókat, 1984-től összesen 200 GHN-45-öst szállítottak Jordániába, mintha ők lennének a végfelhasználók. A tarackok onnét Irakba kerültek, rövid úton már a frontokon lőtték az iráni védelmi állásokat, a hátrébb lévő raktárakat, gyülekezési és pihenő körleteket, nagy veszteséget okoztak élőerőben és anyagiakban egyaránt.

     A fegyverüzlet részletei azonban kiderültek, emiatt a semleges szomszédunknál nagy botrány lett, és a felelősöket bíróság elé állították. A bagdadi vezérkar nagyon elégedett volt a megérkezett osztrák szállítmányokkal, de mivel az ügy kiderült, szó sem lehetett további GHN-45-ösök vásárlásról. A piacon viszont ott volt a hasonló G5-ös, melyből 124-et rendeltek. A másik, fegyverembargó alatt álló országnak sem voltak erkölcsi aggályai, Irak megkapta a kívánt tarackokat. Az iraki tüzérség osztrák és dél-afrikai szuperlövegei nagyban hozzájárultak Irán kivéreztetéséhez, és Khomeini ajatollah elfogadta a tűzszüneti ajánlatot, így 1988-ban befejeződött a háború.

      A G5-öst Tadzsiban fényképeztem, még 2008-ban. 

Aztán jött az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet. A szövetségesek ugyan aggódtak, hogy ellenük is bevetik a G5-ösöket és a GHN-45-ösöket, de a légi hadműveletek során sokat megsemmisítettek a sivatagi tüzelőállásokban. A parancsnoki vezetési rendszer sem működött, mire a szárazföldi művelet elkezdődött, így a maradék eszközt sem tudták úgy alkalmazni, ahogy lehetett volna. A vontatóeszközök hiányában pedig ott maradtak, ahol beásták őket, így sokat zsákmányoltak az amerikai és brit katonák.  A 2003-as invázió alatt megint csak hasonló helyzetet teremtett az amerikai haderő, a gyorsan előrenyomuló támadók nem kerültek szembe hatékony tüzérségi tevékenységgel.

  Sokáig azt hihettük, hogy a félelmetes tarackokból egy sem maradt működőképes, a zsákmányolt példányokat megsemmisítették a megszállók. Azonban nemrégen a neten egy videó ennek ellenkezőjét bizonyította. Az iraki hadsereg a Daesh ellen vetett be legalább egy GHN-45-öst. A raktárból épen előkerült példány harci alkalmazásának eredményességéről nincs információ, de már az is nagy szó, hogy a több mint 3 évtized után is működőképes maradt a mostoha tárolási körülmények ellenére.   

  A mai bejegyzés témája csak közvetve kapcsolódik a haditechnikához. Volt egyszer egy katonai repülőtér Somogy szívében, Taszár mellett. A magyar katonai repülés fontos objektuma volt, a déli védőbástyának is nevezték az ott szolgálók. Aztán 1995-ben megjöttek az amerikai békefenntartók, először társbérletnek indult a jelenlétük, de a magyar vadászgépeknek sajnos gyorsan távozniuk kellett. A bázison ezután váltakozó intenzitással a tengerentúli szövetségesek repültek, de 2004-ben távoztak, majd rá egy évre végleg bezárt a nagy múlttal rendelkező bázis. Azóta csak egyre romlik az állapota, hiszen semmilyen állagmegóvást nem végeznek a kerítésekkel körbezárt bázison.

 Azonban kívül olyan jeleket látni, mintha nagyon is működő repülőtér lenne Taszáron. Aki a 61-es úton közlekedik, mind a mai napig találkozhat az alacsonyan szálló repülőgépekre figyelmezető táblával.

 Minden bizonnyal csak elfelejtették eltávolítani, vagy dezinformációs szándékkal hagyták kint, hátha az országunkban tevékenykedő kémeket meg tudjuk téveszteni.

  Mondhatnánk azt is, hogy hú de jó, spóroltak egy kicsit, mert így esetleg másra költhették azt a pénzt, amibe a leszerelésre került volna. Hiszen kit zavar egy olyan tábla, amely láttán amúgy se csinál semmit a bátor, jól képzett magyar gépjárművezető.

  Azonban ha tovább haladunk a 61-es úton még egy reptérrel kapcsolatos maradványt pillantunk meg. A bázisra bevezető vasúti vágány előtt mind a mai napig működő fénysorompó van. Ezen a sínen azonban már évek óta nem döcögött be egyetlen vonat sem, és bizony szinte nulla az esélye annak, hogy ez újra meg fog történni.

  Szóval itt már eléggé pazarlás szaga van a dolognak. De lehet, hogy tényleg csak megtévesztés miatt működik, hogy azt hihessük van remény a taszári repülőtér feltámadásának.

Frissítés! 2021 februárjában ismét arra jártam. A síneket leaszfaltozták, a fénysorompót és a táblát eltávolították. Úgy látszik, rájöttek, hogy ezekre 16-évvel a bezárás után sajnos már valóban nincs szükség.  

 A kettővel ezelőtti posztban említett M8-as felderítő harcjárművekből Brazília is vásárolt, a levetett világháborús eszközök nekik nagyon megfeleltek, jól tudták azokat alkalmazni. A 60-as évekre azonban már kevés volt bevethető, mivel az alkatrészforrás kiapadt, az Egyesült Államokból nem kaptak újabb szállítmányt.  Úgy döntöttek emiatt, hogy saját erőből hoznak létre egy hasonló kategóriájú harcjárművet. A tervezésnél nagyban támaszkodtak az amerikai típusra, a brazil mérnökök is nagyon hasonló kivitelű és képességű járművet akartak létrehozni. Először csak a páncélest volt saját fejlesztésű, melyre az eredeti M8-as tornyát építették rá. Azonban a 37 mm-es ágyú tűzerejét már kevésnek tartották, így végül egy nagyobb űrméretűvel látták el. Természetesen a 90 mm-es löveg miatt már méretesebb toronyra volt szükség.

  Az első EE-9 Cascavel (borzasztó csörgőkígyó) 1974-ben gördült ki a gyárból, és 30 évig le sem álltak a termeléssel. Brazíliában kb. 400-at rendszeresítettek belőlük, jól beváltak a dél-amerikai országban, meg voltak vele elégedve. Exportra is felajánlották, több országnak sikerült eladniuk a 70-es 80-as években, még a franciák elől is elnyertek pár üzletet. 

Irak szintén vásárolt több százat, ezek persze bevetésre kerültek az Irán elleni háborúban is. A harcokban a legtöbb roncsként végezte, de a bázisokon még sok maradt belőlük 2003 után, az állaguk viszont gyorsan leamortizálódott. Meglepő módon néhány példányt azonban felújítottak, és az újjászervezet hadseregben ma is használják ezeket, igaz kis számban.

A tavalyi vendégeskedést követően múlt héten ismét hazánkba érkezett a 7. Lovassági Ezred egyik alakulata az Egyesült Államok Hadseregéből, hogy részt vegyenek egy közös hadgyakorlaton a Magyar Honvédség katonáival. Ebben az évben többen jöttek, egy zászlóalj járművei kerültek leszállításra vasúton Hajmáskérre.

A cavalry (lovasság) szót hagyománytiszteletből használják ma is a nevükben, ugyanakkor más alakulatoknál is felbukkan, nem véletlenül. A cavalry a US Army-nál egy külön fegyvernem, amelynek leginkább a páncélos felderítő a helyes magyar megfelelője, ami így már a jellegét is, és a feladatkörét is megadja.

  A 7. Ezred 5. Zászlóaljánál az M3A3-as felderítő harcjárművek vannak hadrendben, ezekből érkezett meg egy nagyobb mennyiség az első vonattal. A 25 tonnás Bradley-k szállítása előtt kiszerelték a 25 mm-es gépágyúk csövét, azok csak a gyakorlótéren kerültek vissza.

  Talán nem tűnik izgalmasnak egy vasúti kirakodás, de ha valaki saját szemével közelről nézi végig, akkor biztosan megváltozik a véleménye. A kocsikról nem egyszerű lehajtani már az M3A3-asokal sem, hiszen csak egyik oldalt van rámpa. Elég egy rossz mozdulat, máris borul az ebéd időpontja, és persze az egész jármű.   

  Az egyik M88A2-es műszaki mentő járműnek mindjárt az elején dolga akadt, nem is akármilyen. A vonatról ugyanis egy típustársát kellett levontatni, valószínűleg már így is álltak fel. Igazán érdekes látvány volt közelről, hiszen ívben kanyarodott le a pőrekocsiról, ráadásul utána meg kellett fordulnia a vontatmánnyal együtt, ami nem volt egyszerű. 

 Kétszer 65, az ugye 130 tonna.

A rakodórámpa méretének korlátozott volta miatt még tolatni is kellett egy kicsit, hogy végre sikerüljön a mutatvány. Az enyhe emelkedőn a lánctalp ki is pörgött időnként, de csak összejött a 180 fokos irányváltás. A betonon szép nyomot hagytak a lánctalpak gumibetétei.

A vezetőnek nem véletlenül gratulált utána az irányítást végző katona. Ilyenkor ugyanis csak a kézjelekre figyelve kormányoznak, nem néznek máshova. Ugyanez vonatkozik a „mindössze” 25 tonnás Bradley-kre is, a lánctalpasok vezetői a vasúti kocsikon a fordulókat, az apró korrekciókat, a tolatást kizárólag az irányítóra összpontosítva hajtották végre.

  A lerakodás viszonylag gyorsan befejeződött, alig egy órát vett igénybe, és hármas oszlopban várakoztak az indulásra. A 600 Le teljesítményű motorokat nem állították le, de még így együtt sem voltak hangosak alapjáraton. 

Lehet számolgatni

Végül kiadták a parancsot az oszlopmenet végrehajtásra, felvezető jármű után indultak el a gyakorlótérre. Alig pár percet vett igénybe, hogy kiürüljön a vasútállomás. A gyorsaság azért is fontos volt, hogy a közúti forgalmat nem zavarják sokáig, azt ugyanis természetesen leállították, a biztonság kedvéért.  

 Gondosan elterveztem, hogy majd szuper fotókat készetek a hadiúton közlekedő oszlopról. A járművek által felkavart por viszont keresztülhúzta a számításom. Mesterséges álca alatt tűntek el a szemem elől az M3A3-asok, és az M88A2-esek. Remélem, hogy a gyakorlaton még lesz lehetőségem újra, és immáron teljes harci díszben fotózhatom a lánctalpasokat.

  Utoljára egy találós kérdés: Miért áthallásos a teljes harci dísz kifejezés az alakulattal kapcsolatban?

 A fotózás megszervezésében nyújtott segítséget szeretném megköszönni a 5-7 Cav zászlóaljnak, és a követségnek!

  A II. világháborúban sok ország gyártott kerekes felderítő harcjárműveket, a német típusok jelennek meg a szemünk előtt leginkább. Az Egyesült Államokban szintén rendszeresítettek egyet 1943-ban, melyet a páncélzata és a fegyverzete miatt talán sokan leszólnának. Az M8-as valóban nem számított kiemelkedő harcjárműnek egyik téren sem, a 8 tonna körüli tömege és a 37 mm-es lövege a kor harckocsijaihoz képest bizony elég kevés.

 Azonban nem is a nagy ütközetek megvívására szánták, hanem arra, ami a kategóriának a megnevezése. Habár angolul egyszerűen armored car kifejezést találjuk a leírásokban, a magyar terminológia viszont egyértelműen eligazítást ad. A felderítő harcjárművel a főerők előtt gyorsan mozgó, és kiválóan manőverező kisebb alegységek felkutatják az ellenséges csapatokat, azokról a rádiójukon jelentést tesznek, majd visszavonulnak. Szerencsés esetben megtalálhatják a gyenge pontokat, azokat a terepszakaszokat, ahol a védelemmel kevésbé kell számolni.

 Az M8-asból 8000-nél is többet gyártottak, és szinte minden fronton bevetésre kerültek. Habár a terepjáró képessége elmaradt a lánctalpasoktól, de olcsó volt, és sokat gyártottak belőle, logisztikai kiszolgálása is egyszerűbbnek bizonyult. A háború után a megmaradt M8-asokat sok országnak eladták, így eljutott belőle Irakba is néhány.  

  A katonák a modern háborúban sem nélkülözhetik a hideg- és szálfegyverek kategóriájába tartozó késeket. A szúrásra, vágásra használható eszközök több módon is szolgálhatják a tulajdonosukat. Lehet velük fúrni, faragni, konzervet nyitni, menedéket építeni. De ne kerülgessük a kényes témát, a történelem során a késeket leginkább embertársaink megölésre használták.

  A mai hadseregeknél már leginkább lőfegyverekkel gyilkolják az ellenség katonáit, de bizony előfordulhat, hogy előkerül a csupasz acélpenge. A különleges alakulatoknál létfontosságú lehet, hogy zajtalanul némítsanak el egy őrszemet, az ellenség ne értesüljön túl hamar a támadásukról.

  A magyar mélységi felderítőknél is rendszeresítettek egy kést a 80-as években, amely az alakulathoz méltóan igazán különlegesre sikeredett. Kifejezetten számukra tervezték, ezt igazolta a kés markolatán lévő ejtőernyős jelvény.

  Talán nem meglepő, hogy a speciális alakulat nem egy hagyományos eszközt kapott. Ugyanis alkalmas volt arra, hogy megfelelő módon eldobva beleálljon a célba!  Volt szerencsém a kiképzésem során kipróbálni, így szó szerint első kézből származó információkat oszthatok meg róla. Két különböző módon mutatták meg a használatát, az egyiknél a pengét a kinyújtott mutató és középső ujjakra fektettük, és a hegyét a befele fordított hüvelykujjal fogtuk meg. Így eldobva a kés fél fordulatot tesz meg a célig. Nem igazán tudtam ezt megfelelő módon kivitelezni, ráadásul a saját tenyeremre is veszélyesnek tűnt a fogás.

A másik módszer során a kés elejét egyszerűen a mutatóujjal és a hüvelykkel kellett megfogni, így másfél fordulat után állt bele a kívánt helyre.

  Az utóbbi módszert gyorsan elsajátítottam, egy adott távolságról szinte minden esetben heggyel előre érkezett a deszkába a kés. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy pontosan ki kellett mérnem a dobás helyét. Nekem 7 lépésről sikerült a célba juttatnom, de alig pár perces gyakorlással képes voltam erre. Ha valaki több időt áldozott a gyakorlásra, akkor biztosan tágabb keretek közt használhatta a kést.

 Elvileg a tokjából is el lehetett dobni, de a pontos technikáját nekünk nem mutatta be senki. A két részből álló tokot ehhez szét lehetett csatolni, a felső szekció így az övön maradhatott volna.

 Kizárólag éles harci helyzetekre tartogatták a késeket, a fegyverzeti anyagokhoz hasonlóan nagyon komolyan kezelték, a pengére sorszámokat gravíroztak, minden katona az aláírásával felelt érte, ha átvette. Nem is adták ki túl gyakran, csak ha tényleg ilyen célú kiképzésre került sor. Nagyon féltették, de nem attól, hogy eltörik, hanem a katonák enyves kezétől. Az ejtőernyősökről sok legenda kering, de azt nem igazán említik, hogy nagy zsiványok is bekerültek az alakulathoz, vagy ott váltak ügyeskedővé. Sokunknak lett volna kedve „hazakísérni”, de a kemény büntetés elrettentő ereje megvédte a kurrens tárgyak legtöbbjét. Nem volt 100%-os hatásfokú a kincstári tulajdon védelme, de az egy másik történet.

  Talán pont ennek köszönhető, hogy néhány darab gyűjtők tulajdonába került, akik nagy becsben tartják ezeket. A Magyar Honvédségnél elvileg még hadrenden van, néha bemutatókon is látható. A fenti kép is ilyen alkalomból készült, ahol nosztalgiával vettem kézbe.

A korabeli videón 10:02-től jól látszik, hogy szakértő mélységi felderítők kezéből dobva valóban halálos fegyverek voltak.

  A jól kialakított műszaki zárakkal, így az aknamezőkkel is egy támadást könnyen megállíthatnak, vagy lelassíthatnak. Az utóbbiaknál alaposan megtervezik a telepítést, a harckocsik elleni és gyalogsági aknákat együtt rakják le, olyan sűrűségben, hogy az áthajtó járművek mindenképp ráfussanak, és a katonák se tudjanak keresztül gyalogolni anélkül, hogy valaki fel ne robbanjon. Habár csak néhány harckocsi és katona esik áldozatul a zárnak, mégis az ellenség tüzének kitéve nagyon veszélyes helyzet alakulhat ki. Azonnal meg kell állni, így jó célpontot nyújthatnak, ha elakad a mozgásuk. 

 Természetesen a hadviselés történetéből jól tudjuk, hogy minden fegyvernek, módszernek megpróbálják kidolgozni az ellenszerét. Az aknamezők felszámolására is több lehetőség van, így a műszaki katonák detektorokkal, szúróbotokkal képesek megtalálni azokat, majd megjelölik, vagy hatástalanítják. Létezik gépesített módszer is, harckocsikra szerelt taposóhengerrel, vagy egyéb fizikai ráhatással robbantják fel maguk előtt az aknákat.

  Azonban van ennél egy sokkal hatásosabb, és gyorsabb eljárás is. Rakéta indításával kihúznak egy hosszabb kötelet, amelynek teljes hosszán végig robbanótöltet van, amelyet működésbe hoznak ha földet ér, így a közelében lévő aknák felrobbannak. Ezzel egy folyosót, szaknyelven szólva átjárót hoznak létre, melyen már biztonságosan nyomulhatnak előre a katonák és járművek.

Az elvet több évtizede a gyakorlatba is átültették számos országban, így a Szovjetunióban is. A BTR-50-es páncélozott szállító harcjármű bázisán alakították ki az UR-67-est, amely egy önjáró aknamentesítő eszköz lett. A speciális lánctalpasra egy sínrendszert építettek, amely menethelyzetben a jármű belsejében van, és bevetés előtt emelik csak ki. A síneken konténerek helyezhetőek el, ezekből indítják a rakétákat, és a nyújtott töltetekkel 60-150 méter hosszú és 2-5 méter széles terület tisztíthatnak meg. Ráadásul mindezt az aknamezőtől jóval távolabb, védetten tehetik meg.

Az itt látható példányt Irak használták.

 Az UR-67-es azonban már elavult, kivonták a rendszerből. Helyette az MT-LB járművet felhasználásával megkonstruálták a UR-77 Metyeorit típust, amely hasonló módon működik.

A videón jól látszik, hogy az indítás, és a kihúzás.

Nemrégiben ez utóbbiból több példány is megjelent Szíriában, a kormányerők vetették be a felkelők, vagy ki tudja ki ellen, városi környezetben. A közelben lévő épületek persze elég rosszul viselték.  

Fojtatatva az előző posztokat, ismét egy szovjet "lánctalpas teherautót" mutatunk be. A különböző lövegek és nagyobb űrméretű aknavetők, valamint a szükséges lőszer mozgatásához tervezték meg az ötvenes évek végén az ATSz-59-est. A típusjel az Артиллерийский Тягач, Средний - Artillerszkij Tyagacs Szrednij szavak kezdőbetűiből áll össze, és persze hozzábiggyesztették a gyártás kezdetének évét is. Az orosz szavak jelentése egyben megadja a feladatkört is, vagyis ez egy közepes tüzérségi vontató. 

Az első változat még csőrös vezetőfülkével készült, de ebbe kevesen fértek el, így a későbbi módosításnál már úgy gondolták, hogy a kezelők közül többen melegedhessenek bent, ne hátul a platón kelljen fagyoskodniuk, vagy bőrig ázniuk. Ebből, a nem éppen áramvonalas változatból gyártottak többet, a világ számos pontjára kerültek a baráti segítségnyújtásnak, vagy éppen a szövetségesi erőltetett eladásoknak köszönhetően. A gyártást egyébként Lengyelországban is zajlott, szocialista "irrelációban" (Markos poént idézve). Az csak természetes, hogy hazánkba is kerültek ATSz-ek, a légvédelmi csapatoknál használták ezeket. 

A kialakításánál a már bevált módszert követték, vagyis a T-54-es harckocsi motorját, és erőátviteli rendszerét alkalmazták, de a futóművet "megfordították" a koronás, vagy meghajtókerék elöl található. Jó terepjáróképességű tyagacs után akár 14 tonnás vontatmányt is köthettek, vagy a platón vihetett katonákat, lőszert, kaját, vagy bármi mást, amit felraktak.

Mint minden katonai járműből, többet polgári célokra is átadtak, a nagy Szovjetunióban szükség volt a távoli, úttalan helyeken az ellátásra, terhek szállítására. A külföldi alkalmazók közül pedig többen láttak fantáziát az átalakításban, Kínában és Egyiptomban sorozatvetőket építettek rá. 

A plató is elbírt 4 tonnányi rakományt. 

   Az előző posztban szereplő M548-ashoz hasonlóan máshol is készültek lánctalpas teherautónak látszó járművek. A nagy Szovjetunióban főleg a tüzérségi eszközök vontatására akartak speciális típusokat rendszeresíteni. Sok ilyen célú jármű készült el az elmúlt fél évszázad alatt. Az egyik közülük az AT-T, (Артиллерийский Тягач, Тяжёлый – Artilleriszkij Tyagacs, Tyazsjolij) vagyis nehéz tüzérségi vontató. A T-54-es harckocsi alapján konstruálták meg, annak motorjával, és a hajtásláncával.

   Sok baráti és testvéri országba exportálták a különböző változatokat, így került ez az AT-T Irakba.     

Habár sok mindent felhasználtak belőle, mégsem lehet arról beszélni, hogy egyszerűen levették róla a fölösleges dolgokat, és el is készültek. Tulajdonképpen megfordították az elrendezést, a motor és a meghajtókerék, valamint az erőátviteli rendszer előre került. Nemcsak a feladata miatt nevezhető öszvérnek, mivel már meglévő járműről vették át a kétszemélyes vezetőfülkét is. A ZISz-150/ZIL-164-eskhez gyártott kabin, valamint a ponyvatetővel ellátható raktér miatt valóban kissé teherautó szerű a megjelenése, persze a lánctalpak miatt mégis sokkal militánsabb, erőteljesebb az összhatás.

A platón 16 katonát, vagy 5 tonna terhet szállíthat, így a különböző lövegek vontatásán kívül a kezelőszemélyzetet, és a lőszert is hordozhatta.

   Az AT-T is számos más célú jármű kiindulási alapját képezte, így a BAT-M műszaki munkagép, a BTM-3 és MDK-2M árokásók. A P-40-es rádiólokátort szintén a lánctalpas vonatóra építették rá, de megnyújtották a teknőt, és további kettő futógörgőre is szükségessé vált.

 A P-40-es rádiólokátor, az antennája menethelyzetben van. 

Az AT-T nagyon sokáig igazán félelmetes társaságban is mutatkozott. A 60-as években Moszkvában a Vörös téren lehetett látni, amint a haditengerészet R-13-as (SS-N-4, Sark) és R-21-es (SS-N-5, Serb) tengeralattjáróról indítható közép-hatótávolságú ballisztikus rakétának trélereit vontatta.   

1:14:40-től látható a rakétavontató szerepben.