A március elején megrendezett Hawk Strike gyakorlaton részt vett két CH-47-es helikopter, ezekről eszembe jutott, hogy 1995-ben láttam először ilyen hatalmas tandemrotorosokat Magyarországon, méghozzá Kaposvár légterében. A város fölött december közepétől gyakran repültek Black Hawkok, és Chinookok, ami kezdetben furcsa volt, de hamar megszoktuk. Az év végén aztán nem mindennapi esemény történt, egy CH-47D ugyanis a Pécsi utcában szállt le, némi riadalmat keltve. Nem tudom, hogy az országos hírekbe bekerült-e az esemény, de a helyi sajtó (többek közt a Somogy Herald Tribune) beszámolt róla, és a városban egy ideig beszédtéma volt. A Chinook a nagy köd miatt nem talált vissza a reptérre, ezért hajtott végre kényszerleszállást a családi házak közelében, a hajdani Vöröshadsereg utcában. 

A kép illusztráció! A történet főhőse egy CH-47D helikopter volt, idén a modernebb CH-47F változatok vettek részt a Hawk Strike hadgyakorlaton. 

A környékbeliek már a landolás előtt felfigyeltek a zajra, a gép alig 20 méteren tett egy kört, majd éjfél után 3 perccel leszállt az egyik ház melletti szántóföldre. A rotorszél durva hóvihart kavart, a tuják megfeküdtek, szerencsére kár sem a gépben, sem másban nem keletkezett. A személyzetnek valószínűleg a közvilágítás lámpái nyújtottak némi támpontot, azért választották azt a helyet. Az egyik ház lakója még viccelődött is, hogy az amcsik kissé elkéstek, mert a disznótornak akkor már vége volt, pont lemaradtak róla. A nép gyorsan összeszaladt, a pilótákat teával kínálták, azok viszont csak telefonálni szerettek volna, az egyik házból hívták fel a repteret. Az amerikai katonai rendészek gyorsan kiérkeztek, megelőzték a helyi egyenruhásokat. Gondoskodtak az őrzésről, amire szükség is volt, mivel híre ment a városban az égből érkezett jövevénynek, sokan akarták látni. A helikoptert pár órával később műszakiak vizsgálták át, majd feltöltötték kerozinnal, és délután elrepült. 

 Évekkel később találtam rá egy repülésbiztonsági kiadványban a pilóta beszámolójára, melyben részletezte, hogy milyen tényezők vezettek a repülőeseményhez. A rövidített változatot saját Chinook fotóimmal illusztrálom, a poszt végén pedig lábjegyzetben néhány magyarázatot is fűzök a történethez, például azt, hogy mit is kerestek a US Army helikopterei Magyarországon a 90-es években.    

A sztori főszereplője az amerikai hadsereg 159. repülőezredében szolgáló Brett Carnes pilóta volt, az alakulata akkor Németországban állomásozott, Giebelsatdt repülőterén. 1995 december 28-án  reggel azt a feladatot kapták, hogy hat CH-47-essel települjenek át Magyarországra ¹, a kaposújlaki ² repülőtérre, a kötelékparancsnoknak őt jelölték ki. Négy és félórát repültek, 16:30-kor érkeztek meg a Kaposvár melletti füves mezőre, de ő nem pihenhetett meg. Még aznap két Chinookal sürgős szállítmányt kellett eljuttatniuk Boszniába.³ Kijelölték a személyzetet, akik képesek voltak éjjellátóval repülni, Brett Carnes is felkészült az újabb feladatra. Adigra már besötétedet, és messze volt még a nap vége. A gépekből kirakodták a Németországból hozott felszerelést, majd a fedélzetre vették a segélyszállítmányt. A felszállás után a Chinookokhoz csatlakozott egy AH-64-es, a fegyveres kíséretet szükségesnek tartották, hiszen hadműveleti területre indultak. Az időjárás egy kis ködöt leszámítva jónak volt mondható, a boszniai Zupanja mellett terv szerint leszálltak.

Két órát várakoztak, hogy visszainduljanak, eközben úgy döntöttek, hogy nem vesznek fel üzemanyagot. A töltőpont nem volt kivilágítva, az ismeretlen területen nem kockáztatták, hogy nekiütközzenek valaminek. Úgy számolták, hogy 1 óra 45 pernyi repülésre elegendő kerozin volt még a gépekben, Kaposújlakra pedig 60 perc alatt visszaérhettek. Felszálltak, de az időjárási viszonyok rosszabbra fordultak, a köd miatt már nem látták maguk alatt a terepet. Rendelkeztek ugyan GPS navigációs rendszerrel, a földrajzi helyzetüket pontosan meg tudták határozni, azonban a leszálláshoz ez nem volt elegendő. Egyre többször gondoltak arra, hogy Kaposújlakon nem voltak meg a szükséges navigációs berendezések. Sem bevezetőradart (PAR), sem megfelelő fénytechnikai berendezéseket nem telepítettek a helikopterbázison, annak ellenére, hogy ott nagy volt a légiforgalom. A félelmük beigazolódott, mert amikor a füves reptér közelébe értek, nem láttak semmit odalent, és segítséget sem kaptak, hiába rádióztak.

Úgy döntöttek, hogy az AH-64-es a sokkal korszerűbb éjjellátó berendezésével leszáll Kaposújlakon, míg a két Chinook inkább a taszári reptéren próbálkozik a landolással. Az ottani bevezetőradar ⁴ kezelőinek segítségét akarták igénybe venni, hogy a ködben biztonságosan letehessék a gépeket. Bejelentkeztek Taszár toronynak, abban a hitben, hogy majd gyorsan leszállítják őket. Onnét megkezdték az irányításukat, kaptak is egy irányszöget, de Kaposújlak felé! Ekkor a vezér helikopter pilótája kérte, hogy a PAR segítségével vezessék be őket Taszárra. 

A toronyból azonban várakozásra kaptak utasítást, amíg kapcsolatba lépnek Kaposújlakkal. Úgy 10 perc után szóltak nekik, hogy Kaposújlak torony zárva van. Azonnal válaszoltak, hogy ők ezt nagyon jól tudják, ezért akarnak leszállni Taszáron, de azonnal! Jelentették azt is, hogy sürgős lenne, mert fogytán van az üzemanyag. Ekkor már érződött a levegőben, hogy baj van, nyilvánvalóvá vált, hogy odalent nem értették meg pontosan mi a helyzet. Eltelt újabb 5 perc, ekkor végre Taszáron megvilágosodtak, mit is szeretnének a helikopteresek. A két gép különvált, a vezér végrehajtotta a bejövetelt, és leszállt. A második Chinook személyzete nagyon várta, hogy rájuk kerüljön a sor, hiszen már 20 óra eltelt a reggeli ébresztőjük óta, fáradtak voltak, egy teljesen ismeretlen terület felett repültek, ráadásul bonyolult időjárási viszonyok közt, éjjellátóval. A torony tájékoztatta őket, hogy a látótávolság 200 méter, és a leszállást a saját felelősségükre kell végrehajtani. Ez nagyon bíztatóan hangzott számukra!

A megadott irányra álltak, de akármennyire is várták, nem hallottak meg a rádióban semmit, nem diktálták nekik a szükséges magasság adatokat, amely segített volna a bejövetelben. A GPS alapján viszont látták, hogy már a repülőtér fölé értek, ezt jelentették a toronynak, onnét utasították őket, hogy menjenek új körre. Ekkor a pilóták adrenalin-szintje megemelkedett, mert csak 20 percre elegendő üzemanyaguk maradt. Az újbóli megközelítés során azonban ugyanaz történt, hiába várták a bevezetőradar kezelőjének a hangját a rádióban, nem szólt hozzájuk senki. Azt tudták, hogy a reptér tengelyében voltak, ezért megpróbáltak irányt tartva lassan süllyedni, hátha meglátják a fényeket. A sebességük 18 km/h volt, és másodpercenként 5 méterrel ereszkedtek. Folyamatosan figyelték a rádiómagasságmérőt, de amikor 60 méteren még mindig nem láttak a ködön kívül semmit, megszakították a bejövetelt, és emelkedni kezdtek. Ekkor már csak 10 percnyi kerozinjuk maradt, ezért vészhelyzetet jelentettek, mert úgy érezték, még egy kísérletre már nem lesz idejük. Kifordultak a reptér fölül, és 240 méter magasból megláttak egy nagyobb lyukat a ködben. Úgy tűnt, hogy az alattuk lévő város határában talán leszállhatnak. Ahogy csökkentették a magasságot, utat, és házakat láttak, és ami még fontosabb, egy olyan terület is megpillantottak, amely alkalmasnak tűnt, hogy arra letegyék a nem éppen kisméretű helikopterüket. Sikerült leszállniuk, viszont később kiderült, hogy amit útnak néztek, az valójában egy kisebb patak volt.

Megúszták, de nagy szerencséjük volt, ami igazán akkor tudatosodott bennük, amikor a tartályautóból feltöltötték a Chinookot. A CH-47D 3890 literes tartályaiba 3702 litert töltöttek át, vagyis 188 liter maradt csak a helikopterben. Ez a mennyiség 7 percnyi repülésre lett volna elég.  

 Az eseményt persze alaposan kivizsgálták, több dologra is fény derült. A taszári bázison egyáltalán nem tudták, hogy Kaposújlakon akkor este már nem volt semmilyen irányítás. Szintén fogalmuk sem volt arról, hogy a Kaposvártól nyugatra lévő füves reptéren nem rendelkeztek a megfelelő technikai eszközökkel! (Azt én jegyezném meg, hogy az egyik bázist a légierő, a másikat a hadsereg üzemeltette.)

A rögzített hangfelvételekből jól ki lehetett venni, hogy valóban nem hallhattak semmit. A visszaemlékezésben diszkréten annyit ír a pilóta, hogy Taszáron nem volt ismert az összes ügyeletes szolgálat számára, hogy a Chinook rádiója milyen frekvenciára volt hangolva. 

Az is fontos tanulság volt, hogy az üzemanyagfelvételi lehetőséget soha nem szabad kihagyni. A teli tank a biztos. 

1. Talán sokan nem tudják már negyedszázad eltelte után, hogy a 90-es évek elején véres polgárháború dúlt Boszniában. A harcoló felek 1995-ben nemzetközi nyomásra békét kötöttek. Az egyezmény értelmében IFOR néven nemzetközi békefenntartó erők vonultak be az országba, köztük amerikaiak is. Az Egyesült Államok hadereje több tízezres kontingenst küldött, a csapatmozgás támogatásához szükségük volt logisztikai központokra, valamelyik közeli ország területén. Az USA Magyarországtól kérelmezte, hogy Somogy megyében több katonai objektumot is igénybe vehessen.

2. A szállító repülőgépek a Kaposvártól keletre fekvő, akkor még aktív taszári reptérre (Taszar Air Base) érkeztek a katonákkal, és a felszerelésükkel, és onnét indultak tovább Boszniába. Ugyanakkor a várostól nyugatra lévő kaposújlaki sportrepülőteret is használatba vették, a hadsereg helikopterei települtek ide. Előfordult, hogy egyszerre közel 100 gép állomásozott itt, a szám nem túlzás, saját szememmel láttam mindezt. Még egy javítóbázist is építettek, ahol a szakemberhiány miatt szerződéses amerikai civil technikusok dolgoztak a katonák mellett. A repteret Kaposvar Army Airfieldnek nevezték el, a Kaposújlak ugyanis szinte kimondhatatlan volt számukra. Az eredeti szövegben a Kaposvar az újlaki bázist jelenti.

3. A bosnyák-horvát határnál az amerikai műszakiak hidat akartak építeni a Száván, de 1995 telén kellemetlen meglepetés érte őket. A folyó megáradt, és a katonák táborát elöntötte a víz. Számukra kellett azonnal tábori ágyakat, hálózsákokat, és kályhákat szállítani.

4. PAR (Precision Approach Radar), röviden bevezetőradar, amelynek a kezelője a leszálló légijárművek számára folyamatosan diktálja a magasság-, irány-, és távolságinformációkat, ezek alapján végzi a pilóta a tevékenységet. Így a rossz látási körülmények közt is a megfelelő szögben és irányban süllyed a repülőtér felé.

A vontatott tüzérségi eszközökről írott posztom után következzen egy újabb tematikus összeálítás. Következzenek most az önjáró tarackok, amelyekből szintén elég vegyes felhozatalt találtam Irakban. Könnyen belátható, hogy milyen előnyei van annak, ha egy nehéz ágyúhoz nem kell külön vontató járművet rendszeresíteni, és még páncélba is "csomagolják" a löveget. Ráadásul a lőszert is lehetséges bemálházni a küzdőtérbe. Sokáig a lánctalpas futóművet preferálták a legtöbb országban, emiatt az önjáró tarackok egy laikusnak akár harckocsinak is tűnhetnek, ha meglátnak egy ilyen löveget, azonnal "tankot" kiáltanak. A harckocsiktól persze sokban különböznek, ugyanis nem hosszúcsövű páncéltörő ágyút, hanem nagyobb űrméretű tarackot építenek be, amely közepes, és felső szögcsoportban tüzelhet. Magyarán a harckocsik nem emelhetik fel olyan magasra a csövüket, míg az önjáró lövegek igen, így megosztott irányzással messzebbre lőhetnek. Általában a tüzérséghez tartozó járművek tornya a teknő hátsó traktusában van, és nagyobb, mint a harckocsiké. A terepjáróképességük, és páncélzatuk viszont elmarad a harckocsiktól, a védettség és a mozgékonyság nem kiemelt szempont, nem az a feladatuk, hogy támadásnál elsőként törjenek előre.  

Na de nézzük, miket is kaptam lencsevégre! Az a sztereotípia élhet általában sokakban, hogy az iraki hadseregben 1990 előtt leginkább szovjet, és kínai haditechnikai eszközöket rendszeresítettek. Erre mindjárt rá is erősítek. 

A 2Sz3 típusú tarackot valóban a munkásosztály paradicsomaként reklámozott országból vették, ahol a szépen hangzó Akacija nevet kapta. A 152 mm-es tarackkal rendelkező Akác a magyar veterán tüzérekben  régi emlékeket idézhet fel, hiszen idehaza is rendszeresítve volt, amíg ki nem vonták a 90-es években. 

Az iraki tüzérség azonban sokkal többet vásárolt egy másik típusból, amely mellett a szovjet Akác kis csemetének tűnhet. Az első posztjaim egyikében már írtam a francia AMX Au F1-es önjáró tarackról, most viszont több képet is megosztanék a típus általam látott példányairól. 

Konstruktőrök az AMX-30-as harckocsi több részegységét alkalmazták az önjáró taracknál, így a teknőt, a futóművet, és persze a motort is. A torony elég nagyra sikerült, ezért a jármű egy átlagos harcjárműhöz képest igencsak magas lett. Még a füle is pattoghatott a légnyomáskülönbség miatt annak, aki felmászott a tetejére. 

A 86 megvásárolt példányból 2003 után egy sem maradt működőképes. 

C'est magnifique! 

A nagyméretű torony hátuljába lehetett a lőszert bemálházni.

Megosztok egy videót is erről a típusról, bár az nem iraki, viszont nagyon tanulságos. A lánctalpas tüzérek élete nemcsak móka és kacagás! Mert hallottatok már a gonosz trélerről, a gonosz, nem eléggé széles utánfutóról? 

 A videón egy francia AMX Au F1 sikertelen rakodási kísérlete látható, nagy felhajtást akartak csapni. De az vesse a vezetőre az első követ, aki már csinálta ezt egy 42 tonnás lánctalpassal. A fehérre festett önjáró tarack az ENSZ libanoni békefenntartó kontingensébe tartozott.   

Most pedig következzen egy kis meglepetés! Ugyanis az M109-esből is nagyon sokat találtam. Az amerikai gyártású önjáró tarack a Paladin (magyarul lovag, de a levente is szerepel a szótárban) nevet kapta. A 60-as évek elején állították szolgálatba, ezt követően hatalmas sikert aratott a fegyverpiacon, 20-nál több országba exportálták. A korszerűsített változatai mind a mai napig hadrendben vannak sok helyen. Mi több, még a következő évtizedekben is használni fogják ezeket. 

Természetesen nem közvetlenül az Egyesült Államokból származnak az iraki M109-esek. Sok más fegyverhez hasonlóan ezeket is Irántól zsákmányolták a nagy háború alatt. 

Még a sah uralkodása alatt vettek több százat az A1-es változatból.  A jármű hátulján támasztó sarkantyúk vannak. 

A keskeny lánctalp viszonylag kis tömegre utal.  

Az amerikai katonák közül valaki nagyon durván üzent haza a hűtlenségről.  

Az M109A1-es hátó ajtaján belátni a küzdőtérbe. 

A lánctalpakhoz tartozó cserélhető gumibetétek az egyik tarack mögött. 

Meglepő, hogy még az önjáró tarackokból is sokat zsákmányoltak az irakiak, hiszen ezeket elvileg nem az első vonalban telepítik, és képesek gyorsan a helyüket változtatni. Már ha időben kapnak visszavonulási parancsot.  

Ez bizony eléggé lepukkant, mondhatni csöves tüzérség. 

Végezetül a francia önjáró tarack típusjelzésének titkát próbálom megfejteni. Habár tanáraim minden erőfeszítése kudarcot vallott, hogy frankofón legyek, talán mégis megtalálom a magyarázatot. Az AMX az Issy-les-Moulineaux nevű városban lévő gyárra utal (Atelier de Construction d'Issy-les-Moulineaux),  ahol több páncélozott harcjárművet, valamint harckocsit terveztek, és építettek. Az AMX később a GIAT-hoz került, ebből a cégből lett a mai NEXTER. Az Au pedig nem arany, hanem a canon automoteur kifejezésből származik, ennek jelentése önjáró löveg. Az F1 pedig szokványos francia típusjel a fegyverek első változatára.     

Az Intrepid múzeumhajó fedélzetének egyik szegletében a vietnámi háborúban használt repülőgépeket állították ki. Típusismertető helyett néhány érdekességet osztanék itt meg a nagyérdemű olvasóközönséggel a tematikusan összegyűjtött példányokról. Azt egyből észre lehet venni, hogy amerikai részről a hajófedélzeti repülőgépeket akarták bemutatni. 

Kezdjük az amerikaiak egyik ikonikus típusával, hiszen a Phantom különböző változatai három haderőnemüknél repült. Azonban ez a kiállított gép hiába viseli a tengerészgyalogság jelzéseit, nem a Marine állományába tartozott.

Eredetileg még F4H-1 típusjelzéssel készült el a McDonell gyárban. A haditengerészetnél viszont már F-4B lett a típusjele, amikor is egységesített rendszert vezettek be, hogy megszűntessék az addig használt zavaros gyakorlatot.

A 150628-as oldalszámú Phamtomot később korszerűsítették, új hajtóműveket kapott, így már az F-4N-ként folytatta a szolgálatát a flottánál. Egy konkrét harci bevetéséről van információ, 1980-ban az Öbölben légifedezetre volt kijelölve az Eagle Claw hadművelet során. Ennek a gépnek is biztosítani kellett volna a túszok kimentésére megindult akciót.

Az Intrepid hajón viszont átfestették, és ma már a VMFA-323 Marine mererevszárnyú vadászbombázó század színeit viseli. Így állítottak emléket annak, hogy a tengerészgyalogság repülőgépei is részt vettek a vietnámi háborúban. 

Az F-8-as Crusader kifejezetten hajófedélzeti vadásznak készült, a flotta és a tengerészgyalogság egyaránt rendelt belőle. A Vietnám egén zajló háború során azért vált népszerűvé, és a pilótáik azért szóltak be joggal a légierőnek, mivel a Kereszteslovagok rendelkeztek beépített gépágyúkkal, de a csúcsmodellnek számító Phantomokból azt kihagyták.

Ezen az F-8K repülőgépen jól látni, hogy a Vought gyár mérnökei egy érdekes megoldást alkalmaztak. A korai szuperszonikus repülőgépeknek nagy volt a leszállósebessége, ezért eltérő ötletekkel álltak elő. Az F-8 esetében azt találták ki, hogy hidraulikus munkahengerrel a teljes szárny állásszögét megnövelték.

Ez jól jött a katapultos felszállásnál, és a leszállásnál egyaránt. A bejövetelt alacsonyabb sebességgel végezhették úgy, hogy az F-8-as állásszöge mégsem volt túl nagy, így a pilóta kilátott előre, és nem kellett a „húzott” gépből a tenger felszínéhez képest viszonyítania a magasságát.

A szárnyvéget persze az F-8K gépeken is fel lehetett hajtani. 

A múzeumban lévő F-8K előéletéről nem találtam információt. A festéssel a Navy VF-111 Sundowners vadászrepülő századának azon gépét jelenítik meg, amellyel Toni Nargi százados a Rolling Thunder hadművelet során 1968-ban lelőtt egy MiG-21-est. Igaz, az egy F-8C volt, de külsőre alig különbözik a két változat. 

És most térjünk át az ellenfélre! A vietnámiak nagy számban használtak már szuperszonikus vadászokat, több légigyőzelmet is elértek velük. A kiállított MiG-21PFM-et azonban nem a hajdani ellenségtől kapták, pedig a felségjel, és az álcafestés erre utal. Azonban a deltaszárnyú eredetileg a lengyelek 10. vadászrepülő ezredében repült, onnét került az Intrepidre.

Először még a piros fehér „sakktáblával”, és tigris festménnyel az oldalán volt kiállítva, ugyanis a NATO Tiger Meeten egyszer így vett részt a 94A4105 gyári számú repülőgép. Később döntöttek arról, hogy a vietnámi ellenfél gépeként mutassák be, ma már így tekinthető meg. A lengyeleknél használt oldalszám egyébként nem változott, azt megtartották. A sorozatszám azt is megmutatja, hogy ez valóban a 94A gyártmány, vagyis MiG-21PFM, ilyen változattal tényleg rendelkezett a vietnámi légierő. Nálunk kevésbé ismert, mivel nem rendszeresítettük. A MiG-21PF-től ránézésre elsőre a függőleges vezérsíkja alapján lehet megkülönböztetni, mivel az nagyobb lett, így javították az iránystabilitást. Szintén lényeges különbség volt, hogy már rendelkezett az SzPSz határréteg lefúvó rendszerrel, amivel a leszállósebességet csökkentették.

A vietnámi pilóták MiG-17-esekkel repülve is felvették a harcot az amerikaikkal, ezért annak egy változatából is szereztek egyet a múzeum számára. A kiállított gép szintén Lengyelországból származik, azonban a pontos típusjele LIM-5-ös, amit saját maguk gyártottak a MiG-17F licence alapján. 

Azt hiszem ebben a posztban elég kiegyensúlyozott volt mindkét fél gépeinek bemutatása. A múzeumban már jól megférnek azok a repülőgépek, amelyek valamikor élethalálharcot vívtak egymással. 

 A napokban újra megnéztem a méltán népszerű, dallamos rockzenét játszó Slayer videóját, amelyben jelentősnek mondható Cameo szerepet kapott egy Mi-24-es. A fülbemászó, lágy dallamok, és a gondosan megkomponált képi világ megihletett, ezért írok néhány gondolatot erről a helikopterről.   

A szelíd megjelenésű helikopter sokak szerint egy erejével kérkedő férfira emlékeztet. Szerintem ez teljesen légből kapott.  

A kecses futóműve, és a hátsója egyértelműen a formatervezők munkáját dícséri.

A 30 mm-es ikercsövű, önvédelmi oldalfegyvere miatt teljesen alaptalanul rejtett agresszióval vádolják a Mi-24P-t.  

A  rádiók által sokat játszott, fülbemászó dallamú Slayer dalokat a kifinomult ízlésű hazai közönség is kedveli. A több évtizedig képzett énekhang, és a Mi-24-es helikopter jól illik egymáshoz. A harmonikusan dallamos,  mondhatni királyi gitárjáték tovább fokozza az összhatást.   

A természetes közegében repkedve a környezetünk védelmét népszerűsíti. A Mi-24-es a fenntartható fejlődés élharcosa, emiatt régebben idehaza a zöld árnyalataiban is pompázott. 

Csendes zümmögő hangjával sokáig észrevétlen marad, nem szereti felhívni magára a figyelmet. 

Ne szégyellje senki, ha elérzékenyül, és a magában rejtőző romantikus énjét felfedezi ezen képet látva!

Ez a cuki madár a teret is képes meggörbíteni! 

Az ívelt formák a törzsön jól összeférnek a szárnyvégek szögletességével. Külön öröm, hogy a kiegészítőként viselt B-8-as blokk nem töri meg a színvilág egységét. 

Ha a Mi-24V négycsövűje feléd néz, az egy csodálatos barátság kezdete lehet. 

A kiegészítőit csak bemutatókon láthatjuk így. Nem szeret velük kérkedni, magába rejti a képességeit. 

Amikor megmutatja magat valójában, akkor is csendes szerénységgel húzódik meg egy sarokban. 

Egyszer a párhuzamos csövek is találkoznak a végtelenben.  

Végezetül mondjuk ki az igazságot! Ami nem öl meg, az megerősít. Kivéve a Mi-24-est, mert az megöl. Repülő harci gép, maga a brutalitás, hiszen gyilkolásra, pusztításra tervezték. Vagyis egy igazi Slayer!  

Az elmúlt héten kétszer is beszámoltam arról, hogy HH-60M helikopterek repültek Budapest felett. Most végre írhatok arról, miért vannak itt, és arról is, hogy az említett forgószárnyasok magyar katonákkal együtt végeztek közös kiképzést. A 3. Vegyes Harcászati Repülődandár (Combat Aviation Brigade) UH-60L/M és CH-47F helikopterei, valamint az 1/8 Cavalry, vagyis az 1. Páncélos Felderítő Hadosztály 8. Páncélos Felderítő Ezredének egy alegysége érkezett hazánkba pár hete. A Steppe Archer (Sztyeppék Íjásza) fedőnevű gyakorlatsorozat részeként a Hawk Strike műveletbe hazai részről bevonásra került a magyar 2. különleges dandár, valamint az 5-ös bocskaisok, a szolnoki helikopteresek, de rajtuk kívük sok más alakulat katonái is részt vettek.  

A harcászati foglalkozások, lövészetek után a mai napon egy összetett légiroham műveletet hajtottak végre. A szcenárió szerint a kék (saját) országgal határos vörös ország egyre inkább provokatív lépéseket  tett, feszült politikai helyzet állt elő. A vörösök felderítő drónja berepült kék területre, az lezuhant, a visszaszerzésére kis létszámú katonai egységet dobtak át, amely befészkelte magát egy településre. Az ellenséges erők felszámolására, valamint a drón megszerzésére helikopteres szállítással egy század erejű alakulatot szándékoztak bevetni.  

A rosszfiúk egyike. 

A harctevékenységet a Mi-24-es helikopterek kezdték meg. A domborzat és a fák takarásában repülve viszonylag későn váltak láthatóvá. 

Vegyes összetételű volt a géppár, a gépágyús Mi-24P mellett egy négycsövű géppuskával rendelkező Mi-24V szimulálta a rácsapásokat. 

Az Újdörögdön feléptített romváros kiválóan alkalmas az épületharcászat gyakorlására. 

A másik Mihu gépágyús Mi-24P volt. 

A csapatszállító helikoptereket már messziről hallani lehetett, de a két Chinook - akárcsak a többiek -  sokáig rejtőzködtek.  

Hat forgószárnyas hozta a magyar, és amerikai katonákat.  

A két CH-47F egy-egy magyar szakaszt rakott ki, akik a 882-es rohamlövész osztag állományába tartoznak. Vagyis nem kis látszámú, különleges műveleti csoport bevetésére került sor. 

Hopp, ha jobban megnézzük ezt a képet, akkor tovább bővül az interoperabilitásról alkotott képünk. A magyar katonák mellett amerikai mesterlövészek vannak. Nem túl jó a kép, de azt hiszem kettő .300 Winchester Magnum lőszerrel működő M2010 ESR puskát láthatunk. A rádiós kezében lévő fegyver típusát nem tudom meghatározni. Talán M110-es lehet?   

A magyar katonák a kirakás után nem mentek túl messze, nem kezdték meg azonnal az épületek átvizsgálását, felmérték a helyzetet, és várakoztak. Megszervezték a további tevékenységet.  

A négy Black Hawk szintén két szakasznyi amerikai katonát tett ki a település másik oldalán. A gyors netes kutakodás után úgy tűnik, hogy ez a 93-26482 oldalszámúszámú gép, amely kissé régebbi UH-60L változat. 

Szintén megfigyelték a tervezett előrenyomulásuk területét. Az M240-es géppuskákkal hatékonyan lehet lefogni az ellenséget, amikor megindul a támadás. A kirakást természetesen a fedélzeti lövészek is biztosították. 

 Némelyik Black Hawk eléggé viseltesnek tűnt. 

 Felszáll a 11-20388-as számú UH-60M. 

A forgószárnyasok elhagyják a harcterületet. Általában mindegyik amerikai hadosztálynak saját helikopteres dandárja van, de erre a gyakorlatra nem egy magasabb egységből vezényelték a résztvevőket. A forgószárnyasok a 3. Lövész Hadosztály, a katonák a 1st Cav állományába tartoznak.  

Az amerikai szakaszok, és a magyarok külön, de összehangoltan tevékenykedtek. A települést két részre osztották, az épületeket mindenkinek a maga "szektorában" kellett megtisztítaniuk. 

A Mi-24-esek időnként visszatértek. Az előretolt repülésirányító (JTAC) koordinált minden légi mozzanatot.  

A "magyar sávban" is megindult a támadás. A tájékoztató szerint a katonák előtte nem gyakoroltak a helyszínen, a kirakás után szembesültek először a feladattal a leküzdendő célokkal. A parancsnokok döntését, a katonák tevékenységét sok váratlan tényező befolyásolta. A gyakorlat a bemutató jelleg miatt kb. 60 percre volt tervezve, a valóságban egy ilyen település elfoglalása 6-8 órát is igénybe vehet. Minden lépést meg kell fontolni, hogy elkerüljék a veszteséget. Ugyanakkor erőszakosan, és hatékonyan kell a rohamot végrehajtani.   

A magyar katonák már az új BREN 2 gépkarabélyt használták, de a kollektív fegyver még a régi PKM géppuska volt.  

Az ellenerő magyar katonáira jutott a védők hálátlan szerepe. 

Windows 2020 - Hawk Strike Edition.

A házakban heves tűzharcokra került sor, hangos üvöltözés hallatszott, ahogy a parancsokat kiadták, a helyzetjelentéseket továbbították. A tisztogatás nem ment gyorsan, szobáról szobára, szintről szintre haladtak. A tájékoztatásunk során többször is felhívták arra a figyelmünket, hogy az épületharcászatot nem szabad ész nélkül siettetni, sokszor kell leállni, gondolkodni, és azután döntést hozni.  

Füstföggöny mögött újabb épület felé rohannak az 1/8 Cav katonái. 

A támadó rajokkal nagyon sok fotós, és videókamerás katona haladt együtt. Folyamatosan felvételeket készítettek, hogy azok alapján kiértékelhessék a tevékenységüket. Az esetleges hibákból jól lehet tanulni. 

A behatolás csapatmunka. Az egyik védő már megpihent. 

Az amerikai szektorban alig pár méterre tőlünk a tetőn is megjelentek. 

Csak óvatosan, egymást fedezve, de maximális tűzerővel! A szakaszok rajokra tagozódtak, ez inkább lövész alakulatokra jellemző. 

A felkészült katona segédeszközt is visz a harcba. Az elfoglalt, megtisztított helyiségek ablakaiba jelzéseket raktak ki, de csak kis ideig. 

Igen, természetesen vaklőszereket használtak, ezért van a vörös színű csőszűkítő a BREN 2 gépkarabélyokon. 

A romvárosban az egyes épületek egy valódi település jellegzetességeit viselik magukon. Az óvoda tetejéről fedezik az iskolába behatolókat.  

A BREN 2 mellső markolatában lévő villaállvány jól jön a fekvő testhelyzetben. 

A jelzőfényeket az amerikaiak az M4A1-esükre szerelt 40 mm-es gránátvetőikből lőtték fel. Az M583A1 gránát kisméretű ejtőernyője kinyílik a levegőben, a világító töltet pár másodpercig működik. 

A bank épületének elfoglalása is fontos feladat volt. 

A PKM géppuskák sorzataitól nagyon hangos volt a romváros, gyakran kellett hevedert cserélni. 

A harcok során egy katona megsebesült, akit kihoztak a tűzvonalból, ez volt a CASEVAC (Casuelty Evacuation). Az állapotát stabilizálták, majd az épületek megtisztítása után már hívhatták a MEDEVAC (Medical Evacuation) helikopter. 

Ezt a HH-60M-et már jó ismerősként köszönthettem, hiszen a Duna Pláza mögött kétszer is leszállt a múlt héten. 

Csapataink teljes sikert értek el, az ellenséges erőket felszámolták, a drónt megszerezték. A településtől távolabb vonultak, felkészültek a kiemelésre. A 6 helikopter visszatért, hogy hazavigye a harcban megfáradt vegyes összetételű alegységet.  

A két nagy szélkelep a legmodernebb Chinook változat volt. A CH-47F minden önvédelmi berendezéssel rendelkezik, amire szükség lehet egy harcterületen.  

Jó annak, aki ha pihenni vágyik a munkahelyén, bármikor szívhat egy kis friss levegőt, és még nézelődhet is.  

Öt forgószárnyas egy területen, mögöttük a Balaton felvidék. Ha minden a tervek szerint alakul, 2023 után 6 magyar felségjelzésű H225M képes lesz ugyanennyi katonát kirakni/kiemelni. 

Látványos, ahogy a Chinookhoz vonulnak a katonák. 

A negyedik UH-60 távolabbi helyen szállt le, akkor vettük észre, hogy egy HH-60M végig ott tartózkodott. Ez a helikopter látta el folyamatosan a gyakorlat egészségügyi biztosítását. Távolban a Somló hegy. 

A CH-47-eseket pont szemből fotózhattuk a felszállásuk közben. 

Távozik a kötelék. 

Végezetül meg kell említeni, hogy a légiroham műveletet legalább egy másik, "láthatatlan" század biztosította. Jóval távolabb védelmi vonalat alkottak, hogy megakadályozzák a vörös erősítés megérkezését. A gyakorlat végén ezek a katonák is bevonultak a romvárosba. Eléggé egy évjátratúnak tűntek, valószínű, hogy a Ludovika tisztjelöltjei lehettek. 

A Marina Part melletti helikopter leszállóhelyen mostanában nagy a forgalom, március első napján ismét egy HH-60M tette tiszteletét, a hétvégi időpont, és a felhős égbolt ellenére. A sebesültszállító helikopter szerencsére megint csak gyakorlórepülést végzett, de újra bizonyította azon képességét, hogy képes a kisméretű, akadályokkal nehezített területen leszállni. 

Bár már leírtam az előző posztban, megismétlem, hogy a gép a pár hétig hazánkban tartózkodó amerikai alakulathoz tartozik. A személyzete azt gyakorolta ma is, amit hétfőn, vagyis ha egy katonájuk sürgős orvosi ellátásra szorul, akkor a lehető leggyorsabban a fővárosi Honvédkórházba szállítják. 

Talán sokan most megkérdőjelezik, hogy miért kell egy újabb posztot írni erről az eseményről. Szerény véleményem szerint egy apró, gyéren lakott, Budapest nevű település fölé érkező katonai helikoptert mégis észrevehetnek az állampolgárok, és felmerülhet bennük a kérdés, hogy az zajos szitakötő mégis miért van ott. 

A környék lakói számára lassan már megszokott látvány. Az erkélyeket ki lehetne adni szpottereknek. 

A környéket a rendőrök és a katonai rendészek ideiglenesen lezárták. Szükség van az elővigyázatosságra, hiszen ha egy bámészkodó túl közel merészkedik, mondjuk fotózkodás céljából, abból tragédia is lehet. 

Az utasszállítók is ezen terület felett közelítik meg a Liszt Ferenc repteret, de a magassági elkülönítés miatt ez nem okoz gondot. 

A leszállóhelyen most füsttel jelölték meg a kijelölt területet. Reméltem, hogy majd látványos örvényeket kavar a forgószárny, de a leszálláskor már nyoma sem volt a piros részecskéknek a levegőben. 

A Dust Off, vagyis porkavaró becenevet demonstrálja éppen. 

A hajtómű burkolatán jól látszik a 3. Lövész Hadosztály jelvénye. Az eredetileg kék-fehér csíkos, de egy katonai helikopterre csak alacsony láthatóságú kivitelben lehet felfesteni.  

A 20679-es számú HH-60M gép már hétfőn is leszállt itt. 

A fedélzeti technikus (vagy felcser) kiszállt, hogy a fogadóbizottsággal váltson pár szót. Az evezésre felszólító felirat ellenére nem szállt kajakba. 

 Hogy érdekesebb az orra? Így? 

Vagy így?

A két "szem" egyébként nem más, mint az AN/AAR-57-es rakétaveszélyre figyelmeztető rendszer két szenzora, ezek feladata a közeledő rakéták hajtóműve által kibicsátott ultraibolya sugárzás észlelése. A szenzorok teljes lefedettséggel figyelik a légteret, ezért vannak ilyen érdekes szögben elhelyezve. A hátsó féllégteret a farokrotoron elhelyezett szenzorok figyelik. 

Alig pár percig volt csak rotorlapátcsattogástól hangos az öböl, a Black Hawk felszállt, és távozott. Másik HH-60M most nem jött. A fényviszonyok nem voltak kedvezőek, de legalább most másik szögből tudtam fotózni. 

Hamarosan itt a tavasz, ezt mi sem jelzi jobban annál, hogy kezdetét vette az idei hadgyakorlat szezon. Magyarországra ismét egy amerikai helikopteres alakulat érkezett, hogy a vendéglátókkal dolgozzanak együtt. Lesz majd deszantkirakás, és talán még a fedélzeti fegyverekkel végrehajtandó lövészetekre is meghívást kapunk. 

Az amerikai katonai doktrína egyik fontos eleme, hogy mindig ügyelnek a kontingenseikhez a megfelelő egészségügyi biztosítására. Bármilyen sebesülés, baleset, vagy betegség esetén a katonáikat gyorsan kórházba szállítják, ahol az ellátást megkezdhetik, így növelik a túlélés, a gyors felépülés esélyét.

És mivel lehet a leggyorsabban a távoli gyakorlótérről, vagy akár a harcterületről a katonát a megfelelő helyre szállítani? Természetesen helikopterrel! A mai napon pont azt gyakorolta két Black Hawk, hogyan szállhatnak le szép fővárosunkban, hogy mihamarabb kórházba juttassák a sérülteket. Akárcsak tavaly, idén is a XIII. kerületben, egy bevásárlóközpont mögötti leszállóhelyre tették le a madarakat. A Marina Part légterében egész pontosan két HH-60M repkedett, a típusjel magyarázatát lásd lentebb. 

Az építő munkásokat biztos meglepte a látvány. 

Az első érkezéséről lemaradtam. Ma ugyanis a tavalyival ellentétben a rendőrség lezárta a környéket (nagyon helyesen), így csak kerülőt téve tudtam a leszállóhely közelébe jutni. Jót futottam, de így legalább egy másik irányból tudtam pár rossz képet készíteni.

Nagyon kicsiny ez a betonos leszállóterület, amit kijelöltek, ráadásul még oszlopokkal is körül van véve. A szél elég erős volt, mindezen túl még a megállni tilos tábla is zavaró tényező!  

Talán a tiltó tábla miatt jóval rövidebb időt töltöttek el a betonon, mint tavaly. Sietős volt a távozás, a közteres érkezése előtt felszálltak. Kell a francnak egy büntetés. (Kéretik helyenként toleranciával olvasni az írásom humorosnak szánt részeit.) 

A hajtóműburkolaton ott az alakulat jelvénye. Ebből gyorsan megtudható, hogy a 3. Lövész Hadosztály (The Rock of the Marne) helikopterei tartózkodnak nálunk. Az egységük pontos megnevezése 3. Combat Aviaton Brigade, amely AH-64-esekkel, CH-47-esekkel, és UH-60-asokkal egyaránt rendelkezik, ezért vegyes helikopter dandárnak nevezném hivatalosan, ha nekem kéne a szakfordítás hálátlan feladatát elvégezni. 

 Tényleg egy zsebkendőnyi területre szálltak le.

Habár nem látható túl jól, azért a 20679-as oldalszám kivehető, de hiányzik a megrendelés évét jelző két számjegy. Azonban rövid nyomozás után kideríthető, hogy a 14-20679-es helikoptert a hadsereg 2014-ben rendelte meg. Ezek szerint elég fiatal, nem több, mint 6 éves. Ezért az sem meglepő, hogy a legmodernebb UH-60M változatról van szó, korszerű hajtóművekkel, és fedélzeti berendezésekkel. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ezt a MEDEVAC (Medical Evacuation), vagyis egészségügyi kiszállító változatot HH-60M típusjelöléssel illetik már. Ez kissé megtévesztő lehet, régebben a légierő harci kutató mentő alakulatainál voltak HH-60-asok, A D, G, és J alváltozatok. Náluk a Hospital Helicopter legújabb kivitele a HH-60W jelzéssel áll hadrendbe. Na jó, befejeztem az okoskodást! :-) A lényeg, hogy ezek itt nem UH-60-asok voltak. 

Önvédelmi rendszerek mindenhol. A besugárzásjelző, a rakétaközeledés-jelző szenzorai, és persze a dipól és infracsapda-kivetők.  

A felszállás után még tett egy kört. 

Még egyszer áthúzott a leszállóhely felett. 

Amerikai Black Hawk, magyar sirály, biztonságos tér- és távközzel elkülönítve.  Amúgy a H-60-as helikoptercsalád szárazföldi haderők számára gyártott* változatainak hivatalos típusneve elvileg egy madár, a Black Hawk. Angol nyelven a  common black hawk (latinul Buteogallus anthracinus) nevű tollas ragadozót találtam. Ennek magyar megnevezése kormos rákászölyv. Akkor mostantól a fekete héját el kéne felejteni, meg a sólyom bármely változatát? Vagy csak egyszerűen egy feketére festett Hawkot láttak benne? De a Hawk sem konkrétan egy faj, hanem gyűjtőnév, ahogy olvasom. Szóval ezen el lehet agyalogni, vitatkozni. 

Ornitológus van itt esetleg?  

* A haditengerészet, parti őrség számára készült gépeknél, és egyébb más változatoknál használt Sea Hawk, Jay Hawk, Pave Hawk, Knight Hawk, White Hawk, Battle Hawk vagy Velcro Hawk fejtegetésébe most ne is menjünk bele. 

Nyugati irányból, vagyis a Dunántúlról jött a második is. Az orra alatt az éjszakai repülésnél használatos Talon infrakamera gömbje látható, ami jóval kisebb, mint a tavaly itt járt gépeken látott másik berendezés.  

Nézzük meg jobban az orrát, van szeme, orra! Méghogy csak az oroszoknak van aligátor, meg fekete cápa helikopterük!  

 Nagy szelet kavart, de nem volt sok minden, amit a szemünkbe fújhatott volna. És miben különböznek a HH-60M gépek egy normál UH-60M-től? Például hermetikusn lezárhatják a kabint, hogy megóvják a sérülteket a kinti szennyeződéstől a steril környezetben. Beépített oxigén-generátora biztosítja a folyamatos oxigénellátást a betegeknek. Ezeken felül persze megfelelő egészségügyi felszerelésük is van, és a személyzetből az egy fő megfelelő képzettséggel rendelkezik az ellátáshoz, elsősegélyhez. 

Leszáll a 20353-as oldalszámú gép. 

Mindeközben az öböl békés idillt sugárzott, a kajakosok még nem edzettek, a hajók is még téli pihenőjüket töltötték. Csak egy vonat száguldott át az Újpesti vasúti hídon. 

Az oldalszám ennél sem teljes, de hamar fel lehetett lelni, hogy a 11-20353-asról van szó, vagyis ez sem egy túl öreg Black Hawk. A gép a már említett 3. repülőezred 2. támogató helikopteres zászlólaljába tartozik. (A General Support Aviation Battalion kifejezést az alkalmazott géptípusok, és azok feladata miatt egyszerűsítve ültettem át szép magyar nyelvünkre). Még az is kideríthető, hogy a C században repülnek HH-60-as, Dustoff gépek, ez utóbbi kifejezést kifejezetten a mentőhelikopterekre használják.   

A Népsziget felett. 

A forgószárny forog, az építőipar pörög. 

Már több esetben posztoltam fényképeket aknavetőkről, vagy egyéb tüzérségi eszközökről, a legtöbbet általában a helyszínen felismertem. Ugyanakkor néhány fotót sokáig hiába nézegettem, éveken át tanácstalan voltam, mit örökítettem meg.  Akármennyire is beleássa magát az ember a haditechnika világába, mindig találhat olyat, amit ránézésre nem tud beazonosítani, a tüzérség ráadásul az érdeklődési köröm perifériáján kívülre esik. Persze szerettem volna megtudni valamit az ismeretlen harci vasakról, ezért a megfelelő fórumokon segítséget kértem. Nagyon gyorsan megkaptam a válaszokat, a hasonló érdeklődésű emberek a világ több pontjáról elvégezték az azonosítást.

Kezdjük mindjárt ezzel az ágyúval, amelynek története tipikusan kínai. A Szovjetunióból sok más haditechnika eszközhöz hasonlóan a 130 mm űrméretű M-46-os ágyút is megkapták, és licenc alapján gyártani kezdték, náluk 59-es típusként került rendszeresítésre. Később kisebb változtatásokat eszközöltek, a régebbi D-74-es ágyú talpára építették rá a 130 mm-es csövet, és a bölcsőt. Egy további lényeges módosítást szintén elvégeztek, az eredeti perforált csőszájféket egy kétkamrás változatra cserélték. Az új ágyúnak az 59-1-es típus elnevezést adták, így exportálták Irakba.    

A 83-as típusú tarackot szintén szovjet eredetűnek lehet tekinteni, de Kínában olyan jellegű fejlesztéseket hajtottak végre rajta, hogy rá sem lehet ismerni, mi volt a kiindulási alap. Az idehaza is még szolgálatban lévő 152 mm-es D-20-as (Kínában 66-os típusként került gyártásra) csövét készítették el hosszabb kivitelben, és egy teljesen új, négykerekes talpat is terveztek hozzá. A csövet menethelyzetben hátrafele lehet fordítani, a csőszájfék pedig igazán egyedi lett. A 48 km-es lövedéket a 37 kg-os hajítótöltettel 16 km-re lőhetik ki. Később egy speciális gránátot rendszeresítettek hozzá, amellyel 38 km-re növelték a lőtávolságot.

Irak Kínától jelentős mennyiséget vásárolt a 83-as típusú tarackokból, a fronton nagy veszteségeket okoztak velük Iránnak.

A 83-as típusról a neten kevés információt találni, ráadásul egy teljesen másik, önjáró taracknak ugyanez a megnevezése. Nem volt egyszerű az azonosítás, többek közt azért sem, mert egy forrás kissé zavarosan 122 mm-ben, és 152 mm-ben is megadja ennek a kevésbé ismert tüzérségi eszköznek az űrméretét.   

A graffitiző katonák néha érdekes feliratokat festettek fel a roncsokra. Az egyik lövegen a kiküldetés értelmét kérdezte meg az elkövető, míg a másikon valaki 152 mm-es csőnél nagyobbnak tartotta a saját méretét.  

Az olajtól átázott homokos telephelyen nemcsak szovjet/kínai gyártmányokat találtam. Őszintén bevallom, ezt a 155 mm-es tarackot egyáltalán nem ismertem fel, és amikor valaki megírta az FH70-es típusjelet, még akkor is alaposan melléfogtam. Kapásból összekevertem az FH77-essel, ami talán nem tűnik nagy különbségnek, pedig de! Az előbbi ugyanis német-brit-olasz koprodukcióban készült, az utóbbi viszont a svéd Bofors cég gyártmánya. Szóval úgy gondoltam  először, hogy az itt látható tarack FH77-es, és Irántól zsákmányolták az irakiak. (Csak úgy mellékesen, Iránba is eleve kerülő úton, a szankciókat kijátszva érkeztek meg a svéd tarackok, egy közvetítő ország asszisztálásnak köszönhetően.)

Szerencsére gyorsan figyelmeztettek a tévedésemre. 

Szóval ez egy FH70-es, ami viszont még izgalmasabbá teszi a fényképet! A Vickers, Rheinmetall és az Oto Melara cégek közös terméke igazán kalandos utat járhatott be, amíg lefotózhattam ebben a Bagdad közeli laktanyában, ahol valaha Szaddám Köztársasági Gárdájának alakulatai állomásoztak. Csak találgatni tudok, hogy jutottak hozzá. Az biztos, hogy az Irakkal határos Szaúd-Arábia rendelkezett ilyen lövegekkel. Elképzelhető, hogy 1991-ben, még a szövetségesek szárazföldi támadása előtt lezajlott összecsapások során szerezték meg tőlük. A határ közelében lévő szaúdi Khafdzsit elfoglalták az irakiak, hogy kiprovokáljanak egy nagy csatát, melynek során véres veszteséget okozhatnak az amerikaiaknak. A terv nem sikerült, a már korábban kiürített városból vissza kellett vonulniuk, talán ekkor vitték magukkal ezt az FH70-est. De ez csak találgatás, nem támasztja alá semmi a feltevésemet. 

A 8 éves háború során viszont biztosan szereztek az ellenségtől amerikai gyártmányú tarackokat. A 155 mm-es M114-est még a II. világháború idején állították szolgálatba az Egyesült Államokban, majd az azt követő két évtizedben több mint kéttucatnyi országba jutott belőlük.

Valószínűleg az amerikai katonák rácsodálkoztak 2003-ban, hogy az M114-esek hogyan kerültek ide. 

A kisebb, 105 mm-es űrméretű M101-es az M114-es kortársa volt. Irak ugyanolyan szerezte meg ezeket, vagyis először a sah hadseregének vásárolták meg a tarackokat, majd a háború során az előretörő arab katonák elől nem tudták időben visszavonni azokat.  

Az 50-es években gyártott OTO Melara Mod 56-os tarackokat viszont hivatalos úton vásárolták még Olaszországtól Irak számára. Az 1290 kg tömegű 105 mm-est úgy tervezték meg, hogy 12 részre szét lehessen szerelni, így öszvérekkel lehet szállítani, de még emberi erővel is hordozható rövid távon. Emiatt az alkalmazására lehetőség nyíilik nehezen járható, hegyes terepen.

A 80-as évek közepén az amerikai haditengerészetnél már igencsak időszerűnek tűnt, hogy az A-6E könnyűbombázók jövőjén komolyan elgondolkodjanak. A földi célok elleni támadásra optimalizált gépek, és korábbi változataik már többször bebizonyították a létjogosultságukat a két évtizedes szolgálatuk során. A hajófedélzetről üzemeltethető típus feladata az ellenséges területen lévő célok támadása volt, ezért kapta az Intruder (behatoló) nevet. Azonban sok tekintetben már nem felelt meg az új kihívásoknak. 

Az A-6-osok nem hivatalosan az ebihal becenevet kapták, nem értem miért. 

A gyártó hivatalos megbízást kapott a korszerűsítési program kidolgozására. A Grumman cég ajánlata olyan szintű képességnöveléssel kecsegtetett, hogy az Intruder II típusnevet adták az új A-6F változatnak. A törzs az eredeti maradt volna, de teljesen új kompozit szárnyakat terveztek hozzá, melyet a Boeing gyártól rendeltek. Kettő hozzáadásával hétre növelték a fegyverfelfüggesztő csomópontok számát, így több bombával, vagy rakétával indulhatott bevetésre. A korszerűbb, kétáramú F404-GE-400D hajtóművek nagyjából megegyeztek azokkal, amelyeket az F/A-18A/B vadászbombázókba építettek be, a lényeges különbség az utánégető hiánya volt, hiszen a szubszonikus Intrudernek arra nem volt szükség. A gazdaságosabb üzemmód, és a füstkibocsátás megszűnése mellett logisztikai előny is ott szerepelt a hajtóműcsere előnyei között.  

A szépsége maradt a régi. 

 A fedélzeti rendszereket, a repülőelektronikát szintén a kor színvonalának megfelelően akarták feljavítani, ennek jegyében a régi műszerek helyett képernyők kerültek a műszerfalra, és az AN/APQ-173-as radart akarták beépíteni. Ez nemcsak a földi célok elleni támadásokra volt alkalmas, de lehetővé tette, hogy az Intruder II fegyverzetébe integrálhassák az akkor még csak fejlesztés alatt álló AIM-120-as aktív radarvezérlésű légiharc-rakétát. Kettőt hordozhatott volna, így a láthatáron túli ellenséges vadászok leküzdésére is képes lett volna.

Az Intrepid fedélzetén egy másik legendával.

1988-ra öt átépített A-6F készült el az új fedélzeti berendezésekkel, de még a régi fémszárnyakkal, mert a Boeing nem tudta időre leszállítani azokat. A tesztek meg is kezdődtek, és mindenki nagyon elégedett volt, de a haditengerészet illetékesei hamarosan törölték a programot. Volt olyan Intruder II-es, amellyel meg sem kezdték a berepülést. A flottánál a sietség oka az volt, hogy egy sokkal nagyratörőbb projekthez kellett az erőforrásokat biztosítani. Az akkor még szupertitkos alacsony észlehetőségű technológiát felhasználva egy futurisztikus típus, az A-12-es Avenger fejlesztésére szánták a pénzt. Ezt nem szabad összetéveszteni a Lockheed A-12-essel.

A félszárny felhajtható részén kapott helyet az új fegyverfelfüggesztő. Ezen az Intruder II-esen csak a helye látható. 

Az öt Intruder II-esből hármat szétbontottak, azonban kettő megmaradt, ezek közül az egyiket az Intrepid múzeumhajó fedélzetén lehet megtekinteni. 

Mint tudjuk, az A-12-es Avanger projektet is elkaszálták, így az A-6-osok végül is váltótípus nélkül kerültek kivonásra a 90-es években. A feladatukat az F/A-18C/D gépek vették át, de az F-14D-t is alkalmassá tették a precíziós bombázásra, arra a néhány évre, amíg azokat is a bontóba küldték.   

Még az egyik első posztok közt írtam egy érdekes lánctalpas járműről, amelynek akkor a rendeltetését találgattam. A T-55-ös teknőjére összecsukható, és felállítható tornyot építettek, amelyről azt feltételeztem, hogy esetleg egy mobil megfigyelőtorony lehetett. Ezt az elméletemet azzal láttam igazolni, hogy a közelében olyan gömböt találtam, amely nyilvánvalóan kamerát tartalmazott valaha. Erről sikerült megállapítani, hogy a Rapier légvédelmi rakétarendszer tűzvezető rendszeréhez tartozott, az optikai célkövető egysége volt.  

A brit gyártmányú fegyverekből egy nagyobb tételt eredetileg Iránnak adtak el a 70-es években.

Brit Rapier

1980-után az irakiak sok haditechnikai eszközt zsákmányoltak Irántól, többek közt azt a Rapier rendszert is, amihez ez a gömb tartozott. 

A kutakodás közben az optikai célkövető rendszer házáról készült fotó hátterében lévő járműről is kiderült pár érdekesség. A jármű egy Chevrolet Trailblazer, amiről azt hittem, Szaddám főtisztjei, vagy tábornokai használták. De ebben is tévedtem. Ilyen terepjárókat az iraki belügyminisztériumhoz tartozó Nemzeti Gárda kapott. A fegyveres alakulatot 2003-ban hozták létre, de 2004-ben már fel is oszlatták.  

Sajnos az önjáró lánctalpas torony rejtélyét azóta sem sikerült megoldani.