Az első 10 Ejder Yalcin harcjármű már tavaly novemberben megérkezett Magyarországra, de csak ezen a héten kapta meg hivatalosan a tatai lövészdandár. Az új szerzemények ünnepélyes átadóján részt vett a török Nurol Makina gyár vezérigazgatója, Benkő Tibor honvédelmi miniszter, és Korom Ferenc, a Magyar Honvédség parancsnoka is. 

Mint ahogy azt már korábban bejelentették, ez egy hosszabb, és igencsak grandiózus program kezdete. A török tervezésű járműveket ugyanis néhány év múlva már idehaza, Kaposváron fogják gyártani. Az Ejder Yalcin a Magyar Honvédségnél Gidrán néven került hadrendbe. Az első 10 után további 40-et kapunk még Törökországból, ezt követően a magyar gyártmányú példányokat rendszeresítik majd. Mint elmondták, ez egy harctámogató páncélozott harcjármű, vagyis nem arra szolgál, hogy intenzív harctevékenységet vívjanak vele. Nem a BTR-80-asokat váltják le, ugyanis járőr, felderítő, őrzés-védelmi feladatokra fogják használni. A hivatalos ismertetőben szerepel, hogy különleges műveleti célokra is alkalmazható. A múltkori posztomban arról találgattam, hogy esetleg tüzérségi vontató lesz. Nos ez nagy tévedés volt a részemről, erre nem fogják használni. 

A további példányok megérkezése után Tatán más alegységek is kapnak majd belőle, utána pedig a többi alakulatnál is használatba veszik. 

Nincs nemesebb, felemelőbb feladat a vadászpilóták számára, mint a haza légterének védelme. Lélekben mindig arra készülnek, hogy a lehető leghamarabb felszálljanak, és harcba induljanak a behatoló elfogására, ha a készültségi szolgálat ideje alatt megtörténik a riasztás.  

Január 23-án a Magyar Honvédség Gripenjei a főváros feletti áthúzásukkal egy olyan vadászpilótának tisztelegtek, aki a II. világháborús Puma repülőezred tagjaként számos alaklommal bocsátkozott harcba a behatolókkal. A 97 éves korában elhunyt Frankó Endre nyugállományú főhadnagynak szerencséje volt, élve megúszta a bevetéseket. Azért is szerencséje volt, mert csak a repülés lehetőségétől fosztották meg a háború után. Alakulatából másokat koncepciós perben halálra ítéltek, vagy bebörtönöztek, csak azért, hogy megfélemlítsék a régi hadsereg katonáit, és példát statuáljanak az új rendszerben mindenkinek. 

Ha megkésve is, de a rendszerváltáskor a még életben lévők megkapták az elismerést az utódoktól. Gyakran látták vendégül őket, meghallgatták a történeteiket, és átvették a jelvényeiket, hagyományaikat.

30 éve, 1991 január 17-én vette kezdetét a Sivatagi Vihar hadművelet, melynek célja az volt, hogy Szaddám Huszeint rákényszerítse csapatainak kivonására Kuvaitból. Az ENSZ által megszavazott ultimátum határideje január 15-én lejárt, a következő éjjelen támadásba lendült a szövetséges légi haderő. Először csak a győzelemi jelentésekről szóltak a hírek, de kiderült, hogy már az első hullám során volt veszteség. Az amerikai haditengerészet F/A-18C gépe nem tért vissza a bevetésről. 

Évekkel később eljutottam iraki repterekre, ahol saját szememmel láthattam az légierő roncsait, és a háború pusztításának nyomait. Addigra az is kiderült, hogyan zajlottak az első légiharcok. A saját fotóimmal illusztrálva most megpróbálom összegezni az eseményeket a hozzáférhető információk alapján.  

Az R-40RD légiharc-rakéta kiképző változata, amelynek méret- és tömegadatai megegyeznek a harciéval.  Mindkettő 6,29 m hosszú, és 475 kg volt! A háttérben egy 6 méteres szabvány konténer látható. Amit egy ilyen rakéta eltalált....

Zuhair Davud századost az iraki légierő 84. századából január 16-án éjjel harckészültségi szolgálatba vezényelték az al-Kadisszija, más néven al-Aszad repülőtéren. Három másik társával együtt várta a bevetési parancsot. Tudták, hogy sokszoros túlerővel kell hamarosan szembeszállniuk. A MiG-25PD vadászgépeik indításra készen álltak, rakétákkal felfegyverezve. 

5 évvel ezelőtt hirtelen felindulásból elkezdtem a régebben készített fotóimat publikálni, úgy gondoltam, talán néhány embert érdekelhet. Túl sokat nem gondolkodtam a blog nevén, valami egyedit, nagyon ütőset akartam. Pár perc alatt született meg az Exclusive Military Hardware, az URL-be viszont a Killermetals rettenetet gépeltem be. Ez utóbbi már így is fog maradni.  

Elkezdtem feltölteni a képeket, először alig volt látogató, néhány hónap múlva viszont már több ezer ember nézte meg a posztokat, mivel addigra a szolgáltató szerkesztőinek jóvoltából elég gyakran címlapra kerültek.  

A védelmi beszerzésekért felelős kormánybiztos évzáró rendezvényén újabb bejelentést tettek december 21-én: A Magyar Honvédség számára megérkezett az első 10 darab robbanásvédett, vagyis MRAP kategóriába tartozó harcjármű, 40 darab további példány beszerzéséről szintén aláírták már a szerződést, azok leszállítására később kerül sor. A török gyártmányú Eyder Yalcin járművek idehaza Gidrán típusnévvel állnak hadrendbe. Ez azonban csak a kezdete egy túlzás nélkül grandiózusnak nevezhető programnak, melynek során a Magyar Honvédségnél legalább 300 darabot rendszeresítenek az összkerék-meghajtású harcjárművekből.

A Védelmi Beszerzési Ügynökségtől kértem néhány fotót, hogy magyar tulajdonú Gidránnal illusztrálhassam a posztomat. Az egyik fénykép újdonságnak számít, azt hiszem máshol még nem jelent meg. Vegyük csak jobban szemügyre az első szériában érkezett harcjárművek egyikét, érdekes dolgokat láthatunk! A Gidrán csomagba ezek szerint több meglepetést is belepakoltak.Fotó: Zord Gábor László

Az An-26-osokról írott posztomat azzal fejeztem be, hogy az utolsó példány kivonása nagy űrt hagyott maga után. Azóta ugyanis nincs harcászati rámpás szállító repülőgépünk. Időközben viszont megérkezett a régóta várt hír, aláírták a szerződést a váltótípusról. A Magyar Honvédség 2 darab KC-390-es közepes szállítógépet vásárol, az elsőre 2023-ban kerülhet fel az ék alakú felségjel.  

Saját fotók híján nem akartam posztot írni a brazil Embraer cég gépéről, de a beszerzés jelentősége miatt mégis megosztom pár gondolatomat. Az általam legfontosabbnak ítélt szempontokat kiragadva próbálom bemutatni, hogy mire is lehet majd használni a két sugárhajtóművel rendelkező KC-390-est. Néhány extrém helyzetet is felvázolok, ami sokaknak talán túlzásnak tűnhet. Ugyanakkor a 2020-as év realitásait, és a jövő ismeretlen tényezőit nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Fotók: Embraer és Brazil Légierő

A Leopard 2A4HU ünnepélyes átadási ceremóniáján júliusban még csak 4 példányt láthattunk, azóta viszont folyamatosan érkeztek Németországból az újabb trélerek a lánctalpasokkal. December első napjaiban pedig az utolsót is átvehették Tatán. A katonák kiképzése ezzel párhuzamosan zajlott, amihez jelentős segítséget kaptunk a szomszédból. Ausztriában toronyszimulátorban oktátták a parancsnokokat, irányzókat. A virtuális világnak, a számítógépeknek köszönhetően a tűzvezető rendszer használata már azelőtt megtanulható volt, hogy mindegyik harckocsi megérkezett volna. Így a személyzet felkészülten ülhetett be az új lánctalpasokba. Ezzel időt, és persze pénzt is megspóroltak. Néhány hónap alatt olyannyira megtanulták a techika kezelését, hogy végrehajthatták az első éleslövészetet. November végén, majd december elején nappal és éjjel egyaránt dörögtek a harckocsiágyúk.

A kiképzés utolsó napjára kaptunk meghívót a Tata melletti szomódi lőtérre, ahol nemcsak az eddig megérkezett harckocsikat tekinthettük meg, de saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, hogy a 120 mm-es ágyúkkal igazán félelmetes a Leopard. (A látogatásunk idején természetesen mindenki betartotta a maszkviselés szabályait.) 

Sajnos az időjárás nem fogadott kegyeibe bennünket, de az eső nem szegte a kedvünket. És mint ahogy a katonáknál ismert mondás is tartja, ha az eső nem zuhog, a kiképzés tulok. 

Az októberi szpotter napon nemcsak Gripeneket láthattunk Kecskeméten. A már nyugdíjazott An-26-osokat is megcsodálhattuk ismét, a szolgálatból kivont gépekből 5 darab állt a betonon, méltóságteljesen. Még így is erőt sugároztak magukból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy gondolunk rájuk, mint harci repülőgépekre. 

November 11-e alkalmából, Szent Márton ünnepén, az ejtőernyősök, és felderítők védőszentjének napján azonban érdemes megemlékezni arról, hogy 1990 előtt igazi harci bevetésekre készültek az An-26-osaink. Az 1974-ben beszerzett harcászati szállító repülőgépeknek a NATO, és a néhai Varsói Szerződés között kirobbanó háborúban a magyar mélységi felderítő alakulatok különleges csoportjait kellett volna az ellenséges vonalak mögé ledobniuk. Nem véletlenül szerepelt ez a furcsa jelző az ejtőernyős ugrásra kiképzett felderítők megnevezésében, mert valóban az ellenség mélységében volt kijelölve a működési területük. A tervekben mai szemmel nézve is elképesztő távolságok szerepeltek, a szállítógépek akár 900 km-re is ledobhatták volna a katonáinkat a saját vonalaktól.  

A járványhelyzet ellenére a kiképzés nem állhat meg a kecskeméti repülőbbázison. Október 21-én a Puma század Gripenjei nappali, és éjszakai repülési feladatokat hajtottak végre. A kijelölt pilóták a gépeikkel az alföldi bázisról átrepültek a Dunántúlra, egészen pontosan a 0 ponti lőtér légterében, hogy a közvetlen légitámogatást gyakorolják. A JTAC előretolt repülésirányítókkal együttműködve végezték a rácsapásokat a célokra. A kiképzés még világosban kezdődött, de naplemente után is folytatódott. 

Az első hullámról visszatérő gépeket még kora délután fotózhattuk. A reptér fölé érkezés után fordultak ki a leszálláshoz. 

Az amerikai lövészalakulatról szóló posztomban szerepelt egy kép, amelyen M577-es parancsnoki vezetési járművek voltak láthatóak. Később eszembe jutott, hogy nem először fotóztam ezt a típust. Több éve, még sivatagi környezetben találkoztam vele, igaz eléggé leharcolt állapotban voltak azok, amelyeket lencsevégre kaptam.

Irán még az Egyesült Államoktól vásárolt a kockafelépítményű lánctalpasokból. Irak ezekből zsákmányolt néhányat. 

Az utóbbi időben többször is láttam Magyarországon M557-est, így írok róla pár sort. A nagy számban gyártott M113-as páncélozott szállító harcjárműnek sok speciális változatát hozták létre a 60-as években, többek közt szükség volt egy önjáró páncélozott parancsnoki vezetési pontra is. Az M577-es az eredeti lánctalpashoz képest eléggé megváltozott, a deszanttér belmagasságát majdnem 2 méterrel megnövelték, így több hely lett a bent dolgozó katonák számára. A jármű nagyobb üzemanyagtartályába többet tankolhatnak, és egy kisegítő aggregátorral is ellátták. Ezzel akkor is biztosíthatják az elektromos áramot, ha a jármű motorját nem működik, így álló helyzetben képes energiával ellátni a rádiókat, és számítógépeket. 

A mérete ellenére úszóképes. 

Az M577-esnek ugyanis nem kell szorosan együtt mozognia az alakulat többi harcjárművével, erre utal az is, hogy egy sátrat rendszeresítettek hozzá.

Így látszik, hogy mennyivel magasabb az M577-es belső tere az M113-asénál. 

A felállított sátrart összekapcsolják a járművel, így nagyobb munkahelyet hozhatnak létre a törzs állományának. A komplexumot tovább lehet bővíteni egy, vagy több M577-essel, így zászlóalj, vagy magasabb szintű parancsnoki vezetési pontot alakíthatanak ki. Ilyenkor az aggregátort kiszerelik, és távolabbról látja el árammal a fogyasztókat. Ha a lánctalpasokat telepítik, akkor a nagyobb antennákat is felszerelik. Az M577-esek egy részét a nagyobb belmagasság miatt egésszségügyi kihordóként is rendszeresítették. 

 Az M577-esnek később kihozták a korszerűsített változatát, ami az M1068-as típusjelet kapta. Külsőre nincs különbség a kettő között. Így nem lehet megmondani, hogy ezek küzöl melyik az újabb, és melyik a régebbi. 

 A mi Lynx KF-41-es gyalogsági harcjárműveinknek is lesz majd több változata. A családelv ebben a kategóriában szintén érvényesülni fog. A magyar hiúzról már íródik a részletes cikk, sok-sok érdekességgel!