A régi mappákban kutakodva rátaláltam egy immáron több mint tíz éve készült digitális képre. Számomra vidám pillanat lett megörökítve, egy iraki bázis kietlennek ható, távolabbi szegletében futottam. Ami még egzotikusabbá teszi az egészet, hogy a háttérben egy Il-28-as bombázó is látható.

A navigátor a pilótafüle előtt tudott beszállni

Amikor erre a reptérre érkeztem, és jobban körülnéztem, nagyon sok érdekességgel találkoztam, melyeket közelebbről is szemügyre vehettem később. Már az első bejárásnál szembetűnt néhány kéthajtóműves, ezüstszínű fémmadár. Az Il-28-asok ismerősek voltak, hiszen gyerekkoromban sok képet láttam a bombázóról könyvekben, majd személyesen tapogathattam meg egyet Szolnokon, a repülőmúzeumban. Nekem valahogy nagyon megtetszett már akkor, igazán impozánsnak hatott. Egyből szembetűnt, hogy ez egy bombázó, arra hivatott, hogy halálos terhet szállítson, majd ledobja. Nagyon tetszett a navigátor üvegorrú munkahelye, a faroklövész gépágyúja, és persze a két hajtómű, melyek típusa megegyezett azzal, amelyet a MiG-15bisz-nél is használtak. Magán hordozta a II. világháború, és a sugárhajtású korszak hajnalán gyártott bombázók jegyeit egyaránt.  

 A reptér elhagyott részén félreállítva

A Magyar Néphadseregben is hadrendben volt néhány példány típusból, a hazai történetükről már sok mindent leírtak, bennem két dolog hagyott mély nyomot. Egyedülálló módon a világ legbékésebb alakulatában repültek nálunk, mert bomba nem volt hozzájuk, igaz, felderítő, tüzérségi helyesbítő feladatokra voltak rendeltetve hivatalosan. A másik általam kiragadott érdekesség pedig egy furcsa repülőbaleset, kiképzőrepülés közben MiG-17-essel ütközött az egyik Il-28-asunk. A függőleges vezérsík nagy része letört, emiatt a gép alig volt kormányozható. A parancsnok a személyzetet felszólította a gép elhagyására, amelyet a fedélzeti lövész végre is hajtott, ejtőernyővel kiugrott. Igen ám, de ekkor a gép irányíthatóvá vált, a nyitott ajtó ugyanis stabilizálta a bombázót, így azzal le tudtak szállni.

 Madár száll a gépmadár felett

Persze nemcsak hazánknak, hanem a szövetségeseinknek, és sok baráti országnak is eladták az Il-28-asokat. Az 50-es évek végétől a 60-as évekig szállították le a gépeket, több háborúban bevetésre is kerültek. Az egyiptomi légierőben egy bizonyos Hoszni Mubarak nevezetű tiszt szintén repülte a típust.

 Az idehaza UIL-28-asnak nevezett kiképző változatnál a navigátor helyén az oktatópilóta ült

Az Il-28-asok a kubai rakétaválság idején a karibi szigeten is megjelentek. Az állományukból féltucatnyit speciális feladatra szántak, a majdnem kirobbant háború során floridai célpontokat kellett volna atombombákkal támadniuk, ha egyáltalán időben összeszerelik és berepülik azokat. Szerencsére az atomháború elmaradt, és pár héttel később ahogy érkeztek, ugyanúgy távoztak, beládázva, hajófedélzeten.

A kiképző változaton nem volt önvédelmi gépágyú 

Irak egy tucatnyit vásárolt, ezek közt persze volt néhány kiképző UIL-28 (más források szerint Il-28U a helyes típusjelzés) és egy célvontatót is beazonosítottam. A gépekről az a hír járta, hogy az Irán elleni háború kezdetekor még repültek, bár bevetésük esetén elég kevés esélyük lett volna a túlélésre. A 80-as években már valószínűleg leállították mindet, hiszen több száz korszerű gépet szereztek be. Az biztos, hogy nyolc darabot a reptér sarkában láttam, ezeket megtévesztő célpontnak szánhatták az ellenséges légitámadások esetére. Volt olyan gép, amelyiken sok lyukat találtam, biztosan nem aerodinamikai kísérletekhez, vagy tésztaszűrési célzattal szakították meg a fémfelület folytonosságát. A gépkarabéllyal lövöldözők kiléte, és szándéka számunkra örök titok marad már. Az iraki Il-28-asok a Google műholdkép alapján még mindig ott állnak, bár ezt kétségbe vonom, jó pár éve nem történt frissítés. A reptér és környéke azóta többször gazdát cserélt már a hírek szerint.      

  Célvontató szerepre speciálisan módosított Il-28-ast használtak. A faroklövész ajtaja nyitva, ezen keresztül ugrott ki a magyar Il-28-asból is a fegyver kezelője, így stabilizálódott a sérült gép.  

     Védőmellényben, festői környezetben, Iljusin bombázóval a háttérben :-) 

A repülőgép-fedélzeti beépített fegyvereknél alapvető követelmény a nagy tűzgyorsaság, hiszen a légiharcok közben legtöbb esetben alig pár másodpercre kerül csővégre a kiszemelt ellenséges repcsi, így minél több lőszert lőnek ki egységnyi idő alatt, annál nagyobb a találat esélye. A földi célok elleni rácsapásnál szintén jól jön a nagy lövedéksűrűség. A nagy tűzgyorsaság elérésének egyik módja a többcsövű géppuska, vagy gépágyú alkalmazása. Sokan azt hihetik, hogy ezeknél egyszerre mind, vagy több cső is tüzel egyszerre, mégsem így érik el a kívánt eredményt.

 A manőverező légiharc egyik bajnokának, az F-16-osnak is sokszor jól jött a beépített csöves fegyver

A leginkább ismert és elterjedt fegyverek egyike a Gatling rendszerű M61 Vulcan gépágyú, melynek mindegyik csövéhez tartozik töltényűr, valamint külön zárszerkezet. És előre lelövöm a poént, egyszerre kizárólag egyetlen csővel adnak le lövést. Akkor mi miatt érik el azt, hogy elméletileg akár 4000-6000 áramvonalas fémdarabot is kiköphet magából percenként a Vulcan? Hát úgy, hogy a lövés folyamatának részeit szétbontják a csőblokk forgása folyamán, és a zárszerkezetek alternáló mozgást végeznek. 

Az M61-es az F-16-os törzsének baloldalán

Az első csőbe betöltik a lőszert, majd a következő pozícióba fordulva a zárszerkezet végrehajtja a reteszelést. Ismét forgás jön, és megtörténik a lövés, ezt követően egy picivel több idő telik el, majd kireteszelést követően eltávolítják a hüvelyt, egy pici üresjárat közben a cső hűlhet is, majd kezdődhet az egész elölről, ameddig a tűzgombot nyomják, vagy a lőszerkészlet kitart. A folyamatnak egyik sarkalatos pontja, hogy a lövést mindig ugyanabba a pozícióba forduló csőnél váltják ki.

Ezt jól szemlélteti ez a fotó, az F-16-osba épített Vulcan csöveiből csak kettő látható teljesen, az összes többi takarásban van. Az csak természetes, hogy a lövést végző cső van szabadon, valamint az, amelyikből már távozott a lövedék, így azt is éri még a közvetlen áramlat, aminek átadják a nagy hőmérsékletét.  

 A tűzgyorsaság, vagyis a lövés ciklusideje a csőblokk egy teljes körbefordulásának sebességétől függ, és persze attól is, hogy hány cső van, minél több, annál nagyobb az 1/min érték. A Gatling rendszerű fegyvereknél az éppen pihenő csöveket a levegővel hűtik, így az élettartamuk meglepően hosszú, bár ugye minden relatív. Természetesen az is óvja a fegyvert, hogy meghatározott hosszúságú, rögzített sorozatot adnak le velük, hiszen a célhoz képest amúgy is rövid ideig van csak megfelelő helyzetben a repülőgép. A nagy tűzgyorsaságnak persze van néhány kritikus pontja, ilyen a lőszer adagolása. A hevederes megoldás nem igazán felelt meg, hiszen a tagok megnyúlhatnak, elszakadhatnak. Emiatt a Vulcan esetében, és más fegyvereknél is inkább egy szállítórendszert alkalmaznak, ebben nem köti össze a lőszereket semmi.

 Az A-10-as csatarepülőgépnek egy másik típusú Gatling rendszerű fegyvere van. Gyakran fogalmaznak úgy, hogy a 30 mm-es űrméretű lőszerrel működő hétcsövű  GAU-8/A Avenger köré építették magát a varacskos disznót, és ez tényleg nem túlzás, gondosan kellett ügyelni mi hova kerül.

A csőblokkot aszimmetrikusan helyezték el, ugyanakkor a lövéshez beforduló cső pont a hossztengelybe kerül. Ezzel érik el, hogy nem keletkezik forgatónyomaték, a hatalmas visszaható erőt így jobban elviseli a sárkányszerkezet. 

Egy kis ráadás a 30 mm-es űrméret szemléltetésére. Már több méterről látszanak a huzagolások a csőben, de igazán akkor látszik a méret, amikor az ujját is képes bedugni az ember. 

Néhány mondatot talán még érdemes arról leírni, hogy a gépágyú nem csak a csövekből áll, szükség van még meghajtó-rendszerre is, amely a forgatást elvégzi. Ez történhet elektromosan, hidraulikusan, pneumatikusan, vagy a lövéskor keletkező lőporgázok energiáját felhasználva. A lőszerek tárolására, betöltésére, és persze az adagolásra is külön rendszerek van, amelyek az egész fegyver legnagyobb méretű komponensei. Az Avenger esetében 1830 kg az egész rendszer tömege, természetesen a lőszerekkel együtt. Lehet számolgatni, hogy ez hány százaléka az A-10-es 11,3 tonnás üres tömegének.

 Az Avenger a csatarepülőgép meghatározó fegyvere, amelyre büszkék a pilóták és a műszakiak egyaránt 

A típuson repülő egyik pilótától (aki egyébként hölgy volt) megkérdeztem, tüzelés közben mennyire rúg vissza a gépágyú. Elmondta, hogy a fegyver alkalmazása közben szigorú előírásokat kell betartani, csak meghatározott sebesség felett lőhetnek, és mivel a sorozat igen rövid, ezért teljesen ”kezelhető” marad a gép, és nem is érzik a lassulást annyira.   

A-10-es fordul ki egy rácsapás után a hajmáskéri lőtéren 

A blogon pár hónapja már megjelent egy poszt az MRAP harcjárművekről, amelyeket azért rendszeresítettek számos ország haderejében, hogy az utakon, vagy mellettük elhelyezett robbanóeszközöktől védelmet nyújtsanak. Említésre került a kategória egyik csúcstípusa, a Buffalo. Habár a védettség sok tényezőn múlik, azért a tömeg mindig jól mutatja, hogy milyen fokozatú oltalmat nyújt egy jármű, a beépített anyag mennyisége általában a páncélvastagságban manifesztálódik.

A nagy test, nagy védelem alapigazság itt igaz lehet, hiszen a Buffalo üresen is 25 tonnát nyom, a legnagyobb harci tömege pedig 36 tonna, magasságával és hosszával pediglen elég feltűnő jelenség. A kialakítása miatt a nagyobb robbanótöltetek eldurranása esetén is képes megóvni a bent ülők életét.

A többi MRAP típushoz képest viszonylag keveset rendszeresítettek belőle, mert nem csapatszállításra használják, és ugye az ára is jóval magasabb. Elsősorban a műszaki alakulatoknál a tűzszerészek használják ezeket. A hosszú robotkarral ugyanis biztonságosan képesek kiásni az elrejtetett robbanó-eszközöket, hozzáférhetővé teszik azokat a hatástalanításhoz.

A nyári Saber Guardian hadgyakorlatra Buffalo is Magyarországra érkezett, a 2. Cavalry Regiment állományába tartozó járgány az alakulat műszaki biztosítását látta el. Már sokszor láttam bölényeket korábban is, de azok mind a sivatagi környezetnek megfelelően voltak festve, ez viszont zöld és barna rejtőszínekben pompázott, ami mégiscsak jobban megfelel az erdős mezős európai terephez.

A MRAP járművek jellemzői: döntött alsó páncéllemezek, és nagy hasmagasság. 

A kiállított példányra fel is lehetett mászni, de bemenni nem, ráadásul egy fényképezni tilos jelzés is ki volt téve. Rákérdeztem, hogy ez mennyire komoly, mire a bent ülő katona a parancsnokához fordult. Azt az utasítást kapta, hogy takarjon el egy kijelzőt a műszerfalon, ezt követően már lehetett fényképezni. Ami feltűnt, hogy belül sok tűzoltókészülék volt, ezek valószínűleg automata üzemmódban is képesek dolgozni. 

Innét is jól látni a páncéltest aljának formája.

A tűzszerészek kisméretű robotjukat is elhozták

 A Buffalo szerepelt a Transformers mozifilm első részében. A karakteres megjelenésű jármű „alakította” a Bonecrusher nevű álcát kerekes kivitelben, "összecsukott" állapotban.

Van a Magyar Honvédség arzenáljában néhány harcjármű, melyeket a híradókban már minden bizonnyal sokan láttak. A PTSz-M közepes úszó szállító járművek már nagyon sokszor tettek jószolgálatot hazánknak. A katonák ezek bevetésével tudtak néha csak olyan helyeket megközelíteni, amelyeket másként nem tudtak volna elérni. A 2013-as nagy havazáskor sok faluba csak így jutott el az élelem, de a lakosokat is fuvarozták az elzárt településekre.

Statikus bemutatón a győri laktanyában

Az árvizeknél még többször használták, hiszen olyan felázott talajon is vígan elmegy még, ahol a teherautók elsüllyednének. A gátakhoz szállítottak embert, homokzsákot, hogy elvégezzék ott a szükséges munkát. Természetesen a rendeltetésének megfelelően a víz sem jelenthet akadályt, hiszen ha egy folyóba csobban, akkor is elvisz 10 tonnányi terhet, 70 álló embert, vagy bármit, ami befér a tehertérbe. Szárazon csak fele ennyi a terhelhetősége, de néha ezt is ki szokták használni.

 A PTSz-M járművet egyébként a T-54-esből alakították ki, ez látszik is a lánctalpas futóművön, bár azt és a meghajtást kissé módosították, gyakorlatilag megfordították az egész rendszert. A motor is a harckocsiból származik, van elegendő lóerő a mozgékonyság biztosításához.   

A motor a plató szintje alatt van

Egy hátránya van csak, hogy hosszabb távon vasúton, vagy teherautó vontatta tréleren juttatható el a kívánt helyre. Jómagam is láttam már az M7-esen, az érdi emelkedőn viszont elég lassan cammogott felfelé a nehéz járműszerelvény.

A vezetőfülke hátulról 

 A lánctalpas járgányok nem mai csirkék, legalább három évtizede nyüstölik azokat idehaza, de még bírják a strapát. Reméljük, ha úgy adódik, nem sajnálják majd az illetékesek a pénzt a pótlásukra valami hasonló kategóriájú típussal.

 Vízbe ereszkedés előtt

Idén a Szentesi Fokos hadgyakorlaton fotózhattam néhány példányt, miközben a Mosoni-Dunán vittek át amerikai M1152 HMMWV terepjárókat. Egy kiállított példányt pedig a vezetője mutatott meg alaposabban. Ha valaki egyszer ilyen jármű személyzetével találkozik, akkor nyugodtan köszönje meg a munkát nekik, amit végeznek.

Félelmetes lehet, ahogy vízbe merül az eleje

Vízi menet a folyón

 Felkapaszkodás a parton 

A Saber Guardian közös NATO hadgyakorlat egyik mozzanata volt a Swift Response ejtőernyős művelet, ennek során Magyarországra a támogató befogadó nemzet szerepe jutott, mivel a Pápai bázisrepülőteret jelölték ki kiindulópontnak.

 Az előkészületek során az amerikai 173. Légideszant Dandár Harccsoport egy zászlóalját szállították át a magyar bázisra, rajtuk kívül a harci technikai eszközeik egy részét, így a Humvee terepjárókat és a 105 mm-es tarackokat is idehozták. Mivel több napot tartózkodtak Pápán, ezért egy ideiglenes tábort építettek számukra a repülőtéren, ahol 2000 embert is elhelyezhettek. Az amerikaikhoz csatlakoztak még kanadai és olasz ejtőernyősök is, hogy felkészüljenek a megmérettetésre.

 Mindegyik gép mögött a kijelölt állomány

Július 18-ára tűzték ki az egyik felszállásukat, az eseményen megjelent Benkő Tibor vezérezredes, és Ben Hodges altábornagy is. A sajtónak ismertetésre került a gyakorlat szcenáriója, miszerint a Bulgária területén lévő Bezmer repülőteret ellenséges milícia foglalta el, hogy az országot destabilizálják. A NATO főparancsnokságon a helyzetre gyors választ akartak adni, és elhatározták, hogy visszaszerzik a létesítményt. A hadműveletet a légideszant erők bevetésével váratlanul akarták megkezdeni, az objektum elfoglalását és biztosítását kapták feladatul, hogy ott fogadni tudják a szállító repülőgépeken beérkező erősítést. Így már ki tudnak addig tartani, míg szárazföldi úton más alakulatoktól segítséget kapnak, együttesen felszámolják az ellenállást, és ellenőrzés alá vonják a térséget. A 2. Páncélos Felderítő Ezred egyik szakaszának Stryker harcjárműveit kellett légi úton a földre tenni, majd ugyanabból az alakulatból két zászlóalj közelíti meg a már elfoglalt bázist. A két egység egyébként Németországból Magyarországon keresztül közúton "lábon" közlekedett, mindenhol kisebb műveleteket is végrehajtottak, így nálunk a Szentesi Fokos nevű folyami átkelést a Mosoni-Dunán. A teljes gyakorlattal szándékoztak demonstrálni a szövetségesi eltökéltséget, és persze a képességeket.

   A sajtó számára ismét nagyon jó lehetőséget biztosítottak a tudósításra, több szempontból is. Először is megnézhettük magát a felszerelés folyamatát, az ejtőernyőkön kívül a hátizsákot és a tokba zárt fegyvereiket is előttünk vették fel. Az álcafestékes arcokon már ekkor látszott, hogy nem könnyű a deszantos mesterség. A hajtogató, ugratók és a többi szolgálatok szakemberei nagyon gondosan ellenőrizték a felszerelést, a szabályos rögzítéseket. A katonák mindezt a júliusi tűző nap alatt végezték el, legalább másfél órát tartózkodtak a szabad ég alatt így.

Összesen 8 Herculest láttunk a repülőtéren, mindegyik mögött ott várakoztak ülve, fekve, vagy épp térdre borulva a katonák. Tömeges ugrásra készültek, talán ilyen hangulat lehetett a II. világháborús nagy hadműveletek előtt.

A speciális vizsgákkal rendelkező személyek végzik az ellenőrzést

Most nem kellett háborúba indulniuk, de az 500 katona számára a 2 C-17-essel és 8 Herculessel végrehajtandó ledobás nem ígérkezett veszélytelenek, hiszen egy lábsérülés bizony bármikor előfordulhat.

A kanadai katonák hátizsákjukat védőtokba csomagolták 

A hosszúra nyúlt várakazás alatt jól lehetett látni az érzelmeket a katonák arcán. A fáradtság, és hőség miatti elgyötörtség teljesen érthető volt annak, akinek szintén húzta már a vállát az ejtőernyő és hátizsák 40 kg-os össztömege. Néhány kérdés megválaszolására mégis volt energiájuk, és még mosolyt is erőltettek az arcukra, ha fotóztuk őket. Érdekes mozzanat volt, amikor az igazolványaikat begyűjtötték. Azonban nem a harci bevetés előtti „sterilizásról” volt szó, csak a gép utaslitsáját írták össze, majd visszakapták a kis kártyákat.

Már ekkor is sok érdekességet láthattunk, de még ennél is nagyobb lehetőséget kaptunk, hogy többet tudjunk meg a deszantművelet részleteiről. A sajtócsapatot ketté osztották, és a C-17-esek állóhelyére vittek bennünket. A mi csoportunkat a NATO Nehéz Szállító Repülő  Ezred 03-as gépéhez tereltek, amelyben már bent ült a kijelölt ugróállomány. Meglepő módon a felszerelés, és az ellenőrzés még a fedélzeten is folytatódott. A hatalmas gépben egyébként mindössze 48 ember várakozott, hogy kilépjen majd a semmibe az oldalsó ajtókon. Az indulás azonban késett, még két órát várakoztunk. Itt már valóban kezdtük átérezni a katonaélet szépségeit, hosszas készülődés után nem rövid várakozás következett. Addig is zajlott az élet, a szakemberek fel alá járták, segítettek a katonáknak, akik kértek valamit. Ülő testhelyzetben a nehéz zsákok a combokon pihentek, amely igazán fárasztó és zsibbabsztó élmény. Aki tehette pihent, aludt. Nagy nehezen végre felpörögtek a hajtóművek, délután 5 óra volt majdnem ekkor. Az impozáns légiflotta a levegőbe emelkedett, bár ebből mi sajnos nem láttunk semmit.

A 03-as számú C-17-es

A nagy gép nem volt tele

A C-17-esünkben  ezt követően a katonákat figyeltük, akik közt volt, aki próbált aludni, de legtöbben a felszerelésüket igazgatták. Szinte éreztem én is, ahogy nyomja a térdüket, és húzza, szorítja a combjukat a heveder. Az ugratók figyelték őket, segítettek nekik az igazításokban, vagy épp innivalót vittek nekik. A folyadékpótláson kívül a nassolni valók is előkerültek, energiát gyűjtöttek a nagy megpróbáltatásra.

Kanadai katonának tartanak eligazítást

 Aki tehette, pihent. 

Az utasszállítók repülési magasságában közelítettünk a célterülethez. Addigra megtudtuk, hogy ez nem lesz teljesen háborús stílusú ugrás, mivel nem sötétben, hanem még világosban kerül rá sor, ráadásul a gépek nem egyszerre dobják ki az embereket, hanem több rárepülést végeznek, két körből tervezték a szórást. Igazi éles bevetésen ugyanis egyetlen áthúzás alatt mindenkinek ki kéne menni, hogy ne kelljen visszatérni.

A 48 ejtőernyősnek volt helye bőven

Nem business class

Fedélzeti konzultáció 

 Sajnos az a vágyunk sem teljesedett be, hogy esetleg a C-17-esünkből járművet, vagy tarackot dobjanak, a legnagyobb teher a két darab konténer volt, amelyek egy-egy M252-es aknavetőt tartalmaztak.

1000 km-re volt a célterület

 Belmezhez való közeledést jelezte, hogy az ugratók is felvették az ernyőket, szintén nagyon alapos procedúrával megtörtént az ellenőrzés. A repülőgép fedélzeti technikusai is beöltöztek, sok ember együttes munkája szükséges a dobáshoz.

 Volt hely a felszereléshez

 Körülbelül két óra repülés után végre megkezdtük a süllyedést,  hiszen az ugratást 300 méteres magasságból végzik. Folyamatosan mondták be a hátralévő időt, amelyet az ugrók hangosan elismételtek. 10 percnél mindkét oldalon felállították az elsőnek kijelölt 10-10 főt. Hangos vezényszavak következtek, jól begyakorlott, látványos karjelzésekkel megerősítve. A katonák minden utasítást megismételtek, biztos jót tett a csapatmunka a morálnak. Maguk beakasztották a bekötőkötél karabinerét a kábelbe, és egy oszlopba álltak. Ekkor már égett a piros lámpa, és felnyitották az oldalsó ajtókat, a hajtóművek visító hangja felerősödött. A katonák arcát figyelve feszültség, koncentráció, eltökéltség volt látható. Semmi kivagyiság, megjátszott vagányság. Ez rutin számukra, ugyanakkor tudatában vannak, hogy veszélyes sportot űznek. Innét már minden gonddal problémával maguknak kell megküzdeni, hamarosan egyedül lógnak majd a zsinórokon, és csak pár másodpercük marad megoldani egy hirtelen előálló vészhelyzetet.   

Felállni! 

 A lámpa sárgára váltott, ekkor a konténereket tornázták az ajtóhoz, azok fognak menni elsőnek. A másodpercek lassan teltek, már mindenki indult volna kifele. Végre a zöld lámpa kigyulladt, a konténert erőlködve, kissé lassan, de kilökték az első katona segítségével, majd ment utána ő is. A többiek követték, lépkedtek előre, majd oldalra fordultak, de az hatodiknál, megálljt parancsoltak. Nem értettük, mi történik de behúzták a már kiugrottak köteleit, az ajtót becsukták, a karabinereket kicsatolták, és leültették a embereket. Látható volt a csalódás, de nekik ez biztos nem az első ilyen élmény. Új körre kellett  mennünk, ekkor derült ki  számunkra, hogy a kijelölt ugrózóna alig 12 másodperces dobási ablakot tett lehetővé. A gépünk 180 km/h sebességgel haladt,  és ha egy kicsit is késett valami, akkor a kb. 800 méter hosszú területen kívül érkeznek le az ejtőernyősök.

Az nyitott ajtónál már ott van az aknavető konténere 

Az első kör, az aknavető kidobásával, és a megállással

A követező rárepüléshez legalább 20 perc kellett, majd 10 perccel a dobás előtt  ismét felállították a katonákat, de most már mindenki készülődött, két kábelhez csatolták be magukat a mi oldalunkon. Kissé hézagosan álltak, két sorban. A procedúra ugyanaz volt, mint az előzőnél, karabiner, ellenőrzés, feszült figyelem. Felnyitották  az ajtókat, és zöld lett végre a lámpa. Megindultak a bátrak kifele, de megint nem sikerült mindenkit kiküldeni, ismét beugrottak az egyik elé, megállították a harci elszántsággal előre haladó embert. Ismét a zóna végéhez értünk, a biztonság miatt megálljt parancsoltak, és leültették a maradék 5 katonát. A túloldalon viszont gyorsabbak voltak, ott csak egy maradt bent, neki könnyű lesz sort alkotni.

A hátsóknak már nagyon kell sietni, ami elég nehéz a lábat verdeső hátizsák miatt. 

Azon az oldalon csak egy ember maradt utoljára

 A harmadik passzázs során már előre tudtuk, mi következik, így jobban figyeltünk részletekre. A katonák felegyenesedtek újra, az üléseket felhajtották, már nagyon várták, hogy ők is kiszabadulhassanak négy óra után a  gépből.

 Végül az összes katona távozott ejtőernyővel, akik kb. 22-25 másodperc alatt érkezhettek a földre. Kissé vontatottan haladt az egész, de igazi harci bevetésnél biztosan kiszórtak volna mindenkit egyszerre. A gondoltaim még korábbi utastársaim körül jártak, de még nem volt vége a bevetésnek. Nem csatolhattuk ki magunkat, mert 150 méteren száguldottunk el a bolgár táj felett, csak az a baj, hogy ebből vajmi keveset láthattunk, mindössze egy két másodpercre pillanthattam meg a földet a magasan lévő parányi ablakon keresztül, olyan nagy bedöntésűre sikerült némelyik forduló. Gondoltam, hogy az ellenséges légvédelem elől próbált bujkálni a C-17-es. Negyedóra múlva kiérhettünk a veszélyes zónából, mert belehúzott a madár, emelkedtünk, megnyugodhattak a gyomrok. Magyarországon már a lemenő nap csillant meg a Balaton víztükrén, pont felé repülünk. Pápához közeledve sajnos le kellett ülnünk ismét, ugyanis jött egy kis ráadás, a pilóta jól meghúzta a C-17-est, ahogy ráfordultunk a betonra. Belesüllyedtünk, és már lent is voltunk, de akkorát fékezett, hogy egy hátizsák szinte repült előre, 20 métert megtéve nagyot csattant a raktér elején. Este 9 körül, alkonyati fényeknél szálltunk ki. Míg én az otthonomba készültem visszatérni, az ejtőernyősök tőlünk 1000 km-re talán már befejezték a reptéren a harcfeladatot, de az is lehet, hogy még a földön feküdtek, fegyverrel a kezükben. A fent leírt nehézségek, a fáradtság, hőség ellenére mégis végrehajtották a feladatukat, ezért lettek ők kiválasztva ejtőernyősnek. 

Hosszú nap volt, de az ejtőernyősöknek még hosszabb. 

  Júniusban az ország északi és középső részén gyakran voltak láthatóak C-130-asok az égen. A Ohio Légi Nemzeti Gárdába tartozó két szürke szállítógép a Load Diffuser nemzetközi hadgyakorlatra érkezett Kecskemétre. Segítettek az amerikai résztvevők felszerelésének átszállításában az óceánon túlról, majd a gyakorlat idején célrepüléseket hajtottak végre a vadászgépek számára. Egy ilyen alkalomra kaptam meghívást, és nemcsak földi szemlélődésre korlátozódott a program, néhány kiválasztott szerencséssel együtt engem is a fedélzetre engedtek.

 A két C-130H 

   A felszállás után egy darabig ülve kellett maradnunk, majd állva nézelődhettünk az ablakokon keresztül. Csodás volt az országot így látni, a településeket, utakat, földeket. Az alföldi tájat egy idő után dimbes-dombos vidék váltotta fel, és lejjebb süllyedtünk.

 Légcsavarogva 

  Kezdetben mindenki élvezte a repülést, de aztán elkezdődött a fordulózgatás, a pilótánk próbált megbújni a kisebb völgyekben, valahol Eger környékén. Erősen kellett kapaszkodni, hogy stabilan állva maradjak, de néha szinte felhasaltam a raktér oldalára, olyannyira bedőlt a C-130-as, máskor viszont csak az eget láttam, mert a másik irányba fordultunk. Időnként a magasságunk alig 50-100 méterre csökkent. Sajnos nem láttam, hol lehettek a vadászok, biztos nem volt nekik könnyű megtalálni az alacsonyan lévő Herculesünket, hiszen sokszor eltakarta a domborzat a radarok elől.

Már kissé lejjebb

  Az utasok közül többen leültek, a hánykolódás megviselte a gyomrukat. Aztán mindenkit visszaparancsoltak az ülésekre, becsatoltuk magunkat, és megkezdődött a jutalomjáték. A rámpa lenyílt, és mindenki elbűvölve figyelte, ahogy hátul szaladt alattunk a táj. A friss levegő is jól esett, kissé hűvösebb lett, jót tett a közérzetnek. Amikor becsukódott, akkor jött ki néhány emberen a fordulózások eredménye, felkavarta őket a sok élmény, előkerült egy zacskó is, még időben.

  Nyílik a rámpa 

Így élvezetes a repülés 

Több mit egy óra szárnyalást követően érkeztünk vissza a kecskeméti betonra, sokan felsóhajthattak a megkönnyebbüléstől. Nem volt ez egyszerű menet, a menetiránynak oldalt állni, sétálgatni a manőverező repülőgép rakterében bizony nem kellemes ennyi ideig. Szerencsére velem nem történt semmilyen baleset, és szuper élménnyel lettem gazdagabb a Herculessel való repülés után.

Leszállás után 

Ohioból jöttek 

F-16-os emelkedik ki a Herky mögül 

             A hagyományos vontatott tüzérségi eszközöket, ahogy a besorolásuk is mutatja, csak akkor lehet mozgatni, ha van hozzájuk valami, ami elhúzza azokat. Talán az sem meglepő, hogy a többtonnás ágyúkat, tarackokat csak egy jó erős jármű képes vontatni. Kezdetekben állati fogatokat, majd teherautókat használtak erre, de aztán úgy találták, hogy a terepen sokkal jobb, ha kifejezetten erre specializálódott lánctalpasokat alkalmaznak. Utána már az következett, hogy páncélozott zárt felépítményű járműveket terveztek, amelyek némi védelmet is nyújtottak a kézifegyverekkel, vagy esetleg az ellenfél tüzérségének repeszeivel szemben a bent ülőknek.

   A Szovjetunióban ennek a koncepciónak megfelelően fejlesztették ki az MT-LB típust, melyhez a PT-76-os felderítő úszóharckocsi fő részegységeit használták fel. A betűszó orosz eredeti összetevőit inkább nem részletezem, de a lényeg az, hogy a feladatkört és a kialakítást írták körül a többcélú könnyű vontató jármű névvel.

Az MT-LB nagy siker aratott, 6 tonnás löveget lehetett hozzákapcsolni, hogy a kívánt helyre mozgassa úton, vagy terepen. A kétfős személyzeten kívül 11 katona, vagy a szükséges lőszerkészletet számára is van hely a hátul nyíló küzdőtérben. Megfelelő védőfegyverzetről szintén gondoskodtak, egy kisméretű toronyba géppuskát építettek be. Emiatt akár páncélozott szállító harcjárműnek is nézhetnénk.

 Irakba szélesebb lánctalpakkal szállították  

Az évek során számos alváltozat készült belőle, de fegyverhordozóként is bevált. Hosszan lehetne sorolni ezeket, de szorítkozzunk inkább csak a legismertebbekre. Többek közt a 2Sz1 Gvozgyika önjáró taracknak, a Sztrela-10-es légvédelmi rakéta platformjának is ezt választották. Idehaza mindkettő hadrendben volt, de ma már csak a SzNAR-10 Jaguar földi célokat felderítő jármű maradt meg néhány példányban.

  Nemcsak nekünk exportálták, több más ország is vásárolt belőlük, sőt licenc alapján gyártották is, számos helyen aztán szintén végeztek átalakításokat. Bulgáriában BMP-1 toronnyal gyalogsági harcjárművé varázsolták, Irakban pedig a kínai 63-as típusú rakéta sorozatvető csőkötegeiből szereltek rá kettőt. Szintén az arab országban a ZU-23-2-es légvédelmi gépágyút is ráerősítették, nemcsak repülőgépek, hanem földi célok ellen is bevethették így.  

ZU-23-2 gépágyú állványával 

A kínai 107 mm-es sorozatvetőkkel önjáró tüzérségi eszköz lett

Az amerikai haderő, majd szövetségeseik a 2001 után Afganisztánban és Irakban újfajta fenyegetéssel szembesültek. A felkelők különböző házilagos készítésű robbanóeszközöket (IED) alkalmaztak nagy számban. A katonai terepjárók, harcjárművek ezek ellen nem, vagy alig rendelkeztek védelemmel, de néha a harckocsik is sérülékenynek bizonyultak. A védelmüket ugyanis a hagyományos fegyverek, lövedékek, rakéták ellen tervezték. Nem voltak felkészülve az utak alatt, vagy mellett elrejtett robbanótöltetekre. Korábban már próbálkoztak az aknák elleni védelemmel, de kevés típust gyártottak erre a célra. RG-31-es taposóhengerekkel

 A terepjárók páncélzattal való ellátása, és a rendszerben lévő harcjárművek alkalmazása sem bizonyult megfelelő megoldásnak. A robbanótöltetek ezeknél is képesek voltak a bent ülőket megölni, vagy súlyos sérülést okozni. Mégis létezett néhány jármű, amelyek megfelelő oltalmat nyújtattak.

 A történetük a 70-es évekre nyúlik vissza, amikor a Dél-Afrikai Köztársaságban és Rodéziában taposóaknák elleni védelemmel rendelkező járműveket akartak kifejleszteni. Már korábban ismert volt, hogy az aknák azért képesek nagy károkat okozni, mivel a járművek alváza alacsonyan van, és a robbanás a vízszintes felületre merőlegesen fejti ki a hatását. Ráadásul alulról alig rendelkeznek védelemmel, még a harcjárművek haspáncélja is vékonynak számít. Az aknák hatásainak csökkentése érdekében olyan járművet tartottak szükségesnek, amelynél új megoldásokat alkalmaznak. Az akkori Rodéziában kifejlesztették a Lepoard, Crocodile, és Kudu, a Dél-Afrikai Köztársaságban pedig a Buffel típusokat. Ezeknél a személyzetet egy teljesen különálló, erősen páncélozott szekcióban helyezték el, amely jóval magasabban volt a talaj szintjétől, az alja sem vízszintes, hanem két döntött páncéllemezből állt. A jármű alja így távolabbra került a robbanástól, és a hatásainak legnagyobb része oldalra távozott, nem merőlegesen hatottak a döntött lemezekre. A páncélozott küzdőtéren kívül volt a futómű, és legtöbbször a motor is. A tesztek során a robbanások nagy károkat okoztak a kerekekben, a futómű más részeiben, vagy éppen a motorban, de ezek jelentős szerepet játszottak abban, hogy csökkentették a páncéllal védett kapszulára ható erőket. Vagyis a jármű a sérülése árán, de megvédte a bent ülők életét. A rodéziai típusok, és a 6 tonnás Buffel kissé bizarrul néztek ki, azonban a harci tapasztalatok alapján beváltak. 

Ezt követően több más típust is kifejlesztettek Dél-Afrikában, a 10.8 tonnás Casspir már három szovjet gyártmányú TM-57 harckocsiaknának, vagy 21 kg TNT-nek is ellenállt, ha a robbanás a kerekek alatt történt. A küzdőtér alatt két akna, vagy 14 kg TNT robbanása esetén volt garantált a személyzet túlélése. 

 A dél-afrikai járművek nagyméretű páncélüveg ablakokat kaptak, amelyek a kézifegyverek lövedékei ellen védelmet nyújtottak, és szinte holttér nélkül jó kilátás nyílt. Így el lehetett kerülni, hogy észrevétlenül megközelítsék, és támadást hajtsanak végre ellenük. A Casspir és Mamba típusokból több ország is beszerzett néhány példányt ENSZ békefenntartó feladatokra, rájuk ugyanis sokszor a visszamaradt aknák jelentették a legnagyobb veszélyt. Ráadásul ezek a járművek nem tűntek fenyegetőnek, inkább valami módosított teherautónak, de a kézifegyveres rajtaütés ellen védettek voltak.

 A Mamba továbbfejlesztett változata lett később az RG-31-es, melynek a Nyala nevet adtál, és több hasonló rendeltetésű járművet is megterveztek, viszonylag kis számban gyártásra kerületek. A legtöbb természetesen dél-afrikai modelleken alapult, ilyen a Force Protection cég által a Casspirból 2001 után kifejlesztett hatkerekes Buffalo, amely 20.6 tonnás, így nagyobb védelmet nyújt. Felszerelték belülről mozgatható robotkarral, amellyel aknák, vagy más robbanóeszközök keresését, hatástalanítását lehet elvégezni. A legnagyobb harci tömege akár 36 t, összehasonlításul a Bradley gyalogsági harcjármű kb. 30 tonnás, pedig az lánctalpas, és gépágyús toronnyal rendelkezik.

RG-33L nagyobb küzdőterével alkalmas sebesültek kimentésére 

A 2003-as iraki megszállás után nem sokkal ebből a típusból, valamint az RG-31-esből vásárolt néhányat az Egyesült Államok hadserege, és tengerészgyalogsága, a tűzszerész alakulatoknál kerültek rendszeresítésre.

A megszállt országokban, elsősorban Irakban az elrejtett robbanóeszközökkel elkövetett támadások száma fokozatosan nőtt. A háború egyik szakaszában a hivatalos adatok szerint az USA fegyveres erőinek állományából elesettek közül 63% az IED-k miatt veszítette életét, a maradandó sérülést szenvedettek száma is hasonló arányú volt. A több ezer halott és sebesült érzékenyen érintette az amerikai vezetőket és a közvéleményt, ezért gyors megoldást kellett keresni. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a harcfeladatokat robbanótöltetek ellen védett járművekkel kellene végrehajtani.

Több típust is megvizsgáltak a rendszeresítés céljából. Az eddig bemutatottakon kívül időközben újabbakat is kifejlesztettek addigra, más cégeknél szintén felismerték a szükségességüket. Az Egyesült Államokban megalkottak egy elnevezést a kategóriára, a MRAP a Mine Resistant Ambush Protected szavakból áll össze, amely lefordítva: aknaálló rajtaütés ellen védett. Azonban magyarul célszerűbb a robbanásvédelemmel ellátott páncélozott szállító harcjármű kifejezést használni. Az MRAP szót egyébként emrep-nek ejtik.

2007-től a fegyveres erők számára biztosították a forrásokat, hogy megfelelő mennyiséget szerezzenek be az ilyen járművekből. Kezdetben 1,1 milliárd dollárt szántak a beszerzésekre, de ez folyamatosan emelkedett, később már 10000-nél is több járművet tartottak szükségesnek. A MRAP program keretében azonban nem egyetlen típust akartak beszerezni, ennek több oka is volt. Először is nagyon gyorsan szükség volt a több ezer járműre, és a megrendelendő darabszám folyamatosan növekedett. A gyors szállítási határidőt viszont egyetlen gyár nem tudta teljesíteni.

Az eltérő feladatokra történő használhatóság is a diverzifikáció mellett szólt, ráadásul eltérő feladatokat kellett ellátni. A HMMWV terepjárók, a különböző páncélozott szállító harcjárművek helyett ezeknek kellett ellátni a konvojok kíséretét, a rendvédelmi járőr-, vagy más, komolyabb harcfeladatokat. Három különböző, könnyű, közepes és nehéz kategóriában szándékoztak MRAP járműveket beszerezni. A hivatalos kiírásban a Cat I, Cat II, Cat III megnevezést használták, a magyarra fordítás esetén sok szakíró ezt nem próbálta meg értelmezni.

A könnyű kategóriába a kisebb járművek tartoznak, melyeket városi műveletekben tudtak alkalmazni. Ezek közé tartozik a Caiman 4x4, az RG-31, az RG-33 4x4, a Cougar 4x4, és a MaxxPro alapváltozata. Általában a kétfős személyzeten kívül 6 személyt szállíthatnak.

  MaxxPro az oldalára szerelt kiegészítő páncélmodulokkal

A közepes kategóriába már a műszaki és tűzszerész alakulatoknak szánt, a konvojkísérésre, sebesültszállításra használható Cougar 6x6, az RG-33L, az RG-31 Mk5, és a Maxxpro XL tartozik. Ezekben a típusokban 8-10 fegyveresnek van hely a kétfős személyzeten kívül. A nehéz járműveket gyorsan elintézhetjük, csak egy típus a Buffalo tartozik ide, amely a tűzszerészeknél mentesítési feladatokat lát el. 

Egy adott típusnak is több változata létezik, melyek a méretben, a szállítható személyek számában, és a kerékképletben térnek el. A Caiman 4x4 például 14 t, míg a Caiman 6x6 már 24 t. A hadszíntéren inkább a hatkerekest alkalmazták, kisebbet nem is láttam.  

A dél-afrikai Mamba szintén egy járműcsalád alapjául szolgált. Az eredeti céget megvette a BAE Systems, így már britnek számít, bár a multik tulajdonosi háttere, meg a sok leányvállalat miatt ebbe most ne menjünk bele. Az új RG-31 Mk5 már hosszabb lett, és több katonát szállíthat. De még egy ennél nagyobb járművet is kifejlesztettek, az RG-33-ast, a négykerekes variánsa 14 t lett. Az RG-33L viszont már 6x6 kerekképletű, és 24 tonna a tömege. Ezt a nagyobb belső tere miatt sebesültszállításra is használhatják, ugyanakkor van egy tűzszerész változata robotkarral ellátva.

Az International cég terméke a Maxxpro, amely leereszthető rámpával rendelkezik, vagyis a nehéz páncélajtót nem a katonáknak kell kinyitni.

Magyar szempontból a Force Protection cég Cougar járművei a legérdekesebbek, hiszen ebből vásároltunk néhány példányt az Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonáink számára. A Cougar-nak is két fő változata van, a 4x4 és a 6x6 kerékképletű, az egyik harci tömege 19,5 t, a másiké 29,2 t. A magasságuk 2,74 m, de a toronnyal már jóval több mint  3 m. Mindkettő XZL 395/85 R2 gumiabroncsokkal rendelkezik, a küzdőtérben és a motorházban is automata tűzoltó-készülék van, a biztonsági övek 5 pontosak. A legtöbb MRAP típushoz hasonlóan alapfelszerelésnek számít a kettős légkondicionáló berendezés.

A Cougar változatokból több mint 4000 darabot vásároltak az amerikai fegyveres erők számára, a legtöbbet a tengerészgyalogság használja. 2004-ben a Cougar járművek elleni 300 IED támadásból egy sem volt halálos kimenetelű. Nagy Britannia némileg átalakítva rendszeresítette, a négykerekest Ridgeback, a hatkerekest Mastiff néven. A kanadai, iraki, olasz és lengyel hadsereg is hadrendbe állították, a megrendelők saját igényeiknek megfelelő módosításokat kértek.

 A MaxxPro lenyitható rámpája   

Az „emrep” típusok a harcoló alakulatoknál beváltak a terepjárók, és más katonai járművek helyett. A tűzszerészeknél persze specializálták az IED felderítő és mentesítő feladatú változatokat, kamerákkal, taposóhengerekkel, és fúvóberendezéssel is felszerelték a MRAP járműveiket. Az utóbbival eltávolíthatták a talaj felső rétegét az elásott töltetekről. Nagyon lényeges volt, hogy a robbanótöltetek ellen szinte az összes MARP járművet aktív zavaró-berendezésekkel látták el.

  Caiman különböző rádióelektronikai zavaróberendezésekkel   

A MRAP járművek rendszeresítését követően 2008-ban már jelentősen, mintegy 80%-al csökkent az IED támadások halálos áldozatainak száma. Természetesen a MRAP sem nyújt tökéletes védelmet, különösen nem az igazán nagy erejű IED-k ellen.

A felkelők ugyanis gyorsan reagáltak, és mivel volt elegendő alapanyaguk, nagyobb tölteteket alkalmaztak. Mégsem volt eredményes ez minden esetben, mert az elhelyezésük több időbe telt, ezalatt gyakran felfedezték őket. A földmunkát, vagy a megtévesztő álcázást sem tudták végrehajtani tökéletesen, azokat észre lehetett venni már távolabbról. Az elkészítés, és a szállítás szintén veszélyesebbé vált, a gyakori házkutatások és ellenőrző pontok miatt. Ezáltal az MRAP járművek hadrendbe állítása elérte a célját, sok életet megmentettek.

  Azonban az MRAP-eknek számos hátránya van, például az áruk, típustól függően 600 ezer és 1 millió dollár között kell fizetni darabjáért. Legalább 17 milliárd dollárt irányoztak a programra, ezt jócskán túllépték. A pénzt többek közt a JLTV új generációs terepjáró programtól vonták el, így annak megvalósítása késedelmet szenvedett. Az sem elhanyagolható, hogy a költségeket növelte a nagyobb üzemanyag-fogyasztás is.

A nehéz és nagy járművek nem szállíthatóak C-130-as repülőgéppel, csak a C-5-össel és C-17-essel. Ezek kapacitása korlátozott volt, ezért bérelt civil repülők, köztük orosz An-124-esek vitték a több ezer MRAP egy részét a hadszíntérre. Így jóval drágább volt, de a veszteségek csökkentése érdekében akkor ez nem számított, a hajókon ugyanis 4 hetet vett igénybe a szállítás.

 A tengerészgyalogságnál amiatt bírálták az MRAP-eket, mert nem úszóképesek, és az expedíciós műveleteknél, a gyors bevethetőség követelményeinek nem feleltek meg. Habár a kerekes járművek könnyen, és gyorsan haladnak az utakon, de csak korlátozott terepjáró-képességgel rendelkeznek. Az MRAP típusok jóval magasabbak, mint a többi harcjármű, ezt tovább növelte a lövésztorony, így könnyen felborulhatnak a magas tömegközéppont miatt. Sajnos ennek van magyar vonatkozása, 2011-ben Afganisztánban előzés közben borult fel a katonáinknak használatra átadott MaxxPro, a balesetben ketten életüket veszették.  

 Afganisztánban egyébként is csak korlátozottan alkalmazhatóak a hegyi utakon a magas tömegközéppont miatt, a jobb terepjáró-képességű M-ATV (MRAP-All Terrain Vehicle) fejlesztése és rendszeresítése emiatt kezdődött meg. 

A városi szűk utakon, a kisebb méretű és teherbírású hidakon szintén csak elővigyázatosan, vagy egyáltalán nem közlekedhetnek. A magasság egyébként amiatt is hátrány, mert a lövésztorony elérheti az elektromos vezetékeket, ami áramütést okozhat. Irakban ezért több járművön megfigyelhető volt, hogy műanyag csövekből ívelt keretet szereltek fel, hogy eltereljék a vezetékeket a lövésztől.

Az MRAP kiválóan véd alulról, de a telepített páncéltörő töltetek, az oldalról támadó EFP-k ellen oldalról már nem. Ezek képesek 100 mm páncélt is átütni, ezért pótpáncélzatot szereltek fel a Caiman 6x6, a Maxxpro, és a RG-33L járművekre. A plusz védelmi modulokkal azonban tovább növekedett a tömeg, a szélesség, és romlott a mozgékonyság. A MRAP II program során még nagyobb védelmű járműveket akartak tervezni melyek az EFP-k ellen is megvédik a személyzetet.

További igényként felmerült a távirányítású fegyverállványok alkalmazása, így a lövész azt belülről kezelheti. Ezekből néhány meg is valósult. A tervek közt szerepelt a páncéltörő rakéták elleni aktív védelmi rendszerek alkalmazása is, de ezek végül nem terjedtek el. Az RG-31 és a Buffalo járműveken viszont rácsszerkezetet használtak az RPG kézi páncéltörő rakéták ellen.

RG-33L 

A MRAP járművek esetében dolgoztak újabb változatokon is, műszaki mentő, teherszállító, vagy egyéb feladatú harcjárművek szintén elkészültek már.

Több haderőben rendszeresítettek a fent említett MRAP típusokból, de természetesen más cégek is megkezdték a robbanásvédelemmel rendelkező járművek fejlesztést, és gyártását. Az ausztrál Bushmaster típust több országba exportálták, az izraeli Golanra azonban nem szereztek megrendelést. Az Iveco, a Renault cégek szintén elkészítettek ilyen jellegű járműveket, a németek a KMW gyár Dingo típusát használták Afganisztánban. Később orosz vállalatok is kihoztak hasonló típusokat, be akartak szállni a nagy üzletbe. Több helyen ugyanis azt prognosztizálták, hogy sok hadszíntéren terjed el az IED-k alkalmazása, mivel egy olcsó és könnyen elkészíthető fegyverről van szó. Ezért sok haderőnek lesz szüksége ezek ellen védett járművekre. Azonban az iraki és afganisztáni csapatkivonás után több ezer jármű felszabadult, melyekkel nem igazán tudtak mit kezdeni. Egy részüket a helyi hadseregeknek ajándékoztak, nem mindet vitték haza. A sok MRAP egy részét felújították, de nagy mennyiségben állnak kihasználatlanul. Az viszont biztos, hogy a gyártásuknál alkalmazott megoldásokat, az alsó döntött páncéllemezeket más új harcjárműveknél is megjelennek.   

  A tízezres nagyságrendben gyártott T-54/55-ös harckocsik leváltására már a rendszeresítésük idején tervezni kezdték az új típust. A koncepció és az irányvonal hasonló maradt, mint ez elődöknél, csak egy kicsit jobbat akartak mindenből. A T-62-est egy laikus hirtelen alig tudja megkülönböztetni. Némileg ugyan nagyobb lett, vagyis a védettsége nőtt, és persze korszerűbb tűzvezető berendezéseket is beépítettek, de a forma, a megjelenés nagyon emlékeztetett a korábbi típusokhoz.

A formavilág, az elrendezés nem sok újat hozott

  Ami igazán előrelépésnek számított, az a fegyverzet, pont erről lehet egyből megállapítani, hogy már újabb harckocsiról van szó. A toronyba ugyanis egy 115 mm-es ágyút építettek, mégpedig simacsövűt. Persze ezzel nem arra utaltak hogy kívül lett az, hiszen addig is az volt. Belül elhagyták az addig megszokott huzagolást, és pont ezért, valamint a nagyobb lőszer miatt tudott a rajzfilmbeli simabőrűhöz hasonlóan nagyot marni már messzebbről is. A szovjetek elsőként vezették be az ilyen fegyvereket a harckocsiknál, ezzel a megoldással a lövedék kezdősebessége megnövekedett a korábbiakhoz képest, vagyis távolabbról is vastag páncélt tudott átütni. A kétsíkú stabilizátornak köszönhetően pedig lassú menetben is képes volt 70 % valószínűséggel eltalálni a célt.  

 Hátulról, de  a torony elölről 

Na de vissza ismét az azonosíthatósághoz, amit az előbb felvezettem, mert nem a simacsövűség miatt lehet egyből felismerni, hanem azért, mert a füstelszívó nagyjából a cső közepére került. Ez a csőnél némileg nagyobb átmérőjű szerkezet a T-54/55-ös harckocsiknál még a torkolat közelében volt. A feladata benne van a nevében, a lövésnél keletkező lőporfüstöt távolítja el a külvilágba, hogy az ne jusson vissza a küzdőtérbe. Nem valami ventilátorról van szó, a passzív működési elve nagyon egyszerű. A vastagabb részben furatok vannak, amelyekbe a lövedék előtt „tolt” levegő behatol, ott megnő a nyomása, majd amikor a lövedék elhagyja a csövet, akkor kiáramlik, és kitolja az előtte lévő füstöt, majd a többit is kiszívja.

A cső közepére került a füstelszívó 

Az ágyúhoz terveztek egy automata hüvelykivető berendezést is. A torony hátsó részén lévő kis ajtón dobja ki a rendszer a lőszer elhasznált részét, így az abban lévő lőporgáz sem mérgezi bent tovább a légkört, és helyet sem foglal többé.

A nyitott hüvelykivető nyílás a torony hátulján

 És a hüvelykivető működés közben. 

   Szinte menetrendszerűen érkeznek amerikai katonák hazánkba, hogy NATO szövetségesként együtt gyakorlatozzanak a magyar honvédekkel. Csak néhány hónapot lesznek nálunk, a szovjet katonákkal ellentétben, akik szintén ideiglenesnek nevezték az itt tartózkodásukat, de kissé elhúzódott a jelenlétük.

  Ismét Bradley harcjárművek érkeztek be a vasúti szerelvényen, de ezek másik alakulat állományába tartoznak, mint akik eddig vendégeskedtek nálunk. Az elmúlt két évben a 3. hadosztály 7. ezredének 5. zászlóalja küldött katonákat, és lánctalpasokat 1.2 hónapra. A múlt héten kirakodott haditechnikai eszközök a 4. hadosztály 10. ezredének 4. zászlóaljában szolgálnak, egy századot delegáltak a közös hadgyakorlatra. Az Apache nevet viselő alegység páncélos felderítő (Cavalry) feladatkört lát el. Az ilyen alakulatoknál elvileg M3A3-as típusok képezik a fő ütőerőt, amelyek alig térnek el az M2A3-as gyalogsági harcjárművektől. Ember legyen a talpán, aki a külső jelek alapján meg tudja különböztetni a kettőt egymástól. Az előbbi változat is elláthatja a másik feladatát, emiatt is vannak az Apache században M2A3-asok. A fő különbség az alkalmazásukban van. Az M2A3-asok elsősorban a lövészek harcát támogatják, a személyzeten kívül hat katonát szállítanak, az M3A3-asok csak 3-at, de annál több lőszert. Inkább a harccal történő felderítésre vetik őket be, a főerők előtt haladva. 

   A lánctalpasok kirakodása érdekes volt, lenyűgöző élménynek bizonyult, ahogy a közel 30 tonnás járgányok legördültek a vasúti kocsikról a rámpára. A vezetők kizárólag az irányító személy jelzéseit követve haladtak előre, míg a biztonságos betonra hajtottak. Könnyednek tűnt a művelet, de valójában nagyon veszélyes üzem a lerakodás. A neten számos videót találni arról, amikor lánctalpas járművek leborulnak a hordozó eszközről. 

A század állományába három másik lánctalpas típus is tartozik, ezek közeli rokonságban állnak egymással. A régi M113-ast az AMEV páncélozott egészségügyi szállító változatban használják mind a mai napig.

 Külsőre szinte teljesen megegyezik vele az M1064A3, amely egy aknavető hordozó jármű. A küzdőtér felső részét felnyitva tüzelhetnek a 120 mm-es aknavetővel. A tetőn a vasúti rögzítésre szolgáló gerendák láthatóak. 

Szintén az M113-asból alakították ki az M1068A3-as parancsnoki harcjárművet. A századparancsnok helyettese munkahelyét rendezték be a jóval magasabb küzdőtérben, az első számú ember az egyik Bradleyben vezeti az alegységét.

A vasútállomásról felvezetőkkel tették meg az utat a laktanyába.

    A század jelvénye

Ha tetszik a blog témája, sokkal több saját készítésű, igazán exkluzív képet találhatsz a Facebook oldalamon. 

facebook.com/Exclusive-Military-Hardware