Pár napja Budapesten láttam két páncélozott teherautót. Eszembe jutott, hogy még 2015-ben készítettem néhány fotót róluk. Hamar megtaláltam a fényképeket, ennek apropóján írok pár sort a magyar fejlesztésről. 

A hazai hadiipar felfuttatására elég komoly szándék van jelenleg. Ebből egy cég biztos profitál majd, amely már régóta beszállítója a Magyar Honvédségnek. A Rába Járműipari Holding különböző teherautókat készített az elmúlt évtizedekben, nemrég pedig megalkottak egy páncélozott változatot is. A Rába VZF (Védett Zárt Felépítmény) nevű jármű az MRAP kategória trendjének felelt meg. Bebizonyították, hogy képesek páncélozott szállítóeszközt létrehozni, amely oltalmat nyújt a kézifegyverek lövedékei, és a robbanások ellen egyaránt.

Két példány készült el, ezeket csapatpróbára küldték, hadgyakorlatokon, és néha az utakon is találkozhatunk velük. Nagy volumenű sorozatgyártásra nem lehet számítani, de tapasztalatszerzésre biztosan jó volt. Ha döntés születik idehaza valamilyen harcjármű gyártásáról, abból a Rába nagy valószínűséggel kiveszi majd a részét. 

 Azt kevesen tudják, hogy Győrben gyártanak olyan részegységeket, amelyeket külföldi harcjárművekbe építenek be. 

 A harckocsik a mozgékonyság-tűzerő-védettség szentháromság kompromisszuma alapján létrehozott lánctalpas szörnyetegek. A gépek, a technika szerelmeseit elbűvölik ezen monstrumok, és ha valaki mellett elszáguld egy 40-67 tonnás harckocsi, akkor tisztelettel figyeli, ahogy dübörög a föld, csikorog a lánctalp, zúg a motor (vagy épp gázturbina).  Most pedig következzen egy provokatív vitageneráló poszt a harckocsikról. Miért? Mert igény az van rá!

A harckocsi a fegyverzete, mozgékonysága, terepjáró-képessége, és a páncélzata miatt támadásban és védelemben egyaránt jól használható, békefenntartó műveleteknél is hatásos elrettentő eszköz. Természetesen vannak hátrányai is, drága, viszonylag sok karbantartást igényel, tömegéből és lánctalpas futóművéből adódóan bonyolult a szállítása.

Talán ezek miatt a létjogosultságának megkérdőjelezése egyidős a megjelenésükkel. Az elmúlt száz évben már sokszor eltemették képletesen, hiszen folyamatosan fejlesztették a fegyverrendszereket, amelyek képesek a megsemmisítésükre. A páncél kontra páncéltörők versenyében elvileg az utóbbiak állnak nyerésre, de azért mégis van esélye a lánctalpasoknak a harcmezőn, a technikai újítások már lehetővé teszik a túlélést találat esetén, vagy ami még jobb, megelőzik a becsapódást.  

Visszatérve a létjogosultságra, egészen a közelmúltig a NATO-n belül nagy leépítések voltak, a legtöbb ország egy részüket kivonta, eladta, Hollandiában és Csehországban a harckocsizó fegyvernem teljes felszámolásról döntöttek, az Egyesült Államok pedig Európából hazaszállította az össze lánctalpas harcjárművet. Egyedül Lengyelországban hajtottak végre komoly fejlesztéseket, Németországtól vettek használt Leopardokat. Oszt hirtelen jött egy új hidegháború, a hollandok és csehek is meggondolták magukat, visszacsinálták a leszervezést. A US Army pedig rotációs rendben egy harckocsizó dandárt állomásoztat ideiglenesen az öreg kontinensen, az M1A2-esek Magyarországon is megfordultak már. Ja, a USMC Abramsei is idelátogatnak, hébe, meg a norvég hóba. Aztán meg tovább... más szövetséges országokba is. 

És mi a helyzet a hazai harckocsizókkal? A 2000-es években uralkodó európai trendnek megfelelően mára alig maradt aktív hírmondó a T-72-esekből, a legtöbbet leállították, és még el is adtak közülük elég sokat. Szerencsére a teljes megszüntetés nem érte el a fegyvernemet, és ha minden igaz, szándék van a mennyiségi és minőségi fejlesztésre.

De merre tovább? Új vásárlása, vagy a meglévők felújítása a megoldás? Jelenleg nehéz a döntés, ugyanis a baráti források elapadtak. Újakat nem gyártanak a szövetségi rendszerünkben jelenleg, és akinek felesleges volt, az már eladta, a meglévőket pedig már inkább megtartanák. 

Talán egy következő generációs, jelenleg még csak koncepciókban elképzelt programba a kéne betársulni? Lengyelországban ez a szándék, hogy résztvevőként csatlakoznának egy ilyen fejlesztéshez. Azonban ez még nagyon messze van, nekünk is addig talán a legjobb megoldás lenne a meglévő állományra alapozni. Érdekes, hogy már három évtizedes szakkönyvekben is úgy jellemezték a T-72-est, amely magában hordozza a továbbfejlesztés lehetőségét.

Na de nézzük, mit is lehet csinálni velük? Elég hosszú a lista, hogy a harckocsi a mai kor fenyegetettségeit figyelembe véve hogyan kerüljön ki esélyesen a páncéltörő fegyverekkel történő összecsapásból. Most attól tekintsünk el, hogy egy nagy rendszerbe kell beleilleszteni az egész fegyvernemet, ahol biztosítják a légvédelmet és mindennemű támogatást, amely szükséges a túléléshez, és a harc sikeres megvívásához.

Először is a védettség növeléséhez moduláris pótpáncélzat, reaktív páncélzat felszerelése szükséges. Emellett a különböző aktív védelmi rendszerek is kellenek már, gyakorlatilag ezek garantálják leginkább a védelmet a kézi és irányított páncéltörő rakéták, vagy épp a páncéltörő lövedékek ellen. Az aktív védelmi rendszerhez tartozik a lézeres besugárzásjelző, a veszélyt érzékelő radar, egyes esetekben a zavarást végző optikai rendszer, a legfontosabb komponens persze a közeledő rakéta/lövedék megsemmisítésére alkalmas vetőszerkezet, amelyből a kilőtt töltet repeszfelhőt képez.

A 125 mm-es ágyú valószínűleg megmarad, de hatékonyság, és az első találat valószínűségének növelésére új lőszereket kellene beszerezni, és persze elengedhetetlen a tűzvezető rendszer korszerűsítése. Magától értetődik az éjszakai/hőkamera az irányzónak, korszerű lézer távolságmérő, meteorológiai szenzorok alkalmazása (szélsebesség, hőmérséklet, páratartalom). Az egész komplexum lelke egy tűzvezető számítógép, amely mindezeket feldolgozza. A parancsnoknak is kell körbeforgatható, éjszaka is alkalmazható kamera, megfelelő nagyítással. Modern rádió, GPS helymeghatározó, adattovábbító rendszer nélkül sincs már modern vezetési rendszer! A harctéri információk ismerete elengedhetetlen a túléléshez, az ellenséges célok helyének meghatározása, az adatok egymás közti megosztás szükséges a harctevékenység sikeres megszervezéséhez.  

A géppuska távvezérlését ajánlatos megoldani, nem igazán egészséges a parancsnoknak kibújni a harcterületen.

A korszerűsítés során elkerülhetetlen a tömeg növekedése, és a mozgékonyságot szinten kell tartani, vagy inkább növelés lenne a célszerű . Motorcsere, és minden, ami ezzel jár, és akkor már gumibetét is kell a lánctalpakra, ami jótékonyan hat az élettartamra és persze az utakra, amin közlekedik.

Amint látható sok minden kellene, kérdés az, hogy ezekből milyen összetételű csomagot rendelnek meg a döntéshozók, a mindenképpen szükséges felújításon kívül. És innét ismét újabb kérdések következnek: Hány kocsit érint a modernizáció? Egy zászlóalj? Kettő? Három? Melyik céget bízzák meg a munkával? A hazai hadiipar milyen mélységben lesz érintett?

Talán már nem kell sokat várni, hogy ezekre végre kielégítő választ kapjunk.

A Budai Várban a Kapisztrán téren néhány napig haditechnikai eszközöket tettek közszemlére. A 170 éves a Magyar Honvédség megemlékezés-sorozat keretében gördültek fel a járművek a Hadtörténeti Múzeum mellé, hogy az érdeklődők megtekinthessék azokat.

A Komondorok falkában még erősebbek

A hazai fejlesztésű és gyártású Komondor, MRAP kategóriájú páncélozott járműcsalád három tagját állították ki. A rendvédelmi szerveknek ajánlott legkisebb négykerekes mellett ott volt a hosszabb, csapatszállító változat is, és a legnagyobb, hattengelyes műszaki mentő Komondor.

A legkisebb 4x4 kerékképletű jármű 

A csapatszállítóban 2+8 ülés van

Mindegyik változatnál közelebbről meg lehetett nézni, hogy alul döntött páncéllemezekkel oldották meg a robbanótöltetek elleni védelmet. A robbanás hatásai így nem közvetlenül érik a járművet, a bent ülőknek ezzel nagyobb esélyük van a túlélésre.  

Háromtengelyes 6x6 műszaki mentő változat

Jó látni, hogy a magyar Gamma Zrt. szakemberei képesek voltak egy korszerű harcjárművet, és annak több változatát létrehozni, valamint megvannak a szükséges gyártási feltételek is. A szerző egy kicsit ugyan szkeptikus a Komondor üzleti sikerével kapcsolatban, hiszen ebből a kategóriából iszonyatosan nagy a túlkínálat a nemzetközi piacon. Különböző cégek összesen több tízezernyit gyártottak le, és jelenleg ezek nagy része feleslegesen pihen a telephelyeken. A Magyar Honvédséghez is került 12 darab MaxxPro, csak úgy ajándék gyanánt. Mindez a jármű érdemeiből semmit sem von le, és inkább ne legyen igazam! Kívánom, hogy kapjanak sok megrendelést, kerüljenek olyan helyekre, ahol jól tudják hasznosítani a Komondorokat!

Viszont hamarosan esedékessé válik korszerű páncélozott szállító, vagy/és gyalogsági harcjármű beszerzése a Magyar Honvédség számára. A kerekes vagy/és lánctalpas típusok kiválasztásánál biztos figyelembe veszik a döntéshozók, hogy a gyártó együttműködik-e a hazai hadiiparunkkal az itthoni összeszerelés érdekében, de magyar beszállítók is lehetnek esetleg egyes részegységek esetében. Így magyar munkahelyek jönnek létre, technológiai transzferre kerül sor, amely tovább hasznosulhat a karbantartás, üzemeltetés és nagyjavítás során. Ilyen módon a külföldi beszerzés is jótékonyan hathat a hazai gazdaságra, és így kedvezőbbek lehetnek a költségek, mintha készen kerülnének leszállításra. 

Talán ez volt az egyik motiváció a Komondor program elindítására, hogy a fejlesztésnél összegyűljön a megfelelő szellemi kapacitás, és tapasztalatokat szerezzenek, melyek később hasznosulnak.

Ráadásnak egy Rába H14 teherautó. A Rába cég előtt talán új lehetőségek nyílhatnak

A Magyar Honvédség még 2016-ban állított szolgálatba két AS-350B Écureuil (Mókus) helikoptert. A Országos Mentőszolgálat adta át a forgószárnyasokat, melyek jó helyre kerültek.

Talán pont én voltam gyanús? :-) 

Habár voltak régebben könnyű helikopterei a Magyar Honvédségnek, de már legalább másfél évtizede kivonták az utolsó Mi-2-est is. Pedig ezen kategóriájú gépeket sok mindenre fel lehet használni, az üzemeltetésük gazdaságosabb a meglévő Mi-8/17 koptereknél. Sok mindenre alkalmazhatóak, futárfeladatra, különleges műveletre, kiképzésre, és felderítésre, légi megfigyelésre. Ez utóbbinak egyik speciális fajtája a határvédelem, amire egy jó példát láttam pár hete. Nagylak közelében járva hallottam meg rotorhangot. A kisméretű gép a határ magyar oldalán repült, a személyzet felülről figyelte, látnak-e gyanús tevékenységet. A földi erők a jelentésük alapján könnyen elfoghatják a behatolókat. Mellőzük az aktuálpolitikai zöngéket, a katonák azt teszik, ami a dolguk, védik a hazát.

Mint a mókus fent a fán! 

Pár hónapja gyanútlanul besétáltam a barátaimmal egy amerikai kocsmába, hogy egyek egy hamburgert, és igyak egy-két-három sört, de ott leesett az állam a látványtól. A megszokott sportrelikviák, régi újságkivágások után a legtávolabbi sarokban olyan katonai emléktárgyakat pillantottam meg, melyek után egy hadtörténésznek is csorogna a nyála. A hazai gyűjtőknek pedig egyből enyvesedni kezdene a keze.

A vendéglátóim ismerve az érdeklődésemet megemlítették, hogy Newport nemcsak egy felkapott üdülő, és kiránduló hely, de több haditengerészeti iskola, kiképző központ is található itt. Az intézményekből kiszabadulva sokan látogathatták meg ezt a kedves helyet, és hálájuk jeléül adományoztak különböző tárgyakat, melyek ma már történelmi jelentőségű emlékek. Alig vártam, hogy felszabaduljanak a sarokban lévő asztalok, de a nagy forgalom miatt nem tudtam zavartalanul fotózni. A lényegre térek, jöjjenek a fényképek.

A mini tárlatot uraló kompozíció. Az agancson a Navy különböző felszíni, és merülésre alkalmas egységein szolgáló személyzetek sapkáiból állítottak össze egy kollekciót: SSGN-728 Florida robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáró, SSN-697 Indianapolis vadász-tengeralattjáró, FFG-59 Kaufmann rakétás fregatt, CVN-73 George Washington repülőgép-hordozó, Rhode Island 740 rakétahordozó tengeralattjáró.

A normandiai partraszállás évére és a D-napra utaló rendszámtábla.

SEALs  jelvények. A középsőn a SEAL Team 5 egyik operátorának neve olvasható. Rob Guzzo több harci bevetésen vett részt, majd leszerelése után akciófilmekben szerepelt. Néhány éve utolérte a sok veteránt sújtó pszichés gyötrődés, és véget vetett az életének.

Még két jelvény, az egyikről van csak sejtésem, milyen alakulaté lehet. Az USLT-R talán a Romániába küldött összekötő csoportot jelenti. A Fekete-tenger térségében valószínűleg rádióelektronikai felderítést végeztek, erre utal a bagoly és a villámok.  

Űrsikló makettje sok aláírással. Bob Crippen, Tom Jones és Barbara Morgan szignóját sikerült beazonosítanom, akik az STS fedélzetén jutottak ki a világűrbe.

 F-14-es makett, mellette egy Hurricane vadászgép rajza, az angliai csatára emlékezve.

 Az F4U Corsair vadászgépet népszerűsítő plakát a háborúból.

BGM-71E irányított páncéltörő rakéta tubusa. A felirat szerint a tengerészgyalogság HMLA-269-es Gunrunners könnyű harci helikopteres századába tartozó AH-1W fedélzetéről indították Irakban. A TOW-2A rendszerrel kompatibilis BGM-71E tandem robbanófejes, de biztosan nem reaktív páncélzattal rendelkező célpont megsemmisítéséhez kellett felhasználni 2006-ban.

A Paul Jones romboló személyzetének tablója. A Clemson osztályú hajó 1920 és 1945 között állt szolgálatban.

Boeing 747-esen szállított Enterprise kísérleti űrrepülőgép, és AV-8-as égő kuvaiti olajkutakkal a háttérben.

A Nimitz hordozó fényképe, és Szaddám képmását viselő iraki bankjegy.

A tengerészgyalogság, és az azóta átnevezett NIS (Naval Investigation Service) emblémája. A haditengerészeti nyomozó hivatalnak 1992-ben módosították a nevét NCIS-re. Így talán már jobban ismerős a filmsorozatokból.

A Kankakee tankert 1945-től 1961-ig a Navy hajóinak üzemanyag-feltöltésére használták a tengereken.

B-29-es, amellyel a nukleáris hadviselés elkezdődött

Végül egy figyelmeztető tábla, mely Norfolkban, a Palace Hotel falán volt kitéve valaha. "A szállodába tengerészeket felhozó utcalányoknak előre kell fizetni a szobáért!"  Na ez persze ma már elképzelhetetlen.

Hatásvadász a cím, tudom, de akkor is igaz, ez a végére kiderül. Szóval nem tudom mással milyen gyakran fordul elő, hogy régi képeket nézegetve teljesen új dolgokat fedez fel. Nekem nemrég egy iraki gép roncsáról készült fotót kellett teljesen újraértékelnem.

 A már korábban is említett al-Takkadum repülőtéren, az ottani „Nagykörúton” autózva az egyik kanyarban mindig megakadt a tekintetem ezen a fehér gépen, vagyis ami maradt belőle. Mivel volt bőven más érdekesség arrafele, ezért nem szenteltem neki nagy figyelmet, távolabbról azt hitem, hogy egy An-24-es lehetett valamikor. Teljesen meg voltam győződve, hogy a katonai repülőtéren csakis a légierőhöz tartozó, annak profiljába illő, szovjet eredetű roncsot találni. Azt jól láttam, hogy a törzs hátsó részén nem volt rámpa, ezért feltételeztem, hogy az An-26-os elődje feküdt a beton mellett. Volt olyan kollégám, aki csak jugó repülőgépként említette, hiszen a civil lajstromjel első két betűje alapján azt hitte, délszláv szomszédunk állományában szolgált valaha. Nagyot nézett, amikor elmondtam neki, hogy az YI előjel bizony Irakot jelenti a repülőgépeken.

A függőleges vezérsíkon a felségjelnek számító iraki háromcsillagos zászló is látható volt megfakulva, emiatt is gondoltam, hogy a légierő gépe lehetett.

Már akkor jobban utána kellett volna néznem, hiszen az internet korában egy lajstromjelet lenyomozni másodpercek kérdése. Valami miatt erre csak most került sor, ami meglepő eredményre vezetett. Az adatbázis szerint az YI-AEY betűkombináció egy Tu-124V-re került felfestésre még a 70-es években. Nagyon meglepődtem, hiszen egyáltalán nem látszott, hogy utasszállító lett volna, kisebbnek tűnt. Az eredetileg 30 méter hosszú, és üresen 22 tonnás gép azonban alapos méret és alakváltozáson ment keresztül, miután 1991-ben a reptéren található többi géppel egyetemben utolérte a végzete.

A Tupoljev tervező iroda ezen típusa nem igazán vált sikeressé, nem terjedt el, a légitársaságok kivárták az ígéretesebb 134-est, minden bizonnyal bölcsen döntöttek így. A szóban forgó példány 1964-ben épült, de először a csehszlovák CSA légitársaságnál repült, mielőtt az 1974-ben az Iraqi Airways megkapta. És ha tovább keresgélünk, akkor meglepő módon egy magyar vonatkozást is találunk. Ugyanis az egyik legnagyobb repülős fotó oldalon fent van egy kép, amely ferihegyi látogatása során készült az iraki utasszállítóról 1977-ben.

 Magyar határőrök Ferihegyen 1977-ben az YI-AEY lajstromjelúő Tu-124V közelében. 

Érdemes tehát a képeinket mindig jól szemügyre venni, mert így derül ki hogy egy magyar újra találkozott egy nálunk is megfordult géppel.

Kamasz éveimben én is eldobtam néhány kis pirotechnika eszközt, azt hittem akkor, hogy ettől fasza gyerek lettem. Aztán nem sokkal később az utcán idegenek szórakozásból a lábam elé hajítottak egy petárdát. Nem vettem észre, majdnem ráléptem, a talpam alatt pár centivel robbant fel, csak a gondviselésnek volt köszönhető, hogy az ijedtségen kívül más bajom nem lett. Eszembe sem jutott többé, hogy petárdát vegyek a kezembe.

Pár évvel később katonaként gyújtózsinórból, gyutacsból, és persze 75 grammos trotilból szerelt töltetet állítottam össze, és remegő kézzel gyújtottam be, hogy 1 perc múlva felrobbanjon. Később nagyobb tölteteteket, plasztikot is robbantottam, sőt búvárként a Tisza medrében helyeztem el TNT tömböt. (A vizirendőrök zárták a folyószakaszt eközben). Oktatásban részesültem a szükséges mennyiség kiszámításáról, különböző műtárgyak rombolásához. Na ekkor már úgy éreztem, hogy ez jóval több volt egyszerű petárdázásnál, picit még menőnek is éreztem magam. Nem lettem képzett szakember, de kialakult bennem az alázat, hogyan kell kezelni és tisztelni a veszélyes anyagokat. Mert ez egy nagyon veszélyes tevékenység, az azóta eltelt években számos halálos, vagy súlyos baleset történt idehaza. A tűzszerészek áldozatos munkáját is meg kell említeni, akik életüket kockáztatják a mi biztonságunkért.

                          Igazi bombák mellett nem játssza az eszét senki 

                         Az iraki légierő bombái egy bázison elrejtve

Még később a durrogatatás újabb aspektusát ismertem meg. Többször voltam IED-vel (házilag készített robbanóeszközzel) végrehajtott merényletek közelében. Sok esetben majd beszartam a félelemtől, és ez nem túlzás. Az első pillanatokban mindig ledermedtem, a föld közvetítésével a lökéshullám elért hozzám, a lábamon keresztül átjárta az összes szervem. Jeges félelem töltött el, összerándultak a heréim, és a gyomrom, kirázott a hideg. Aztán megnyugodtam, hogy távolabb történt, nekem nem esett bajom. Ugyanakkor tudtam, hogy akkor valószínűleg egy vagy több ember lelke épp az égbe szállt. A látvány ehhez jól illett, ahogy a füst és a por kilométeres magasságba emelkedett.

                                      A repeszek ütötte lyukak az irodakonténeren 

Ébredtem közeli robbanásra, de arra is, hogy belőttek hozzánk, majd tarackkal válaszcsapást mértek. Pattantam ki éjjel az ágyamból, ahogy a Centurion gépágyúval próbálták lelőni a közeledő aknagránátot. Húzott el a fejem felett rakéta, csapódott be aknavető gránát az irodakontértől 1 méterre, 15 perccel azután, hogy elmentem onnét. Máskor a szomszédos épület tetejét ütötte át házilag készített rakéta, de szerencsére nem robbant fel, hanem az oldalfalat átütve oda csapódott, ahol dohányozni szoktak. Épp nem volt ott senki. Kedves olvasó, adj hálát a sorsnak, ha soha nem éltél át ilyent. Kívánom, hogy ne is legyen senkinek ilyen élménye!

                                      Kétszeresen is szerencsésen alakultak a dolgok akkor

Ezek után talán érthető, hogy a petárdázást fölösleges hülyeségnek tartom, és szánalmasnak azokat, akik ezzel szórakoznak. Menő akarsz lenni? Állj be katonának, rendőrnek, mentősnek, tűzoltónak! Lehet, hogy nem sok a fizu, de férfias, kemény hivatás mind, és a közjót szolgálják.

Fuss le 10 km-t, vagy többet, úszd át a Balatont, csinálj meg 70 fekvőtámaszt egyszerre, húzódzkodj sokat, jelentkezz a Ninja Warriorba! Csak néhány ötlet arra, hogy megmutasd, milyen fasza gyerek vagy! De ha ezek nem tetszenek, akkor csak sportolj valamit, amiben kiélheted magad! A csajokat így sokkal jobban lenyűgözöd, hidd el, mint pár kis dörejjel! 

Mert petárdát durrogatni könnyű, azt mindenki tud. Hát emelkedj ki közülük, mutasd meg magadnak és másnak, hogy ennél több vagy! Ha csak egy ember emiatt nem vesz kezébe petárdát, már kevesebb az esélye annak, hogy magának, vagy másnak sérülést okoz. 

 Létezik egy vadászgép, amelynek felülnézete igencsak emlékeztet a karácsonyfára. A Saab 37-es, és annak különböző változatai a fordított aerodinamikai, vagyis a kacsa elrendezésnek köszönhetően valóban egyedi megjelenésűre sikeredtek. A nagy tolóerejű hajtóműnek és az abból adódó hang miatt a Viggen, vagyis magyarul a mennydörgés nevet kapták a furcsa, de mégis szép repcsik. A Gripen rendszeresítése után a 2000-es években az utolsó példányokat is kivonták, de egy gépet repülőképes állapotban tartanak és azt időnként légibemutatókon lehet megcsodálni.  

Az AJS 37 az egyik utolsó változat, több eltérő variánst módosítottak, ezekből egy többfeladatú gépet kaptak 

A sugárfordító ebben a kategóriában kuriózumnak számít

A Viggen család egyik hátránya az volt, hogy eltérő feladatokra külön gyártottak vadász, földi célok, hajók elleni, és felderítő változatokat  

A svédeknél tiszteletreméltó hagyomány, hogy igyekeznek üzemben tartani egy-egy példányt azon saját gyártású típusokból, amelyek meghatározó szerepet játszottak a légierejükben. 2012-ben a Malmen bázison a J 29F Tunnan (Hordó), a J 32D Lansen (Lándzsa), a J 35J Draken (Sárkány) és az AJS 37 Viggen (Mennydörgés) gépeket egy jelentős eseményre állították ki. Eredeti, korhű festésben pompáztak, de a felségjelzéseken kívül polgári lajstromjelet is viseltek, hiszen már nem hadrafoghatóak, civil légijárműként vannak besorolva.

Na vajon miért kapta a hordó nevet? 

4 darab 20 mm-es Hispano Mk V gépágyú volt a fegyverzete 

Hátulról is szép, ugye? 

A Lansenbe is 4 gépágyút építettek, de 30 mm-eseket

      A J 32D-t célvontatásra használták   

A J 35J orra alatt infravörös detektor látható, és már volt adattovábbító rendszere is

Ezt a képet nem kicsinyítem le

A hajtóműindítást egész közelről nézhették meg az érdeklődők, de nemcsak a földön volt mód megcsodálni a veterán madarakat. A levegőbe emelkedtek, majd egy Sk 60A sugárhajtású kiképzőgéppel, és a jelen többcélú vadászbombázójával, a JAS 39C Gripennel együtt kötelékbe rendeződtek, így húztak át a reptér felett. A hatos formációval demonstrálták a svéd repülőipar, a légierő múltját, és jelenét, a saját erőből létrehozott képességeket.

A Saab 105 egyik változata az Sk 60A oktatógép

A svéd gyártmányú gépek közt jobbról a második kakukktojás, a Hawker Huntert Nagy Britanniától vették

Nevéhez méltóan szállt fel a Viggen 

Draken gurul, háttérben egy-egy használaton kívüli Viggen és Sk 60-as látható

     Draken a kettős nyilazású deltájával

         Érkezik a vegyes kötelék 

 A veterán gépeket repülő alakulatnál időnként cserélődnek a típusok, a Lansen azóta földre kényszerült, de dolgoznak azon, hogy ismét üzemképes legyen. A Drakenből a J 35J helyett egy másik változat, a kétüléses Sk 35-ös szerepel a bemutatókon.

 A mostani poszt eltér a blog eddigi tematikájától, hiszen nem haditechnikai eszközök kerülnek bemutatásra, hanem emberek, akik a vasakat működtetik. Nem is akármilyen emberek, hanem a barátaim, osztálytársaim, akikkel 24 éve együtt vágtunk bele életünk talán legnagyobb kalandjába. 1993-ban két osztály került beiskolázásra a Szolnoki Repülőtiszti Főiskolára, összesen 50 leendő helikopter-vezető, és repülőgép-vezető kezdhette meg a tanulmányait. Az első évben a tanterv és a repülési kiképzés ugyanaz volt, egy emeleten éltünk, ennek minden velejárójával.  Hosszú és kemény munka vette kezdetét, sokan kiestek, vagy önként távoztak. A négy évvel későbbi tisztavatáson már nem voltam köztük, messze jártam. Néha persze találkoztam egykori társaimmal, nyomon követtem a pályafutásukat, alacsonyabb fordulatszámon ugyan, de megmaradt a bajtársi kapcsolat.

                                                         Életkép Szolnokon 

                       A 1930/A és 1930/B szakaszok az oktatókkal

Idén decemberben aztán megrendezték az avatásuk 20 éves évfordulójára emlékezve a két osztály közös találkozóját. A szervezők gondoltak azokra is, akik kevesebb ideig élvezhették a katonai főiskolások életét. Örömmel mondtam igent a meghívóra, már hetekkel az esemény előtt beindult az üzengetés, és ugyanúgy cukkoltuk egymást, mint régen. Sok „eltűnt” társunkra is sikerült rátalálni, szép számmal jelentünk meg a Reptárban, három oktatónk szintén eljött, legnagyobb örömünkre. A helyszín azért volt jó választás, mert összesimulhattunk ismét a kamaszkori szerelmünkkel. Bár sokunknak volt valamilyen légjáró tapasztalata, de a Jak-52-es volt az, amin igazán pilótává váltunk. Beülhettünk az eredeti festést viselő légcsavaros kabinjába, nézegettük a műszerfalat, megmarkoltuk a botot, lépdeltük a pedálokat.

                         Ez egy olyan szerelem volt, ahol előre tudtuk a válást! 

                       Barátaim mind a műszerek, bár néha ki sem láttam mögülük

Természetesen leginkább egymásnak örültünk, érdeklődtünk, kit hova sodort az élet. Vacsora közben aztán mindenki beszámolt az elmúlt huszonegynéhány évéről. Hallgattuk a Baltikum feletti elfogásokról, a földi lövészetekről, a Budapest feletti áthúzásokról a beszámolókat. Nagyot nevettünk a történeten, amikor a Mi-24-es az üdvözlésére kivezényelt zenészeknek hogyan fújta el először a sapkáit, majd a kottaállványokat, végül totális visszavonulásra kényszerített mindenkit. Pedig a pilóta csak oda tette le a gépet, ahova a parancs szólt. A Mi-24-esekről beszélgetve szóba került, hogy a türelmeseknek érdemes volt a Mihu feltámadására várni, ismét levegőbe emelkedik a vas, újra dübörgésüktől hangos lesz Szolnok környéke. A szállítóhelikopteres barátunk a szeretett Mi-8-asról mesélt, az árvízi bevetésekről, a bemutatókról. Felidéztük, hogy is volt az ejtőernyős kiképzésünkön a kutyázás, amikor a nagy szél miatt alig bírtuk a földön megállítani, úgy vonszolta a belobbant kupola.

Két évfolyamtársunk már más testületnél repül, jó tudni, hogy nyáron a Balaton átúszásánál ők vigyáznak ránk fentről, majd integetek nekik legközelebb is. Érdekes dolgokat tudhattam meg a farokrotor nélküli NOTAR típus vezetésének sajátosságairól. Nem meglepő, hogy néhányan közforgalmi pilóták lettek, egyikőjük már Boeing 747-es kapitányaként hasítja az eget. Többen repülnek kedvtelésükre kisgépeken, egyikőnk pedig a légi tűzoltás forradalmasításával próbálkozik. Sokan ugyan nem a sereg tagjai, de maradtak az egyenruhánál, több különböző szervezetnél, testületnél szolgálnak. A civil állományba kerültek se kallódtak el, megállta mindenki a helyét az életben. Valaki magas állami hivatalba emelkedett, mások multicégeknél, vagy épp a saját vállalkozásukban találták meg a szerencséjüket. A magánéleti beszámolók alapján pedig az is biztos, hogy az ország népessége nem az egybegyűltek miatt fogy.

                        Bejövetel a pálya melletti füves mezőre

Az oktatóinkkal lehetőség nyílt kielemezni utólag, hogy is volt az az orrfutó-törés, mennyi tényező játszott közre azon a június végi napon. Előkerültek a régi hajózókönyvek, érdekes volt látni a bejegyzéseket az elkövetett hibákról. A megadott sebességtől, magasságtól való eltérések dokumentálva lettek, és az is, hogy magasan történt a lebegtetés, emiatt szükségesnek tartottak még néhány ellenőrző repülést az egyedüli kiengedés előtt.  

Megdöbbentő volt, hogy sok mindenben nem változtunk. Ugyanúgy beszóltunk egymásnak, mint régen, és ahogy később elhangzott, néhány pálinka után kijött mindenkiből a régi hülyegyerek énje. Ezt én kikértem magamnak, nekem ehhez egy is elég volt!

                                Felemelő érzés volt Veletek újra találkozni!    

A vidámság mellett sajnos meg kellett arról is emlékeznünk, hogy ketten már nem lehettek közöttünk, repülőkatasztrófákban vesztették életüket. Osztálytársunk főhadnagyként Mi-24-esben lelte halálát, 2001-ben. Igazi repülőember volt, már D vizsgás vitorlázóként került a főiskolára. Az oktatónk Jak-52-essel zuhant le 2003-ban. Mielőtt hozzánk került, MiG-21-esen repült, ezért nagyon belém vésődött, amit nekünk mondott: „A jó vadászpilóta úgy száll le, hogy véres a nyaka. A levegőben folyamatosan forgatja a fejét, figyeli a légteret, hogy időben észrevegyen mindent.”

             Emlékükre

A címben szereplő állítás talán sokaknak meglepően hangozhat, pedig megtörtént. Az utóbbi hetekben gyakran látható An-124-es idehaza, a Magyar Honvédség Mi-24-eseit viszik nagyjavításra a világ egyik legnagyobb szállító repülőgépével, 2003-ban viszont más okból érkeztek. Hazánk Irak elfoglalása után felajánlotta, hogy katonai alakulatot küld az arab országba, a szállító zászlóaljnak a koalíciós partnerek számára kellett logisztikai feladatokat végrehajtania.

A felszerelés, a harci technikai eszközök egy részének Kuvaitba szállítására az orosz Volga-Dnyepr vállalattal írtak alá szerződést, 5 An-124-es kapacitást kötöttek le. Így gyorsan és egyszerűbben juttathatták el Kuvaitba a BTR-80-asokat, egyéb járműveket, valamint a konténereket, hogy majd onnét vonuljanak át az iraki al-Hillába.   

A berakodásra az akkor még működő taszári bázison került sor, az An-124-esek ott szálltak le. Azon a júliusi napon az ötből egymás után három Ruszlán landolt, és gurult a kijelölt helyekre, majd kezdetét vehette a berakodás. Három ekkora nagyvas lenyűgöző látvány volt Taszáron, ahogy felhajtott orruk alatt begördültek a kerekes járművek, és a konténerek is helyükre kerültek. 

Sajnos a gépeket csak messzebbről sikerült lekapnom, és évekkel később a papírképekről történt digitalizálás nem legjobb minőséget produkálta, de azt hiszem, mégis igazi kuriózumnak számítanak. Immáron a magyar hadtörténelem részét képezi ez a három fotó is. A neten találni jobb felvételeket, de olyanra eddig nem bukkantam, amelyen mindegyik rajta van.

Két Ruszlán a betonon, a harmadik épp a levegőbe emelkedik