A harckocsik a mozgékonyság-tűzerő-védettség szentháromság kompromisszuma alapján létrehozott lánctalpas szörnyetegek. A gépek, a technika szerelmeseit elbűvölik ezen monstrumok, és ha valaki mellett elszáguld egy 40-67 tonnás harckocsi, akkor tisztelettel figyeli, ahogy dübörög a föld, csikorog a lánctalp, zúg a motor (vagy épp gázturbina).  Most pedig következzen egy provokatív vitageneráló poszt a harckocsikról. Miért? Mert igény az van rá!

A harckocsi a fegyverzete, mozgékonysága, terepjáró-képessége, és a páncélzata miatt támadásban és védelemben egyaránt jól használható, békefenntartó műveleteknél is hatásos elrettentő eszköz. Természetesen vannak hátrányai is, drága, viszonylag sok karbantartást igényel, tömegéből és lánctalpas futóművéből adódóan bonyolult a szállítása.

Talán ezek miatt a létjogosultságának megkérdőjelezése egyidős a megjelenésükkel. Az elmúlt száz évben már sokszor eltemették képletesen, hiszen folyamatosan fejlesztették a fegyverrendszereket, amelyek képesek a megsemmisítésükre. A páncél kontra páncéltörők versenyében elvileg az utóbbiak állnak nyerésre, de azért mégis van esélye a lánctalpasoknak a harcmezőn, a technikai újítások már lehetővé teszik a túlélést találat esetén, vagy ami még jobb, megelőzik a becsapódást.  

Visszatérve a létjogosultságra, egészen a közelmúltig a NATO-n belül nagy leépítések voltak, a legtöbb ország egy részüket kivonta, eladta, Hollandiában és Csehországban a harckocsizó fegyvernem teljes felszámolásról döntöttek, az Egyesült Államok pedig Európából hazaszállította az össze lánctalpas harcjárművet. Egyedül Lengyelországban hajtottak végre komoly fejlesztéseket, Németországtól vettek használt Leopardokat. Oszt hirtelen jött egy új hidegháború, a hollandok és csehek is meggondolták magukat, visszacsinálták a leszervezést. A US Army pedig rotációs rendben egy harckocsizó dandárt állomásoztat ideiglenesen az öreg kontinensen, az M1A2-esek Magyarországon is megfordultak már. Ja, a USMC Abramsei is idelátogatnak, hébe, meg a norvég hóba. Aztán meg tovább... más szövetséges országokba is. 

És mi a helyzet a hazai harckocsizókkal? A 2000-es években uralkodó európai trendnek megfelelően mára alig maradt aktív hírmondó a T-72-esekből, a legtöbbet leállították, és még el is adtak közülük elég sokat. Szerencsére a teljes megszüntetés nem érte el a fegyvernemet, és ha minden igaz, szándék van a mennyiségi és minőségi fejlesztésre.

De merre tovább? Új vásárlása, vagy a meglévők felújítása a megoldás? Jelenleg nehéz a döntés, ugyanis a baráti források elapadtak. Újakat nem gyártanak a szövetségi rendszerünkben jelenleg, és akinek felesleges volt, az már eladta, a meglévőket pedig már inkább megtartanák. 

Talán egy következő generációs, jelenleg még csak koncepciókban elképzelt programba a kéne betársulni? Lengyelországban ez a szándék, hogy résztvevőként csatlakoznának egy ilyen fejlesztéshez. Azonban ez még nagyon messze van, nekünk is addig talán a legjobb megoldás lenne a meglévő állományra alapozni. Érdekes, hogy már három évtizedes szakkönyvekben is úgy jellemezték a T-72-est, amely magában hordozza a továbbfejlesztés lehetőségét.

Na de nézzük, mit is lehet csinálni velük? Elég hosszú a lista, hogy a harckocsi a mai kor fenyegetettségeit figyelembe véve hogyan kerüljön ki esélyesen a páncéltörő fegyverekkel történő összecsapásból. Most attól tekintsünk el, hogy egy nagy rendszerbe kell beleilleszteni az egész fegyvernemet, ahol biztosítják a légvédelmet és mindennemű támogatást, amely szükséges a túléléshez, és a harc sikeres megvívásához.

Először is a védettség növeléséhez moduláris pótpáncélzat, reaktív páncélzat felszerelése szükséges. Emellett a különböző aktív védelmi rendszerek is kellenek már, gyakorlatilag ezek garantálják leginkább a védelmet a kézi és irányított páncéltörő rakéták, vagy épp a páncéltörő lövedékek ellen. Az aktív védelmi rendszerhez tartozik a lézeres besugárzásjelző, a veszélyt érzékelő radar, egyes esetekben a zavarást végző optikai rendszer, a legfontosabb komponens persze a közeledő rakéta/lövedék megsemmisítésére alkalmas vetőszerkezet, amelyből a kilőtt töltet repeszfelhőt képez.

A 125 mm-es ágyú valószínűleg megmarad, de hatékonyság, és az első találat valószínűségének növelésére új lőszereket kellene beszerezni, és persze elengedhetetlen a tűzvezető rendszer korszerűsítése. Magától értetődik az éjszakai/hőkamera az irányzónak, korszerű lézer távolságmérő, meteorológiai szenzorok alkalmazása (szélsebesség, hőmérséklet, páratartalom). Az egész komplexum lelke egy tűzvezető számítógép, amely mindezeket feldolgozza. A parancsnoknak is kell körbeforgatható, éjszaka is alkalmazható kamera, megfelelő nagyítással. Modern rádió, GPS helymeghatározó, adattovábbító rendszer nélkül sincs már modern vezetési rendszer! A harctéri információk ismerete elengedhetetlen a túléléshez, az ellenséges célok helyének meghatározása, az adatok egymás közti megosztás szükséges a harctevékenység sikeres megszervezéséhez.  

A géppuska távvezérlését ajánlatos megoldani, nem igazán egészséges a parancsnoknak kibújni a harcterületen.

A korszerűsítés során elkerülhetetlen a tömeg növekedése, és a mozgékonyságot szinten kell tartani, vagy inkább növelés lenne a célszerű . Motorcsere, és minden, ami ezzel jár, és akkor már gumibetét is kell a lánctalpakra, ami jótékonyan hat az élettartamra és persze az utakra, amin közlekedik.

Amint látható sok minden kellene, kérdés az, hogy ezekből milyen összetételű csomagot rendelnek meg a döntéshozók, a mindenképpen szükséges felújításon kívül. És innét ismét újabb kérdések következnek: Hány kocsit érint a modernizáció? Egy zászlóalj? Kettő? Három? Melyik céget bízzák meg a munkával? A hazai hadiipar milyen mélységben lesz érintett?

Talán már nem kell sokat várni, hogy ezekre végre kielégítő választ kapjunk.